? Hasonló választás elé került, mint nagyapja: Duke Ellingtont a festés és a zene egyaránt érdekelte gyermekkorában. Ön viszont a filmművészetben mélyült el, nemcsak a zenében. Melyik áll közelebb a szívéhez?
? Egyikre se tudtam nemet mondani. Ahhoz, hogy mindkettőt csinálhassam, komolyabb tanulmányokra volt szükségem. Ha az ember megrendezheti a saját filmjét, akkor már zenét is írhat hozzá. Zenészként mindig ki van téve annak, hogy a közönség egyszer csak megunja. De filmeket mindig lehet forgatni, és ez mellesleg arra is jó lehet, hogy biztosítsa az ember megélhetését. Számomra ez volt a fő szempont. Furcsa, de most már körülbelül öt éve mindkettőt tudom párhuzamosan csinálni. Amikor beiratkoztam filmszakra, az volt az első kérdés, ugye, tudom, hogy a zene akadályozni fogja az egyetemi előmenetelemet és a forgatási lehetőségeimet. Úgyhogy valamennyire meg kellett ígérnem, hogy legalább az első három évben nem fogok turnézni a zenekarral. Szerencsére azért nem kellett teljesen lemondanom róla, csak azt jelentette, hogy különös gonddal kellett erre időt szakítanom. De meg vagyok győződve róla, hogy hosszú távon az együttesnek is hasznos lesz a filmes tevékenységem.
? És hogyan viszonyul ahhoz az attitűdhöz, amit a zenekar korai éveiről forgatott filmjének címe ? Love You Madly ? sugall?
? Igen, hát ez Duke Ellington leghíresebb szavajárása. Eredetileg más címet adtam, de az nem nagyon illett hozzá, így az utómunkák alatt egyértelművé vált előttem, hogy csak ez lehet. Egyébként nemcsak a zenéről szól, hanem a nőkről is, akik az évek során szerepet játszottak az életében. A Love You Madly számomra azt jelzi, én hogy érzek iránta, meg azok a nők, akikkel kapcsolatba került, valamint a zenészei, sőt még azok is, akik csak rövid ideig lehettek vele.
? Általában kevesebb szó esett az ön édesapjáról, Mercer Ellingtonról, aki mindig Duke árnyékában mozgott. Önnek milyen viszonya volt az apjával?
? Túl azon, hogy az apám, a világon a legdrágább ember volt, akivel valaha találkoztam. A haláláig büszkén és becsülettel állt ki a családjáért, és mindig azt éreztette velem: én vagyok neki a földkerekségen a legfontosabb. És ahogy figyeltem őt, rájöttem, lehet, hogy az apja árnyékában mozgott, de meggyőződésem, ezt nagy részben ő akarta így. Ha a dolgokat egy kicsit önzőbben éli meg, lehet, hogy más pályát futott volna be, hiszen egy ideig volt lemezlovas meg mások zenei rendezője. Mindenképpen volt egy lovagias vonás benne, és ezt még a zenekarral együtt töltött tíz év után is éreztem. Apám nagyon erős személyiségnek tartottam, amellett, hogy kedves és nagyszerű zenész, csodálatos szerzeményei voltak, mint például a Things Ain?t What They Used to Be, amit a Duke Ellington Zenekar többször is lemezre játszott. De Duke Ellington környezetében bárki más is csak árnyékban maradt volna. Hiszen ő 22 Grammy-díjat kapott, ebből 13-at még életében, és jelölték az Oscar-díjra. Ha valaki jazzmuzsikusnak készül, és Duke Ellingtonhoz méri magát, valószínűleg ő húzza a rövidebbet.
? Akkor azért bizonyára terhet is jelentett ez a fantasztikus örökség, amit apja önnek már 12 éves korában odaígért.
? Ahogy mondtam, tíz év után ideiglenesen fel kellett adnom a teljes állást a zenekarnál. Bárcsak én is olyan jó ember lehetnék, mint az apám, de úgy döntöttem, hogy egy kicsit önzőbb leszek. Remélem, hosszú távon mindenkinek hasznára válik, amit a filmes területen teszek. De azért közben valami olyat akartam csinálni, ami boldoggá tesz, boldogabbá, mint csak a zene. Mert az emberek mindig úgy fognak emlegetni, hogy Duke Ellington unokája. Mindig újra el kellett mondanom, hogy kérem, nekem keresztnevem is van: Paul. Ezt pár évig el lehetett viselni, de azután kicsit zavarni kezdett. Feltettem magamnak a kérdést: tudsz majd ezzel élni akkor is, ha idősebb leszel? És arra jöttem rá, lehet, hogy ezt nem akarom így. Tehát ez is belejátszott a döntésembe.
? Milyen stílust, a zenekar melyik korszakát helyezi előtérbe a koncerten?
? Ha mostanában hallja a zenekart, sok minden szólal meg a húszas évek végéről és a harmincas évek elejéről. Tudja, a Love You Madly forgatókönyve is erről a korszakról szól, és ez engem lenyűgöz. Számomra az a legérdekesebb, amikor Duke Ellington és zenekara befutott, átköltözött Washingtonból New York-ba, és állandó együttese lett a Cotton Clubnak. Mindent odaadnék érte, ha élhetnék ? mondjuk ? 1927-től kezdve néhány évtizedet. Az egy csodálatos korszak volt a Harlem Reneszánsszal. Ahogy az emberek egymáshoz viszonyultak?ahogy az életet megélték ? szerintem sokkal érdekesebb, mint az, ami a zenekarral azóta történt. Kicsit veszélyes időszak lehetett, de nagyon izgalmas.
? Kik a zenekar jelenlegi szólistái, jelentősebb zenészei?
? Tommy James zongorázik, ő volt a zongoratanárom, körülbelül 12 éves koromtól kezdve. Akkor még nem New York-ban laktunk, oda csak 15 éves koromban költöztünk, de nyaranként előtte is hozzá jártam órára. Csodálatos rögtönző zenész, lenyűgöző dalszerző és hangszerelő: a Titanic és más nagy filmek zenéjében közreműködött. Marc Gross altszaxofonos az egyik legjobb szaxofonos a világon. Charlie Young szaxofonos szintén fantasztikus. Sajnos dobosunk, Quinten ?Rocky? White, aki még a Duke Ellington zenekarban is játszott, néhány hónapja hunyt el. És Barrie Lee Hall volt még velünk az eredeti zenekarból, két hónapja ő is meghalt. Még az utolsó pillanatokban is ugyanolyan csodálatosan játszottak a zenekarban, mint régen. Ezeket a veszteségeket azért megéreztük. Nem mondom, hogy ezáltal halványabb lenne a hangzás, nagyon jó formában van most is, csak nekünk nagyon hiányoznak. És persze a többiekről is mesélhetnék még órákat. Ők nem olyan zenészek, akik múlt héten csatlakoztak az együtteshez. Sokkal inkább úgy működünk, mint egy család.
