„Műkedvelő” – ízlelgetem a szót, hogy mit is jelent. Ha prózáról van szó, a szépirodalom (vagy magas irodalom) versus lektűrirodalom (ne adj’ isten ponyvairodalom) distinkciója, az ezek körüli vita hosszú évek óta nem csendesedik el, s valószínűleg soha nem is fog. Ha egy időre meg is feledkezünk róla, hamarosan újranyitja egyik vagy másik irodalmi lap, felmerül a téma a soron következő kerekasztal-beszélgetésen, kreatív táborban vagy író-olvasó találkozón. Mintha mindenkit izgatna, hogy hol végződik a lektűr, és hol kezdődik a szépirodalom. Annyira, hogy a közösségi oldalakon hosszas kommentkígyók tekeregnek e kérdés kapcsán.
De mi a helyzet a lírával? Beszélünk-e magas líráról? Megkülönböztetjük-e a komoly művészi értéket képviselő alkotásokat az amatőrök verseitől, az emlékkönyvekbe illő soroktól, a frappáns locsolóversikéktől és a rímekbe szedett, egyszerű pillanatokat megragadó faragványoktól? A kritikusok nyilvánvalóan élnek a különbségtétellel, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az emlékkönyvi poémáknak és a születésnapi köszöntő rímeknek is megvan a maguk közönsége és piaca, még ha ebben az esetben fizetőeszköz nem is cserél gazdát.
Meg aztán ott van a költői érés. Ha előveszünk egy-egy korai Ady Endrét, bizony mintha nem is a később kibontakozó zseni eszkábálta volna össze a sorokat. Vagy említsük meg Szálinger Balázst, a kitűnő lírikust, aki nem átallotta önmagát kifigurázni, mikor egyik fellépése alkalmával gyöngécskére sikeredett korai verseit osztotta meg a közönség nagy derültségére – hogy aztán megrendülve hallgassák, később milyen erős, nagyon is érvényes műalkotásokat jegyzett. Fejlődés és érés tehát van, és ha valaki botladozva indul el egy úton, még egyáltalán nem biztos, hogy nem fog végül egészen messzire jutni.
Ilyesmik forognak a fejemben, miközben Erdész Miklós magánkiadásban megjelent kötetét lapozgatom. De ki is Erdész Miklós? A műkedvelő, aki szeretteinek ajánlja a gyűjteményt, nem hagyja az olvasót kétségek között: pontos, már-már leltárszerű leírást ad magáról.
„A neve Erdész Miklós, / súlya hatvannégy kiló, / magasság hetvenöt centi / egy méter fölött. / Kora hetvenkilenc év / s nem hagyta el még a hév. / Fent boltozatos a fő / s lefelé / keskenyedő, / tetején a haj kevés, / mint a gyéren kelt vetés, / de ami még megvan ott, / rég őszbe csavarodott. / Lent szakáll keretezi / s bajusza is van neki, / ezek színe is fehér, / de hosszan egyik se ér / és erősek csodamód, / úgy szúrnak, akár a drót. / Mindkét szeme színe zöld / s néha furcsa képet ölt, / orra a szaglásra jó / s inkább nagynak mondható, / a két ajka felemás, / az alsón egy forradás. / Álla nem erőszakos, / másokon át nem tapos, / homlokán ráncok sora / s barázdált a két pofa. / Füle fejéhez simul. / Hol bús, hol meg felvidul. / Alakja szikár, sovány / s kicsit hajlott is talán. / Keze, lába nem rövid, / körme lenyírva tövig. / Lépte mindig szapora / s úgy siet valahova.”
No de hová siet Erdész Miklós? Elnézve ezt a 454, sűrűn szedett oldalt, és hogy a versek 1951 és 2022 között keletkeztek, úgy gondolom, Erdész az elmúlt hetven évben dicséretes buzgalommal sietett szinte mindent rímbe szedni, amit hajlott koráig látott, átélt, megtapasztalt. Hűséges tudósító, aki informál a családról, a barátokról, udvarlásról és szerelemről (neki „a legtöbb nő tetszik”, és reméli, hogy ez kölcsönös), utazásokról, a politikai hovatartozásáról, a hazája iránt táplált heves szeretetéről, de nem felejt el reflektálni magára az írásra sem.
Úgy lenne jó verset írni,
hogy ne is tudjam mi a vers,
csak ihlet repítne szárnyán
és képzelet, meg büszke mersz.
Bolondos bestárium című ciklusában pedig mitikus lények egész sorát festi elénk: baziliszkuszt, cerberust, hárpiát és társaikat.
Gorgó
Kígyóhaja sötétbordó,
arca ijesztően vigyorgó,
szeme tüzes vérben forgó,
hangja félelmetes morgó
s pikkelyes hasa meg korgó.
Talán nemcsak azért, mert épp októberbe fordulunk, engem leginkább a Könnyű találkozások a diktatúrával című ciklus szólított meg. Már a címek is erős asszociációkat ébresztenek:
Csendháborítás, 1956.
Levente sapka, 1957.
Farmernadrág, 1958.
Jazzestek, 1959.
Csendháborítás, 1965 körül
Szakáll, 1970 után
Repüljünk vissza most 1985-be, és a következő darabbal ajánljuk az Egy műkedvelő versei című kötetet mindazoknak, akik szívesen olvassák hét évtized fontosnak érzett, esetleg apró-cseprő történéseit, érzéseit, egy ember életének alakulását rímekbe szedve.
Ballépés, 1985 körül
A Déli pályaudvar / előtt, lent van egy udvar, / arra siettem éppen / és a sarkára léptem / valakinek véletlen. / Bár csak ennyit vétettem, / kértem a bocsánatot, / de ő meg felszólított, / hogy igazoljam magam. / Nyugodt maradt a szavam, / ahogyan megkérdeztem: / „A buta kis véletlen, / hogy a sarkára hágtam, / miatt gyanússá váltam?” / „Nem, nem azért,” felelte. / „Na jó,” mondtam tettetve / a közönyöst, „tessék hát!” / és a kért igazolványt / egy mosollyal átadtam. / Belenézett, várhattam, / aztán visszaadta.”
Álmatlanul forgolódó éjszakákat, hosszas hétvégi töprengést nem okoznak ezek a bájos versikék, az azonban kétségtelen, hogy könnyedségükkel „egymagvúságukkal” gyakran csalnak majd mosolyt az ajkunkra, és felderítenek a munkával töltött, fárasztó napok után.
Nyitókép (illusztráció): Shutterstock/Anastasia Sotchenko
