 |
? Érdekes a nyakában ez a medál a spirállal, Önnek készült?
? 2008-ban Indiában, Calcuttában, az Academy of Fine Arts Gallery-ben volt kiállításom, ahol a szomszédos teremben egy ismert indiai festőnő, Indira Hardar képei lógtak a falon. Összebarátkoztunk, ám Indira egy napon nem jött el, zárva maradt a terme. Kiderült, hogy leukémiás, és a kezelés erre a napra esett. Megdöbbentem, mert életvidám, mosolygós nőt ismertem meg, a boldog emberekre jellemző kisugárzással. Mielőtt hazajöttem, a nyakamba akasztotta ezt a medált, és azt mondta: ő addig fog élni, amíg viselem ezt, gondolok rá. Örülök, amikor kapok tőle egy-egy e-mail-t vagy Facebook-üzenetet.
? A Képírás című könyve elején ilyen spirálban írta le az ars poeticáját. A spirálban benne van a körkörös mozgás, de a vonal nem tér ugyanoda vissza, talán ez a fejlődés szimbolikája az ön számára?
? A spirál a középpontból egyre tágul, benne van a végtelenség, a teljességre törekvés is. Olyan, mint az élet vagy a művészet. Mindig folytatható.
? Az ars poeticájában ezt írja: ?Nézni ? látni ? láttatni: ez a képíró (fotográfus) feladata, miközben egyensúlyozik a képzelet és a valóság peremén?. Egyformán fontos, hangsúlyos a nézés és a látás (a világ megismerése), valamint a láttatás (az új teremtése)? Úgy is kérdezhetem: nézés és látás nélkül nincs láttatás?
? Ez fontos kérdés: mindenhol képek vesznek körül minket, de nem biztos, hogy megtanultunk látni. Írni és olvasni több éven keresztül tanulunk, nem úgy, mint nézni, látni. Ezért is jó lehetőség a fényképezés, amely a világ ? benne önmagunk ? megismerésének az eszköze.
 |
? Nem csak a láttatásnál, hanem már a látásnál is meghatározó a személyiség? A könyvében is említi, hogy ?a szemünkkel nézünk, az agyunkkal látunk?.
? A szemünk az eszköz, a világ pontjai sokmillió csápocskán keresztül az agyunkba futnak, és közben, más idegpályákon keresztül a képhez csatlakoznak az élményeink. A bennünk kialakuló képet sok minden befolyásolja, a gyerekkori, a családi környezet, az élményeink és a tapasztalásaink. Minden, amit átéltünk, megtanultunk. Még az adott hangulatunk is döntő. Mindez együttesen adja a képet, ami az agyunkban megjelenik. Akutagava A vihar kapujában című filmjében hét szereplő hét különböző módon ír le egy gyilkosságot. Nem azért, mert hazudnak, hanem mert másképp élték át ugyanazt.
? A fotó hűen képes megörökíteni valamit, mégis: létezik-e objektív valóság? Kinek a ?valósága? egy fotó?
? Amikor turistaként nézelődünk valahol, és fényképezünk, akkor is ott van a folyamatban és a képeken a fotós egyénisége. Az a fajta objektivitás, amelyet a fénykép hitelességéhez szokás kötni, jól hangzik, de nem igaz.
? Amikor például portrét készít valakiről, az képet ad önről is, de mennyire fontos ennél a mértéktartás?
? Ez alapkérdés, egy művész etikai hozzáállását mutatja. Ott van előttünk a fényképezőgép, de nem ez a döntő, hanem az, hogy melyik pillanatban exponálunk. Ott van a fotográfus abban, hogy miként örökítünk meg valakit. Ha valakiről ironikus, humoros, groteszk képet készítünk, az szintén állásfoglalás. Kényes egyensúly. Az, hogy a kézjegyünk ott van a fotón, nem jelentheti azt: a fotósról szólna a kép, noha az ő személyisége, aktuális hangulata is befolyásolja a képalakítást. Még egy önarckép is akkor jó, ha az általános hangulatot, élethelyzetet érzékeltet. Buta megfogalmazás volt divatban sokáig, az, hogy a fotográfia a pillanat művészete. Tény, hogy a zárszerkezet a másodperc töredékével örökíti meg a látottakat, de a kép valójában nem akkor készül, amikor ő lenyomja a gombot, hanem jóval előtte, sok-sok évig.
 |
? Fejben fotózás?
? Nagyon fontos a ?készen állni? mozzanata. Előfordulhat, hogy elcsípünk véletlenül egy mozdulatot. De általában annak van szerencséje, aki felkészült.
? Van olyan képe, amely csak fejben van meg, amelyet nem sikerült elkészítenie? Vagy azért, mert nem állt készen, vagy azért, mert nem volt rá lehetősége?
? Rengeteg. Mindkét okból. Vannak olyan fotóim, amelyek jó képek, mégis: valami hiányzik. Nem álltam készen, nem volt meg az ?isteni szikra?. Mások jó képei is kétségeket ébresztenek a saját műveimmel kapcsolatban. Folyton bújtam a könyveket, folyóiratokat, aligha volt olyan magyarországi fotókiállítás, amelyet ne néztem volna meg. A Képírás című kötetbe is remek felvételeket választottam másoktól, igyekeztem sűrítetten bemutatni a hazai és nemzetközi fotográfia értékeit a sokévtizedes tapasztalatom mellett.
? Régóta tanít, workshopokat tart, mi az, ami a technikán, a művészettörténeti vagy esztétikai ismereteken kívül átadható?
? A szabályba foglalható ismereteket és a személyes tapasztalaton alapuló információkat, technikai fogásokat átadhatja az ember. Tanításkor azt próbálom sugallni, hogy mindaz, amit technikai és esztétikai szabályként meg lehet tanulni, azt fontos az agyunkba vésni, de minden kép más szabályok szerint kell, hogy készüljön. A szabályok megtanulhatók ? és felrúghatók. Itt jön az egyéniség, a tehetség kérdése.
 |
? Meg például érzékenység, empátia kérdése?
? Nyilvánvaló az például, hogy nem zavarhat a fotográfus senkit. Ez is a szakmai eszköztárhoz tartozik. Ahogy az is, hogy miként öltözködjön a fotós, természetesen másképp, amikor természetfotót, és másképp, amikor színházi fotót készítünk, de arra is gondolok, hogy sehol ne legyünk hivalkodóak. Azt is szoktam ajánlani, hogy takarja le a fotós a márkás fényképezőgép nevét fekete szalaggal, hogy ne tűnjön föl! A fényképezésnél el kell fogadtatnunk magunkat, azt, hogy a jelenlétünkkel nem zavarhatunk, nem akarunk kinevettetni vagy megalázni senkit, hanem valami általánosan érdekeset vagy szépet láttunk meg, ezt szeretnénk kifejezni. De közben nem élünk vissza a helyzettel. Az empátia minden pillanatban elengedhetetlen.
? A fotózásról is elmondható, hogy bár vannak kivételek, általában etika, erkölcs nélkül nincs fotóművészet?
? Ez koronként, társadalmanként, kultúrák és földrajzi helyek szerint is változik. Az arab országokban számtalanszor megkergettek már bennünket, volt olyan utunk, ahol Irak, Szíria, Libanon után mentünk Indiába, ott meg mindenki a gép elé állt, kérte, hogy fényképezzük le. Ez két véglet, mindkettő akadályozza az őszinte kép készítését. De ezeket figyelembe kell venni. Ha valaki tiltakozik, értelmetlen sajtóigazolványt mutogatnom. Inkább elkezdek beszélgetni vele, megpróbálom megismerni a szándékát. Digitális fényképezőgépnél nagy előny, hogy azonnal meg tudom mutatni, milyen képet készítettem róla, és ha látja, hogy tisztelettel közelítettem, akkor számtalan esetben ő kéri, hogy fényképezzem tovább. A nagy fotográfusok a tudás mellett mindig alázattal, figyelemmel, empátiával érték el azt, amit elértek.
? A figyelmes olvasó rengeteget tanulhat a Képírás című könyvéből, amely leginkább látni tanít. A könyve alapján kérdezem: a figyelem és az együttműködés a kulcsszó a fotózásnál?
? Lőttek a képnek, ha elrontom a közeledést. Nekem kell megtennem azt a lépést, megteremtenem azt a helyzetet, amelyben a másik elfogad, megnyílik. Ha a fotográfusban nincs nyitottság, emberség, együttérzés, akkor nem számíthat mások segítségére. Az erőszakosan betolakodó fotós felvétele úgyse lesz hiteles. Ha nincs bizalom, nem tudok jó képet készíteni. De a publikálás is együttműködést kíván. Portrénál vagy aktképnél is írásos engedélyt kérek a modelltől, noha ő előtte tudatosan, önszántából vállalta a fotózást. Mégis. A másik személyiséget mindig tiszteletben kell tartanom. Örülök, hogy kiemelte ezt a két szót, a figyelem és az együttműködés kulcsszó a fotózásban. Ahogy általában az életben is.
 |
? Manapság őrületes mennyiségű kép készül, de lehet, hogy rengetegen nem tanultak meg nézni, látni sem? Talán ezért is írta meg a Képírás című könyvét?
? Ez volt az egyik célom, hiszen tényleg sok minden átadható, és aki figyelmes, az sok mindenből tanulhat. Maga a fényképezés is lehet tanulási folyamat, a világról és saját magáról is sok mindent megtudhat az, aki nem csak össze-vissza kattintgat. Azt olvastam nemrég, hogy naponta három és fél milliárd felvétel készül. Sokkal több ?képíró? van, mint képet ?olvasni? tudó. A tömegesség devalválódáshoz vezet, de még nagyobb baj az, hogy szokásba helyezi az alacsony színvonalat. Mégis: abban bízom, hogy közben talán egyre többen megtanulnak nézni, látni is. Felfoghatjuk úgy is a fényképezést, mint népművészetet.
