Úgyse sokáig tart - MÁGNÁS MISKA

Bakonyi Károly librettója, Szirmai Albert zenéje és Gábor Andor dalszövegei olyan emberi és társadalmi alapproblémákat feszegetnek, amelyek a filozófia érdeklődési körébe is tartoznak, azonban egy Mágnás Miskát végignézni sokkal felhőtlenebb mulatság, mint ugyanezt racionálisan, reflektáltan körbejárni, ezért előbbi többeket is érdekel.

Molnár Piroska, Rácz Rita, Hirtling István és Náray Erika

Alföldi Róbert rendezése abból indult ki, amiből szokott: hogyan szól ma ez a probléma, ez a játék; jelen esetben ésszerű választással egy ismert anyag legismertebb változatával kezdett el dolgozni, így is van mit emészteni a nagyérdeműnek.

Az első felvonás díszlete (Menczel Róbert) egy vidéki uradalmi épület konyhája, amit lehet persze egy mai agrártámogatásból költséghatékonyan fölrántott hodálynak is nézni. A piros vájdlingokkal, lábosokkal, fedőkkel teli hátsó falak elé aztán fehér firhangot eresztenek, és a sparheltekre, konyhai asztalokra terítő kerül, amikor a történet nyilvánvalóan beér az úri szalonba. A hátsó fal közepén nyíló ajtó pedig már látni enged néha a második felvonás díszletéből egy-egy szeletet: a szürreális paraszt barokk kertben három gigantikus, mangalicaformára nyírt bokor áll a dombon, a színpad eleje felé, középre nézve. A második felvonás teljes látványa pedig megidézi Móricz Úri muriját, és a zöld disznó meséjét, ami arról szól, hogy a rőzseszedegető öregasszony disznóvá változtatja az erdő tulajdonosát, aki megüti őt, mint fatolvajt. Az átkot csak egy szép leány csókja tudja feloldani, úgyhogy amikor egy nemes hintaja elsüllyed a sárban, a disznó kisegíti, cserébe a kárvallott leányát kéri. Azért emlegetem ezt a mesét, mert bár egyetlen tetten érhető utalás sincs rá az előadásban, sőt gyanítom, Alföldi Róbertnek és alkotótársainak esze ágában sem volt ez, de a társadalmi problémákat bontogató történet szerelmi vonatkozása mesei ihletettségű. Egyébként visszafelé gondolva az előadás elejére, akár a Csipkerózsika világa is beszivárog, vagy a malacfejekkel beérkező cselédek, és lábosokból, fazekakból csámcsogva faló háziak szürreális skiccei, de ez már tényleg csak a felnőtt befogadó mesevágyának beteljesítése a velünk élő operettben, ami persze attól élő, hogy a történet, a szöveg mai olvasata kerül színre. Így szólal meg a mában, mifélék is valójában a jómódban élők érdemei, a szegények kilátásai, hogyan cserél ruhával jellemet a korábban átlagéletű, hirtelen helyzetbe került igyekvő, és mire tartja magát a többiekhez képest aztán.

Mindez ténylegesen is látható, mert a piros-fehér-zöld fény, amivel az előadás változatosan és értelmezően van világítva, utat mutat a csillagos éjszaka alatt ? ahogy operett-hagyományos, úgy reflektíven mai. S egyszer csak eljön a pillanat, hogy már a zöld disznók szeme is pirosan parázslik a dalokra ? móriczi izzással fokozva a tételesen boldog vég felé lábaló sztorit. A jelmezek (Füzér Anni) intenzitása ugyancsak nő az előadás végéig, így a funkcionálisan működő, de jelzés-finoman a múltat is megidéző, ugyanakkor inkább mai ruhák után a második felvonásban már megjelenik a díszmagyar is: a trikolór, a fekete és a fehér szín a ruhákban is gyönyörűen vezeti az előadást, és a rendes operettes vég pedig hangsúlyozottan kiemeli a pizsamás-hálóinges befejezés árnyalt játékosságát. A részletgazdag jelenetekből építkező előadás majdnem összeáll egy mai képpé, miközben a rendes operettet majdnem hiánytalanul eljátssza.

Stohl András, Molnár Piroska és Radnay Csilla

Majdnem, mert a maiságában, ahogy a szöveg, a jelenetek, a viszonyok problémái és a történet megszólalnak, de a fokozásokból, a szójátékokból, amikor eljut a volna népies változatából, a ?vónából? Vonáig, akkor az aránytévesztés. Ahogy a hatszor ismételt ?vazs megyei gyerek vagyok? nem önmagában kifogásolható, hanem azért problematikus, mert üresben jár, és amikor már másodszorra sem jó, negyedszerre nagyon rossznak hat. Mondhatnék még néhány hasonló mértékvesztést, de egészében jellemzőbb, hogy rengeteg jó dramaturgiai igazítást tesz Alföldi Róbert rendező Vörös Róbert dramaturggal élővé tevőleg, igazi kiszólásokkal. A Marcsát játszó Radnay Csilla, amikor operett-élettel telve éneklik a refrént, Hoppsza, Sári, hoppsza, hó, megkérdezi: Milyen Sári? ? de ez egy pillanat, minden megy tovább, mindenki azt kezd ezzel, amit akar. Vagy ilyen, amikor a Miskát játszó Stohl Andrástól a tánc- és énekkar átveszi a Há? Mi? Hol? raccsolást és zenei motívumként többször használja helyzetleíró jelleggel ? ennek tartalma, költészete lesz. Meglehet, többek közt azért, mert Kovács Gerzson Péter koreográfiája több, mint a hagyományos, kevésbé elemző (és akkor szépen fogalmaztam), mert rendkívül szellemesen, a hatalmas teret változatosan, értelmezően, fokozóan, játékosan ellenpontozva használja ki a szövegre, a szereplőkre, a jelenetekre tekintettel; a táncosok pedig igen pontosan és kifejezően járják a szokatlan, de nem önmagáért való formát.

Znamenák István és László Zsolt

Az előadás egészénél azonban nem sikerült ugyanez maradéktalanul, és nemcsak az itt kiragadott, problémaként megfogalmazott dolgok miatt, hanem azért, mert a rengeteg részlet nem állt teljesen össze. Ennek egyik oka például egy dramaturgiai következetlenség. Ahogy egy ideig igaz emberi szenvedélyeket mutatva építik a viszonyokat, ezt egyszer csak elejti az előadás, úgy, mintha nem is lett volna: amikor Miska megveri egy összetekert ruhadarabbal Marcsát, az állandóan emlegetett tettlegességen túlmegy a játék ? ugye, nem egy tipikus operett-jelenet, hogy megkapjuk az "idealizált" családi erőszakot direktben. Ami nagyon izgalmas problémafelvetésnek indul, aztán egyszerűn semmivé lesz, miközben érezzük, van azzal valami, hogy egy szerelemben, egy önként vállalt kapcsolatban az egyik ember bántja a másikat, aki ezt eltűri. Hülyeségnek tetszhet számon kérnem mindezt egy Mágnás Miskán, de ha az előadás elindítja ezt, akkor azzal kezdenie kellene valamit. A másik, amiért némileg mozaikos marad a kép, a színészválasztás, a színészekkel való munka differenciáltsága. A Marcsa-Miska páros rendkívül színes, erőteljes, hús-vér, olyan technikai tudással, amiből nem látszik, csak a könnyedsége. A táncot egyébként helyenként nehezítette a műfüves talaj: volt, aki győzött ezeken a nehézségeken, és volt, aki néha nem. Rácz Rita Rollája és Haja Zsolt Baracsa odaadó, szép munka: a két operaénekes csodálatosan érthetően, élő hangon, minden hivalkodás nélkül, sikerrel igyekezett egy más színházi iskola különbségeinek eliminálásán. László Zsolt és Znamenák István Pixi és Mixi grófja pedig annak ellenére, hogy két kivételes színészről van szó, nem tudott átjönni ezen a távolságon. Az előadás végére azért megteremtették a helyzetet, amiben végig lenniük kellett volna ? meglehet, a finomság, ami ezeknek a figuráknak a lényege, felnagyíthatatlan. Náray Erika és Hirtling István Korláth házaspárja a legkevésbé sikerült: a szándékosan elrajzolt gróf a nemesi idiotizmust untig ismételve nem tartott sehova, Lotti grófnő pedig leginkább csak kolonc tudott lenni ebben az ügyetlen játékban, nem teremtettek ellenerőt a nagymamának, akit Molnár Piroska alakított. Neki mondjuk az egész Dóm tér; a három, kisplatónyi disznó; az összes elszállt galamb; az egyben levő, élénk, kedvvel játszó zenekar (Silló István karmesterrel); a négyezer néző halk refrénfütyörészése, vagy ritmuskopogása ellenerő legfeljebb. Molnár Piroska olyan, mint a legnagyobb keleti mesterek, akik már nem harcművészeti technikákkal győznek le teret és időt, hanem valami dimenzióváltásra képesek.

Szatory Dávid

A fent említett mozaikosság, a ? többségében dramaturgiai ? problémák megnehezítették az egyébként imádni való dalok előadását is, mert az ember feje mindezeken folyamatosan zizegett, annak ellenére, hogy a dalok szinte kivétel nélkül mind rendben is voltak, a vágyottnál kevésbé mutatkozott meg bennük az az igaziság, amibe egyszer csak beletalált Stohl András Miskája a címben emlegetett sorral ? amitől feltétlenül zeneszóra szeretnénk majd távozni az élők sorából.