Hogy néz ki egy átlagos estéd a színházban? Elsőre talán furcsán hangzik a kérdés, annyira magától értetődő az a viselkedés, amit egy ilyen térben magunkra veszünk. Az előadást passzív befogadóként követjük végig, és egy pillanatra sem vesszük le a tekintetünket a táncosról, aki a darab főszereplőjeként lakja be a teret. Most képzeld el, hogy ez a jól ismert rendszer egyszer csak felborul, és a táncos helyett hirtelen a fények, a hangok, a díszlet kerülnek a középpontba. A norvég származású Heine Avdal és japán társa, Yukiko Shinozaki idestova 20 éve alapította meg a fieldworksöt, hogy a performansz színház formanyelvével kísérletezve újraértelmezzék a klasszikus előadóművészet hagyományait.
Idén 20 éves a fieldworks. Milyen érzés visszagondolni az első előadásokra?
Heine Avdal: Csodálatos út áll mögöttünk. Eredetileg táncművészetet tanultunk, mindkettőnk sok koreográfussal dolgozott együtt az évek során. Aztán 20 éve elkezdtünk saját produkciókat készíteni, ami főként abból állt, hogy a koreografálással kísérleteztünk, és próbáltuk megtalálni a saját alkotói identitásunkat. Eleinte a test és a mozgás állt a fókuszban, de az évek folyamán előtérbe kerültek olyan elemek is, mint a tárgyi környezet, a hang- és fényhatás vagy a közönség jelenléte.
Arra törekedtünk, hogy a felsorolt elemeket ne hierarchikus sorrendbe állítsuk, hanem önállóan is érvényes, akár főszerepre is alkalmas elemekként emeljük be őket az előadásokba. Ez az egyik legérdekesebb kérdés, amivel a fieldworksben foglalkozunk.
Alapesetben a táncos játssza a főszerepet a színpadi kompozícióban. Hogyan lehet az ő jelenlétét halványítani, a többi elemét pedig kiemelni?
H. A.: Erre mindig van lehetőség, de valójában sosincs rá lehetőség. A folyamat része a folyamatos kísérletezgetés, a már bevált módszerek beépítése. De összességében ez egy folyamatosan változó vízió, és bár az előadás tárgya nem változik, mi játszunk az idővel, a térrel. A munka legjelentősebb része talán az, ahogy a különböző elemeket összekötjük. Először kitaláljuk a fő irányvonalat, majd elkezdjük összekapcsolni az ötleteinket. Néha ez utóbbi még fontosabb, mint az előbbi.
Yukiko Shinozaki: Szerintem azon múlik minden, hogy hova irányítjuk a néző figyelmét. Az unannouncedban például van egy jelenet, a Sötétség, ahol az emberi testek helyett hangok, betűk, szövegek és a nyelv koreográfiáját láthatjuk.
Minden egyes jelenetünk mást helyez a fókuszba, ezáltal más érzékszervre hat.
Hogy készültök fel egy ilyen előadásra?
H. A.: Szerintem a legfontosabb dolog az, hogy élesítjük az érzékszerveinket a körülöttünk lévő világra. A tervezés időszakában sokkal tudatosabban figyeljük a világ és a személyes életünk alakulását, majd ezeket a megfigyeléseinket csatornázzuk át absztrakt formanyelvbe. Úgy képzeld el, mint egy verset, betűk nélkül.
Y. S.: Sokan azt hiszik, hogy a táncművészek számára a felkészülés annyit jelent, hogy összegyűlünk egy táncterembe, és próbálunk. A valóságban ez teljesen máshogy működik: sokszor csak elmegyünk együtt kiállításra vagy beülünk egy kávézóba, és megvitatjuk, ki hogy látja a világot, milyen kulturális hatások érnek bennünket. Az együtt töltött idő összekovácsol és inspirációt jelent.
H. A.: Néha az a kutatás lényege, hogy rájöjj, mi a kutatás lényege. Ehhez különös elmeállapot szükséges – változtatnod kell a figyelmed fókuszán, mélyebben kell önmagadhoz és a környezetedhez kapcsolódnod. Ez jelenik meg később a performansz egyes mozdulataiban. Mindig máshogy működik, nincs rá receptünk.
Említetted, hogy a felkészülés folyamatában sokkal tudatosabban szemléled a környezeted. Ez a darabban is meglátszik, hiszen minden egyes elemnek, díszletnek jelentősége van. Hogy kapcsolható össze a tánc, a képzőművészet, a közönség és a tér? Hogy hat mindez egymásra?
H. A.: Nos, az a legnagyobb része a munkánknak, hogy erre rájöjjünk. Fontos, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a különböző elemek között. Az unannouncedban például csendéletekből merítettünk inspirációt a szcenográfiák és a kellékek elhelyezéséhez. Emellett nagyban hatnak ránk a kollégáink is. A dramaturgunk, André Eiermann – aki rajong a nyelvészetért – úgy rögzítette a folyamatot, hogy kamera helyett szavakat használt. Ez eredetileg nem volt a terv része, csak az ötletelés során merült fel a dolog. A munkára való felkészülés abból áll, hogy folyamatosan gyűjtünk, szelektálunk ötleteket.
Y. S.: Sokat játsszunk a hangokkal és a terekkel is. Arra kértük a hangmérnököt, hogy gondoljon úgy a térre, mintha egy hangszer lenne, és ruházza fel hangadó képességgel a különböző tárgyakat és kellékeket is.
Ami pedig a közönséget illeti, az ő szerepük is változik a performansz alatt.
Ahelyett, hogy csak passzív befogadók módjára ülnének, idegenvezetésre invitáljuk őket, és maguk dönthetnek arról, milyen ütemben és tempóban haladnak velünk. Meghívjuk, de nem kötelezzük őket semmire.
Akkor kijelenthetjük, hogy az előadás sokkal inkább alapoz a néző tapasztalataira, mint egy klasszikus értelemben vett táncprodukció.
H. A.: Bennünket mindig a hosszú táv érdekel. Kiterjesztjük az időt és a teret. A műsor nem a Trafóban kezdődik – akkor kezdődik, amikor először hallasz a performanszról, amikor elolvasod a hirdetést. Aztán eljössz otthonról, felszállsz a tömegközlekedésre, belépsz a Trafó kávézóba, majd bejárod a különböző színházi tereket. A mindennapi életünkben jól bevált és megszokott jelrendszer alapján tájékozódunk és mozgunk, az előadás viszont arra késztet, hogy újradefiniáljuk a tér, a mozgás, a saját pozíciónk és a saját jelenlétünk értelmét. Úgy is mondhatnám, hogy a nézőnek fel kell találnia egy új használati utasítást a saját létezéséhez.
Hogy hat ez a művészeti attitűd a közönségre? Milyen üzenetet szeretnétek közvetíteni vele?
Y. S.: Szeretnénk, ha újraértelmeznék azokat a dolgokat, amiket magától értetődőnek vesznek a mindennapi életben. Szeretnénk az olyan apró részletekre irányítani a figyelmet, amik felett hajlamosak vagyunk elsiklani. Minden nagy sztori sok apró elem összessége – és ezek az apró elemek is megérdemlik a figyelmünket. Az a legnagyobb feladatunk, hogy a lehető legjobb módon alkossunk egy teljest mindebből.
H. A.: Ez a vízió rezonál a darab címére (unannounced – bejelentés nélküli), hiszen az élet is „bejelentés nélkül”, váratlanul történik. Hiába tervezzük el a dolgokat, a végeredmény általában véletlenszerű és váratlan. Ez teszi az életet egyszerre izgalmassá és tragikussá.
Hogy illeszkedik az unannounced a fieldworks többi munkája közé?
H. A.: Ahhoz, hogy ezt megértsd, meg kell nézned a többi darabunkat is. Minden előadásunk egy korábbi projekt eredménye.
Ha velünk marad egy megválaszolatlan kérdés, az biztosan előkerül a következő performanszban.
Ez lesz a harmadik alkalom, hogy a Trafóba látogattok. Mire számítotok?
Y. S.: A legutóbbi alkalommal nagyon kedves és befogadó közönséggel találkoztunk. Bízom benne, hogy ez most sem lesz másként, és jókat beszélgethetünk majd a nézőkkel. Mindig nagyszerű élmény kíváncsi emberekkel beszélgetni.
Fotók: Herman Sorgeloos
Takács Dalma interjúja a Trafó blogján jelent meg.
