Horváth Csaba ritkán adja a fejét operarendezésre, az elmúlt években kortárs alkotások ősbemutatóinak – Dargay Marcell: El valahová és Vajda Gergely: Fuharosok – volt tevékeny részese. A Szegedi Nemzeti Színházban Mozart klasszikusához nyúlt, a vállalás pedig üdítően friss, szórakoztató és árnyalt előadást eredményezett, még akkor is, ha néha úgy érezzük: jobban bízhatott volna a zene és a történet önmagában is érvényes erejében.
A műsorfüzet a Spiró György Az Ikszek című regényében elhangzó okfejtést idézi. Ez az opera arról szól, hogy „Don Giovanninak, ennek a gátlástalan nőcsábásznak van igaza, és a becsületes emberekről kiderül, hogy tökkelütött hülyék. Don Giovanni az úgynevezett szabadság megtestesítője minden társadalommal szemben.”
Horváth Csaba rendezésében azonban az említett szabadságvágy nem valamiféle magasztos, a társadalmi normák ellen lázadó gesztus, hanem leginkább öncélú játék, határfeszegetés.
A dramma giocoso ötletes színrevitelében egészen magával ragadó a könnyedség, a játékosság, amely még a tragikus jeleneteket is áthatja. A puritán, fehér lépcsős színpadot földbe állított farudak szabdalják (díszlet: Kiss-Benedek Kristóf, Kalászi Zoltán), amelyek időnként egy kert rejteket nyújtói fái, máskor a menekülést elzáró falak, egy rejtekajtó, a földből kihúzva pedig Leporello elverésének eszközei, a Masettót támogató mankók vagy a vacsorára feltálalt „nők” tálcái. Ahogyan az említett Fuharosokban az óriási labdák és a talicskák, itt ezek a botok teremtik meg az előadás teljes eszköztárát, és a leleményességnek hála a második felvonás végén is izgalmas, változatos közeget biztosítanak.
Dinyés Dániel, a produkció karmestere – az eredetileg évadosra tervezett, ám a pandémia miatt jóval hosszabbra nyúlt – Don Giovanni Operabeavató sorozatában részletesen tárgyalta az előadást, a zenéből felfejthető, olykor a librettóval egymásnak feszülő szándékokat, és ezek érzékelhetően hasonló elgondolásban jelennek meg a színpadon, így bizonyára összhangban dolgozott együtt a zenei vezető és az előadás rendezője.
Az egyik ilyen kiváló jelenet, amikor Zerlina megpróbálja kiengesztelni a féltékeny Masettót, és a tétova, kicsit mamlasz vőlegénye passzív közreműködésével vereti el magát vezeklésképpen.
A mozgással erősen átszőtt produkció néha meghökkentő elemekkel operál: a kormányzó talpra állított, kioldalazó hullája egy pillanatra megrökönyödést kelt, ám idővel kiderül: remekül illeszkedik az előadás pimasz játékosságába. A vacsorajelenet ugyancsak bámulatos, amikor Leporello táncosnőket tálal fel Don Giovanninak, és közben az asztal alatt titokban habzsol. Ennél a résznél a mozgás és a történetvezetés összehangba kerül, egymást erősítve fokozzák a jelenet hatását. Akad azonban néhány olyan epizód, amikor a kevesebb több lett volna, és a táncosok jelenléte érdemben nem tesz hozzá a jelenethez, inkább csak a törekvést érezzük, hogy valamilyen módon mozgalmasabbá váljon egy-egy statikus részlet.
És ha már azt mondtam: bízni kellene a zenében, akkor pontosabb, ha hozzáteszem, hogy bízni kellene az énekesekben, akik hangilag és színészileg egyaránt kiváló teljesítményt nyújtanak.
Ferenczy Orsolya Donna Annája, Horák Renáta Donna Elvirája és Máthé Beáta Zerlinája hús-vér, árnyalt karakterek, szerelmes, csalódott, ravasz nők, és mindhárman kiválóan énekelnek. Szélpál Szilveszter magabiztos Don Giovannija hazárdjátékos, jóvágású svindler, aki maga is csodálkozással szemléli, hogy újra és újra bedőlnek a cselszövéseinek, és remekül működnek együtt Cseh Antallal, aki Leporellóként bravúros könnyedséggel veszi az akadályokat. Tötös Roland Don Ottavióként kissé tétova, Kelemen Dániel pedig remekül él a Masetto és a Komtur kettős szerepe kínálta váltásokkal: előbbiben színesen, könnyedén, utóbbiban kérlelhetetlen keménységgel énekel.
„Nem vették észre az urak, hogy ebből a Don Giovanniból rebellis szellem árad? – De hát meghal a végén! – kiáltotta Dmuszewski értetlenül. – Elsüllyed a pokolba! – És vele süllyed minden nagyság – bólintott tanárosan Bogusławski. – Akik pedig ott maradnak élve, azok a szürke, érdektelen emberkék, azok már fel sem fogják, hogy a nagysággal volt alkalmuk találkozni. Csupa pitiáner marad élve, uraim, Don Giovanni pedig az alvilágban vigyorogva dörzsöli a markát” – folytatja Spiró. Habár ebben az előadásban a sátáni vigyor számunkra észrevétlen, a függöny előtt finálét éneklők kétségkívül szürke eminenciásai a korábban Don Giovanni által színesre festett világnak.
A Parasztopera eredetileg az Újvidéki Színházzal közösen, vegyes szereposztásban került volna színre,
ám a pandémia okozta lezárások miatt lehetetlennek bizonyult az eredeti elképzelés megvalósítása, így az újvidékiek és a szegediek külön-külön vitték színre a zenés krimiballadát Keresztes Attila rendezésében. Az újvidéki előadást tavaly már láthatta a közönség egy városmajori vendégjáték alkalmával, a koncepcióban tehát a szegedi előadás nem hozott meglepetést: Darvas Benedek és Pintér Béla balladájában a kiváló ritmusban megkomponált, szélsőségesen groteszk gesztusok csak még hangsúlyosabban kiemelték a történetben meghúzódó drámaiságot.
A várandós nő világító hasa, a cowboy ruháján villódzó neonfények akár közönséges vagy profán hatást is kelthetnének, ebben az elrajzolt világban mégis szerves részei egy történet szórakoztató elmesélésének. Ahogyan a romos kápolnabelsőt idéző istállóban kontrasztos a földre szórt szalma és trágyahalmok fölött húzódó boltívek valaha volt szépsége (díszlet: Fodor Viola, jelmez: Papp Janó).
Pintér Béla legismertebb darabja bejárta a magyarországi és a határon túli magyar színházakat, különböző színvonalú interpretációkban, gyakran főként prózát játszó színészekkel, néha esetleges hangi megoldásokkal, a történet ironikus drámaiságát középpontba állítva. A szegedi előadás ereje mégis a színészek remek játékán túl kiváló hangi adottságaikban, a zeneileg megalapozott koncepciójában rejlik (zenei vezető: Koczka Ferenc).
Borsos Beáta és Borovics Tamás szülőpárosának kontrasztja remek:
a látszólag határozott férje mellett egészen aprónak tűnő, ám szelídségében is eltökélt asszony csendes karakánsága a betlehemi jelenetet idéző epizódban csúcsosodik ki.
Szaszák Zsolt Rolandja vívódó, döntéseiben könnyen megingatható figura, Csorba Kata Etelkája szelíd határozottsággal, Sziládi Hajna zajosabb kifakadásokkal igyekszik terelgetni. Poroszlay Kristóf méltósága maradékának megőrzésén munkálkodó lelkészének nevetségessége mellett még jelentőségteljesebb Tánczos Adrienn karcos, kiábrándultságában vagdalkozó felesége. Vicei Zsolt állomásfőnöke már-már chaplini figura, Bánvölgyi Tamás cowboya pedig karizmatikus alak, elvtelen üzleteivel együtt is erősebb tartást sugall, mint a látszólag tisztességes család.
Fotók: Szegedi Nemzeti Színház/Szabó Luca
