 |
"A valóságot megírni mindig nagyon nehéz, így hát az igazság kedvéért megengedtem magamnak, hogy néha egy kicsit túllépjek rajta vagy egy kicsit eloldalazzak mellette. Ennek a könyvnek minden eseménye és szereplője a képzelet szülötte, de van valami köze az igazsághoz is."
Ezekkel a szavakkal ajánlotta könyvét az olvasók figyelmébe 1947-ben Robert Capa (1913-1954) magyar származású fotóriporter és haditudósító, aki 1936-ban a spanyol polgárháborúban készített, A milicista halála című fotójával vált világhírűvé. 1941 és 1945 között az amerikai hadseregben volt haditudósító, az olasz- és németországi hadszíntereken, a szicíliai és normandiai partraszállásról készült híres felvételei a Life-ban és a Collier?sben jelentek meg. A szellemes társalgót imádták a nők, olyan hírességek zsongták körül, mint nagy szerelme, Ingrid Bergman, barátai között tudhatta Steinbecket, Hemingwayt, John Hustont, Billy Wildert és Picassót is.
1947-ben többekkel megalakította a ma is működő Magnum fotóügynökséget, melynek haláláig elnöke volt. Utolsó riportját az indokínai harcokról készítette. A vietnami Thai Binhben aknára lépve vesztette életét. Gazdag hagyatékából (felvételeinek száma 70 ezer körül mozog, s egyre újabbak kerülnek elő) 88 fotó ma a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum tulajdonában van, míg egy tekintélyes kollekció alig pár hete került a Magyar Nemzeti Múzeum tulajdonába, és a belőlük rendezett ízelítő-kiállítás a múlt héten nyílt meg az intézmény falai között.
Az eredetileg filmforgatókönyvnek készült írás egy igazi szerelmi történet, melyet átszőnek Capa második világháborús haditudósítói munkájának eseményei - pergő cselekményével, szellemes és humoros párbeszédeivel valóban filmvászonra kívánkozik. De sokat elárul az eleinte írónak készülő, világvándor fotósról is, akiről már életében tudták ismerői: bármily hihetetlen kalandokba keveredjék, bármennyire közel kerüljön is a halálhoz, számára a valóság még mindig nem elég érdekes. Capa vérbeli mesemondó volt: egy kicsit színezett itt, egy kicsit hozzátoldott ott, és máris megszületett a remek sztori.
A könyv apró epizódjaiból a XX. század eddig ismeretlen részletei is kiderülnek, így megtudhatjuk, hogy hová tűntek a normandiai partraszállás fotói, vagy hogy milyen bort használt Capa, hogy megkenje a washingtoni brit attasét egy útlevélért, és hogy ismerkedett meg Pirossal, akivel a háborús pillanatok is átélhetőbbnek bizonyultak. És hogy miként emlékezett a fotós a normandiában történtekre? Nos, a könyv igazán kiábrándító képet fest a partraszállás pillanatairól:
"A víztől meg a félelemtől kimerülten hasaltunk a tenger és a szögesdrót akadály közt húzódó, keskeny, nedves homoksávon. Amíg hason feküdtünk, a part enyhe emelkedője némi védelmet nyújtott a géppisztolyok meg a puskák golyói ellen, csakhogy a dagály a drótakadály felé kényszerített bennünket, ahol a gépfegyverek kezelői kiélvezhették a szabad vadászidényt. Laposkúszásban elindultam Larry barátom felé, aki az ezred ír származású tábori papja volt, és cifrábban tudott káromkodni minden amatőrnél. - Te nyomorult félfrancia! - mordult rám. - Ha nem tetszett itt az élet, mi a jó nyavalyának jöttél vissza? - Miután a vallástól megkaptam a kellő vigaszt, előhalásztam a második Contax gépemet, és fotózni kezdtem, bár a fejemet nem emeltem fel.
Partszakaszunk, a 'Könnyű Vörös" a levegőből alighanem úgy festett, mint egy nyitott szardíniásdoboz. Mivel egy szardínia szemszögéből fotóztam, a felvételeim előterében vizes bakancsok és zöld ábrázatok hemzsegtek. A bakancsok meg a pofák fölött képeimet srapnelek füstje töltötte be, a háttérben többnyire kiégett tankok, süllyedő naszádok sorakoztak. Larrynek volt egy száraz cigarettája. Én az ezüstkulacsot kapartam elő a farzsebemből, és whisky vei kínáltam meg Larryt. Az atya oldalra billentette a fejét, és a szája sarkába döntött egy kortyot. Mielőtt visszaadta a kulacsot, átpasszolta másik haveromnak, a zsidó orvosnak, aki sikeresen utánozta az atya technikáját. Nálam is kitűnően bevált.
A következő gránát a drótakadály és a tenger között csapódott be, és minden repesze egy-egy emberi testet talált el. Az ír tisztelendő meg a zsidó orvos ugrottak talpra elsőként az egész partszakaszon. Lefényképeztem őket. A következő lövedék már közelebb robbant. Nem mertem a szememet felemelni a Contaxom keresőjéről, és lázasan készítettem egyik képet a másik után. Fél perccel később hiába nyomkodtam a gombot - elfogyott a film. A zsákomba nyúltam új tekercsért, de remegő, izzadságtól nedves kezemben tönkrement, mielőtt a gépbe illeszthettem volna. Egy lélegzetvételnyi pihenőt tartottam... aztán begolyóztam.
Az üres kamera vadul reszketett a kezemben. Valami újfajta, eddig ismeretlen félelem öntött el, amelytől eltorzult az arcom, és tetőtől talpig rázkódott minden porcikám. Lekapcsoltam derékszíjamról az ásót, és megpróbáltam gödröt ásni magamnak. Az ásó a homok alatt sziklába ütközött, mire elhajítottam. A katonák mozdulatlanul feküdtek körülöttem. Csak a holtakat görgették ide-oda a hullámok a víz szélén. Egyetlen rohamcsónak dacolt a pergőtűzzel, vöröskeresztes sisakot viselő szanitécek özönlöttek ki belőle. Nem gondolkoztam, nem döntöttem tudatosan. Egyszerűen csak talpra ugrottam, és a csónak felé iramodtam. Két holttest között a tengerbe vetettem magam, nyakamig ért a víz. A dagály a testemnek feszült, a hullámok az arcomba csapdostak a sisak alatt. Kameráimat magasan a fejem fölé emeltem, és hirtelen ráeszméltem, hogy megfutamodtam. Megkíséreltem visszafordulni, de egyszerűen képtelen voltam szembenézni a parttal. - Csak a kezemet törlöm szárazra azon a csónakon - hajtogattam magamban.
Sikerült elvergődnöm a csónakig. Épp akkor ugrott ki belőle az utolsó szanitéc. Felmásztam a kötélhágcsón. Amint a fedélzetre léptem, hatalmas rázkódást éreztem, és egyszerre csak toll lepett el mindent. - Mi a franc ez? - gondoltam. - Csirkéket öldös itt valaki? - Aztán észrevettem, hogy a naszád felépítményét lőtték szét, és a toll a vele együtt eltalált katonák dzsekijének bélésanyaga volt. A kapitány hangosan zokogott. Az adjutánsát közvetlenül mellette szaggatta ízekre a gránát...
Reggel kikötöttünk Weymouthban. A rakparton híréhes újságírók egész hada várt ránk, akik nem vehettek részt az invázióban, és most az első személyes élményeket akarták kicsikarni azokból, akik már oda-vissza megjárták az utat. Elmesélték, hogy az egyetlen fotóriporter, akit rajtam kívül átengedtek az Omahára, már két órája visszatért. Ő azonban a lábát sem tette ki a partra, mindvégig a hajóján maradt, és jelenleg épp London felé tart a szenzációs képanyagával.
Úgy bántak velem, mint egy valódi hőssel. Felajánlották, hogy repülőgéppel visznek Londonba, csak számoljak be a rádióban a tapasztalataimról. Én azonban nem feledkeztem meg az elmúlt éjszakáról, és elhárítottam az ajánlatot. Becsomagoltam filmjeimet a sajtózsákba, ruhát váltottam, és az első induló hajóval visszatértem a hídfőállásra.
Hét nappal később értesítettek, hogy a 'Könnyű Vörösről" készült képeimnél jobbat senki nem csinált a partraszállásról. De a sötétkamrában dolgozó technikus izgalmában túl forróra kapcsolta a szárítót, úgyhogy az emulzió a londoni irodavezető szeme láttára olvadt le a filmről. így aztán 106 felvételemből mindössze nyolcat tudtak csak megmenteni. A hőtől életlen fotók alatt közölt szöveg szerint Cápának túlságosan remegett a keze."
A Kissé elmosódva című, stílusában itt-ott Rejtő Jenő-i ízeket felvonultató, sodró lendületű, és igazán szórakoztató háborús memoárt a szerző több mint száz, fekete-fehér fotója illusztrálja. A fordító remek munkája élvezetes olvasmánnyal ajándékozza meg az olvasót, az új kiadás pedig a korábbi kisebb, könnyebben forgatható művel kerütl a boltokba.
Robert Capa: Kissé elmosódva - Emlékeim a háborúból. Ford.: Sárközy Elga. Park Kiadó. Bp., 2009. 242 o. Ára: 2900 Ft
