Ha Koronczi egy századfordulóval ezelőtt élt volna, úgy képzelem, a spiritiszta szeánszok éber tudatállapotú médiumként tisztelték volna. Elképesztő erővel képes magába szívni az emberi viszonyok szubsztanciáját, és mint eleven transzformátor, rögtön vizuálisan is megfogható alakzattá alakítja. Belép mások gondolatvilágába, neonsárga öltözetében figyelmeztető jelként mozog a kapcsolatokban, messziről mutatva, hogy nem ér a neve, nem szereplő, hanem membrán, lakmuszpapír, fényvisszaverő objektum, letapogatja a láthatatlan szálak struktúráját és láthatóvá teszi.
Szinte mindegy, hogy a kiválasztott barátok éppen szakmabeliek, műkritikus, filozófus, festő, és hogy barátságuk milyen karakterű. A kulcs maga a hatás, annak kirajzolódása a belőle született műveken. Az, hogy az egyik barátság egy tengerre fektetett írást hív elő, a másik egy vizuális antropológiai szempontból elemezhető fotósorozatot, a harmadik Leibnitz tételének parafrázisát, amin már Voltaire is csak gúnyolódni engedett; a negyedik egy bravúros objektet, egy gumicsónakot, aminek felületéből egy kulcsszót betűnként vág ki Koronczi, így a csónak folyamatosan ereszt, pótolni kell a levegőt, hogy életben maradjon, mi más a barátság, mint ez az állandó áramoltatás, szél a szél ellen, kusza hangzavar, amiben nem az értelmet, hanem a közeget, a megtartó hálót keressük.
