Úgy éreztem, zongorázás nélkül nem tudnék élni

Miért dönt egy 12 éves fiú úgy, hogy inkább zenélni kezd, ha teniszező is lehetne? Miért kiváltság a zenei élet részének lenni, és mit tanít egy klasszikusokat játszó zongoraművésznek a funk? Erről is beszélgettünk Balogh Ádám Fischer Annie-ösztöndíjas zongoraművésszel.

Önéletrajzodban azt írod: szeretnéd terjeszteni a klasszikus zenét, illetve azt a szenvedélyt, amit érzel iránta. Mikor ragadott ennyire magával?

A
klasszikus zene iránt érzett szenvedély később indult, mint ahogy elkezdtem a hangszeren
játszani. Bár nagyon szerettem zongorázni, egy 7 éves gyerek számára azért ez még
játék – legalábbis jó esetben. Annak nagyon örülök, hogy én így indultam. Aztán
12 évesen már komolyabb lehetőségek álltak előttem. Ekkor el kellett azon gondolkoznom,
hogy mennyire szeretném a zenét magas szinten művelni. Ebbe rengeteg energiát fektet
az ember, és sok áldozatot hoz. Dönteni kellett, hogy hivatásként tudom-e
kezelni vagy sem. És úgy éreztem, hogy a zongorázás nélkül nem tudnék élni.

Ha valaki bekerül a zenei életbe, az egy kiváltság. Minden nap felfedezhetek olyan dolgokat, amelyek engem érdekelnek. Fantasztikus érzés, hogy egyre mélyebben megérthetem az általam játszott zenét és ezt a tudást átadhatom másoknak. Ezt gondoltam, amikor leírtam ezt a mondatot – habár ez elég régen történt – de továbbra is nagyon szeretném, hogy mások is velem együtt érezzék a zenei felfedezések örömét.

Nagyon
korán kellett erről döntened. 12 éves gyerekként ennyire céltudatos és
magabiztos voltál?

Szerencsés
voltam, sok lehetőség állt előttem. Akkoriban fociztam, teniszeztem, nagyon
szerettem azokat is, de komoly szinten nem lehet egyszerre csinálni mind a
hármat. A zongorából voltam a legügyesebb, és az érdekelt a legjobban. Azóta
sem bántam meg.

Emlékszel
a pillanatra, amikor először ráéreztél arra, hogy miről szól az, amit játszol,
milyen érzéseket szeretnél átadni?

Ez már az első pillanattól fogva megvolt. Kezdőként hamar kaptam már komolyabb darabokat – például Chopin-mazurkákat –, ami nem szokványos. De a tanárom bátor volt, én pedig érdeklődő. Éreztem, hogy megérint a zene, és olyan szinten inspirált, ami korábban sosem az addigi életemben. Gyerekként is rá lehet érezni erre.

Zenész
a családod, a szüleid, a testvéred is. Az ő értő fülük hallotta, hogy te ebben
jó vagy?

A szüleim gyerekkoromban csak azt szerették volna megmutatni, hogy a zene jó dolog, és legyen része az életemnek, akármilyen szinten is műveljem. Az első tanárom – Megyimóreczné Schmidt Ildikó – nagyon bíztatott, hogy ügyes vagyok és érdemes ezzel komolyan foglalkozom. Nem volt családi nyomás, de az mindenképpen szerepet játszott a döntésben, hogy én már eleve közel álltam a zenéhez.

Korán
kezdtél komolyabb darabokat játszani és a sikerek is hamar megérkeztek.
Számítottál erre, hogy a lemondások, a tanárok felől áradó bizalom és a
befektetett munka meghozza az eredményt?

Nem
foglalkoztatott ez, csak élveztem a zongorázást. Ezt meg kell őrizni: az ember
tudja élvezni, és ne számítson semmire. Ismerek olyanokat is, akiknek remek karrierje
van, és ha véletlenül egyszer nincs mit csinálniuk egy-két évig, akkor azt
nehezen élik meg. Nagyszerű, hogy vannak eredményeim és lehetőségeim, de a
lényeg mégis az, hogy tudjak örülni. Ez persze nem mindig egyszerű, hiszen ez
komoly munka, ahol sok a kötelesség. De legfontosabb mégiscsak a zene iránti
szeretet és öröm, mert ezt csak úgy lehet másoknak átadni, ha ezt zongorázás
közben érezzük is. Ha ez nem így van, arról a közönség megérzi, hogy az csak egy
reprodukció.

Alekszander
Szkrjabin munkásságának nagy rajongója vagy és missziódnak érzed, hogy zenéjét
megismertesd. Miért?

Az fogott meg benne, hogy egy olyan harmóniarendszert alkotott meg, ami újszerű, a fizika törvényein alapuló akusztikus hangzás. Természetes, de ugyanakkor mégis izgalmas és kissé idegen. Kevés ilyen fordul elő, ennek a kettőnek az összhangja nem mindig van jelen egy szerzőnél. Most az ő korszakát, a 19. század végét és a 20. század elejét érzem a legközelebb magamhoz. De ezt az időszakot nemcsak a zenében, hanem más szempontból is rettentő izgalmasnak tartom. Talán azért vonzódom Szkrjabin munkásságához, mert egy mai korral rokon időszakban élt: akkor is és most is rengeteg különböző művészeti ág és stílus keveredik. Nagyon vonz az, hogy mertek új irányokban alkotni, még akkor is, ha az később zsákutcának bizonyult.

Sokat
utazol, külföldön is tanultál és koncerteztél. Milyen tapasztalataid vannak a
nemzetközi zenészéletről?

A
nemzetközi zenevilágnak a miénktől különböző a felépítése. Számomra az a
legfontosabb, hogy sokféle zenésszel és kultúrával találkozom. Rettentő
izgalmasnak találom, hogy máshol teljesen másképp gondolkoznak ugyanarról a
dologról. Például más a hozzáállás a zeneoktatáshoz Amerikában, Ázsiában vagy
éppen itthon. Eközben sok minden hasonló lehet. Ezt az életet és az ezzel járó
utazást is nagy kiváltságnak tartom. A legmeghatározóbb számomra mindig ez volt:
találkozhatok más nézőpontokkal, melyek kicsit megbolygatnak, kérdések merülnek
fel bennem és máshogy kezdek gondolkodni dolgokról.

Mit
tett lehetővé számodra a Fischer Annie-ösztöndíj?

Adott egy anyagi szabadságot ahhoz, hogy versenyekre és fesztiválokra tudjak jelentkezni, illetve mivel most Hannoverben tanulok, itthon pedig sokat koncertezek, számomra jelentős anyagi segítség ez a sok utazáshoz. De a legnagyobb pozitívuma, hogy több olyan zenésszel is találkozhattam, akikkel ennek köszönhetően kamara-zenélhettem. A gondolkodásom egyik fontos sarokköve, hogy tartson össze az itthoni zenei élet. A Zeneakadémián egy nagyon szerető és jó közösségből jöttem ki. Sok köztük a barátom, akik értéket képviselnek. Jó lenne, ha mi – akik a hazai zenei élet jövőjét jelentjük – később is tudjuk egymást támogatni, egymás értékeit megmutatni. Most az ösztöndíj révén több olyan emberrel együtt tudtam dolgozni, akikkel korábban nem. Jó volt új kapcsolatokat kialakítani és azokat gondozni.

Olvastam,
hogy érdekel a zeneszerzés. Esetleg ez egy távolabbi cél számodra?

Célként
magam elé inkább csak a nyitottságot tűztem ki. A zeneszerzésben azt tartom
fontosnak, hogy az ember megpróbálja kifejezni a saját gondolatait. Bármilyen
gondolatok is azok. Lényeges, hogy ne zárkózzunk be. A könnyűzenétől sem határolódom
el. Szeretnék nyitott maradni és minden inspirációt ötvözni. Az biztos, hogy a
klasszikus zene marad számomra mindig a középpontban, de szeretném levonni az
értékeket abból is, amit más műfajokban tapasztalok. Remélem, a koncertezés még
sokáig megmarad – amíg lehetőségem van, erre fókuszálok. A kamarazene szintén
egy fontos pont: az együttműködések során remek dolog, hogy közösen
megmutathatunk valamit.

Említetted,
hogy a könnyűzene is érdekel. Milyen műfajokban találod meg a harmóniát?

Bármit meghallgatok: pop, rock, funk és jazz, mindegy. Ha valamit meghallok és vonzani kezd, akkor elkezdem kutatni: mi az, ami magával ragad, mi vonz és miért. Ezért bizonyos stílus be tud szippantani egy időszakra. Aztán később már kevéssé érdekel, mert kiszűrtem belőle az engem érdeklő információkat. Mostanában John Coltraine-t és más jazz zenészeket hallgattam. Mivel ez a stílus sokszor improvizatív, a klasszikus zenéhez képest sokkal több személyes eszközt használnak a dallam megformálásánál. Az eredeti zene mindig egy személyesebb megnyilvánulás, hiszen ekkor nem egy másik zeneszerző gondolatait és érzéseit, hanem a sajátomat kell kifejezni. A funk pedig a ritmika miatt érdekel. Olyan ritmusokat lehet benne felfedezni, amelyeket a klasszikus zenében kevéssé használunk.