Ülünk a kincsesládán

Ön múlt évben Magyar Örökség díjas lett, és Vincze László papírmerítő mester a laudációjában meleg szavakkal méltatta a Népművészeti Egyesületek Szövetségének ügyvezető igazgatójaként végzett, szerteágazó munkáját. Beszédében kimondott egy szót, amelynek mai témánk, a mesterek és inasok kapcsolatát, közös munkáját bemutató videósorozat szempontjából központi jelentősége van, és ez a visszatanítás. Ez a különös szó valami nehezen érthetőre világít rá: arra, hogy ami egészen a miénk volt, elveszíthetjük, sőt idővel akár teljesen meg is feledkezhetünk róla. Egy ismerősöm úgy fogalmazott erről, hogy mi, magyarok sokszor a kincsesládán ülve szomorkodunk a szegénységünk miatt. Mit tehet ön és a munkatársai annak érdekében, hogy arra, amit már szinte teljesen elfelejtettünk, újra emlékezni kezdjünk?

A Népművészeti Egyesületek Szövetsége munkatársaként nagy közösséget képviselek. Hatvanöt tagszervezetünk van, és annak csaknem ötezer tagja, népi kézműves mesterek és az ő közösségeik. Ahhoz, hogy a kismesterségeink tovább élhessenek, hagyományőrzésre van szükség, mert a hagyományozódás úgy ma már nem működik, mint korábban évszázadokon át, amikor dinasztiák adták át a tudást nemzedékről nemzedékre. Hanem vissza kell tanítani a mesterségeket, és ennek megvalósítását nálunk a Csoóri Sándor Alap pályázatai segítik. Szerencsére ez az évszázados szellemi-tárgyi kultúra napjaink globalizált, eldobható, műanyag világában felértékelődőben van. Az elmúlt évtizedekben kialakult egy olyan, környezettudatos vásárlóréteg, amelynek tagjai szeretnék a tárgyaikat éveken, sőt évtizedeken át használni és minél kevesebb szemetet termelni.

Ön a Magyar Turisztikai Szövetség Alapítvány által publikált portréfilmben felidézi a gyermekkorát, amikor szőni és más hagyományos mesterségeket művelni még a mindennapok része volt. Kisiskolásként az iskolaigazgató kérésére balladákat gyűjtött falun, majd a középiskolában az irodalmi-néprajzi szakkör nyári táborában tárgyakat és népdalokat Csíkkászonban. És közben ráeszmélt, hogy sokan milyen kincsek birtokában vannak anélkül, hogy tudnának róla. Ez a történet amiatt is érdekes számomra, mert megmutatja: ahhoz már bizonyos távolság létrejöttére van szükség köztünk és a hagyományaink között, hogy igazán értékelni tudjuk őket, és megijedjünk az elvesztésük lehetőségétől. Vagyis mintha ellentmondás lenne a régi mesterségek muzeális szemlélete és eleven gyakorlata között, amelyért a mester-inas kapcsolatok előmozdítójaként ön olyan nagy meggyőződéssel próbál tenni.

1990-ben, a rendszerváltás után Romániában a magyarlakta területeken még sok néphagyomány eleven volt, és ennek paradox módon éppen a diktatúra miatt a világ más részeitől való elzártság volt az oka. Óriási félelemmel tekintettünk arra, hogy mi lesz, ha a keletkező vákuumba hirtelen kétes értékű tárgyak özöne zúdul be. Mert míg a falvak lakóinak addig az életformájuk része volt a hagyomány, ha a piac leuralja a folyamatot, az általában devalválódáshoz, értékvesztéshez vezet. Nagy örömöm, hogy idén megalakult az Erdélyi Kézműves Egyesületek Szövetsége, amelynek körülbelül huszonöt tagszervezete van, és a segítségünkkel Marosvásárhelyen, szeptember 23–24-én már meg is rendezték az első Erdélyi Mesterségek Ünnepét, méghozzá nagy sikerrel. Tanfolyamokat, kiállításokat és konferenciákat is szerveznek, és beindult a zsűrizés. Jó volt látni, hogy a szórványmagyarság, például a barcasági csángók képviseltették magukat a rendezvényen, mert az ő kultúrájuk-hagyományuk eltűnésének különösen is nagy volt a veszélye. A Csoóri Sándor Alap a mester és inas programmal már évek óta sokat tesz az értékek megőrzése, a tudás átadásának előmozdítása, a fiatalok megszólítása, a közösségben való alkotás lehetőségének megteremtése érdekében.

A kézműves hagyományok továbbvitele ugyanolyan fontos, mint a népzene és a néptánc éltetése. És azt is hangsúlyozni kell, hogy a kézműves tudás átadása nemcsak bizonyos szakmák továbbélését segíti, hanem további haszna is van: kihat például a turizmusra és az oktatásra. Norvégiában a népi építészethez kapcsolódó mesterségeket védetté minősítették, és jelentős forrásokat biztosítanak arra, hogy a fiatalok visszatanulhassák őket.

Mi kell ahhoz a mesteri és az inasi oldalon, hogy a tudás átadása sikeresen megtörténjen? A kézműveskedés sokak számára maradandó gyermekkori emlék, mégis kevés fiatal választja életpályául a kézművességet. Hogyan találhat egymásra mester és tanítvány?

Pályázati támogatások segítik az egymásra találásukat. A mi modellünkben a mester keresi meg a tanítványát, a New York-i Tulipán Alapítvány pedig – amellyel együttműködünk – a tanítványt motiválja mesterkeresésre. Szerencsére az alkotóházak olyan helyszínek, ahol a találkozások könnyen megtörténhetnek. Például aki táncházba jár, nemegyszer valamelyik népi mesterség iránti is érdeklődik. Nemrég kurátora voltam a Műcsarnok LélekFormák című kiállításának. Az egyik teremben a még létező kézműves dinasztiákat mutattuk be: például a kékfestőkét, a mohácsi busómaszk- és a nádudvari feketekerámia-készítőkét. Egy termet a fiataloknak szenteltünk, sok olyan alkotó is volt köztük, akik részt vettek a mester-inas programban. A tudás áthagyományozódásában az elhivatott Vetró Mihály vezetésével jelentős szerepet tölt be a nádudvari kézműves szakgimnázium és oktatási központ, Magyarország egyetlen ilyen intézménye is.

Szintén a portréfilmben beszélt a kézműves mozgalom közösségteremtő erejéről, amely elképesztően sokat ad a gyerekeknek és az útjukat kereső fiataloknak – de nem hallgatta el azt sem, hogy míg a néptáncnak nagyon könnyű megnyerni az új nemzedékeket, a kézművesség terén baj van az utánpótlással. Mi lehet ennek az oka, és önök hogyan tehetnek ellene?

Táncház Kárpát-medence-szerte rengeteg van; ez nagy mozgalom ma is, mert táncházba járni szórakozás, buli, néptáncosként pedig rengeteget utazhat, világszerte sokfelé felléphet egy fiatal. Az ehhez képest kevésbé vonzó, hogy egy műhelyben üljön az ember, és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy azt a műhelyt előbb ki kell alakítani, fel kell szerelni. Egy-egy mesterség megtanulása hosszú idő, és csak akkor kecsegtet komolyabb sikerekkel, ha a legmagasabb szinten művelik. Emiatt sok fiatal megijed a kihívástól. A Csoóri Sándor Alapnál az elmúlt években már műhelyek kialakítására is lehetett pályázni.

Milyen perspektívák kínálkoznak ma a hagyományos mesterségek iránt érdeklődő fiatalok számára? Aki ilyesmiben gondolkodik, akár mint életpályát is célul tűzheti maga elé, hogy mondjuk bőrműves lesz? Elég kecsegtető, biztos megélhetést kínáló ajánlat ez a számára ahhoz, hogy joggal lelkesedjen érte, és rátegye az életét?

Ez a mesterségtől is függ, és az sem mindegy, hogy milyen személyiség az a fiatal. Ahhoz, hogy sikeres lehessen, sokféle tudásra van szüksége. Nem elég „csupán” az, ha a szakmát nagyszerűen műveli, hanem önmagát is el kell tudnia adni: a marketinghez, az anyagbeszerzéshez és az értékesítéshez is fontos értenie. Emiatt leginkább a családi vállalkozások tudnak jól boldogulni. Olyan életpályamodellt kellene ajánlani a fiataloknak, amely adókedvezménnyel, központilag szervezett marketinggel és az értékesítésben is segítené őket. A szuvenírboltokban ugyanis ma nem jelennek meg az igazán értékes, védjegyes termékek. Márka létrehozására lenne szükség, és arra, hogy a műanyag giccsek helyett a turistáknak is értékeket kínáljunk. De ehhez összefogásra, a turisztikai ágazat, az Ipari és Kereskedelmi Kamara közreműködésére lenne szükség. Ha meg tudna élni belőle, sok fiatal vágna bele a dologba, de ma az esetek nagyobb részében még nem ez a helyzet: a piac hektikussága elriasztja őket.

Önök a Használható hagyomány szlogennel határozottan különbséget tesznek a mindent elborító szuvenírbóvli és a valódi népművészeti értékek között. De tudjuk, hogy a többség sajnos minden intelem ellenére az igénytelenebb és olcsóbb tárgyak felé orientálódik. Hogyan lehet a közízlést befolyásolni, és milyen kapaszkodókat lehet adni a tájékozódáshoz?

Minél többekkel meg kell értetni a régi igazságot: hogy az olcsóbb a drágább. Okosabb dolog hosszú távra vásárolni drágábban, mint bóvlit olcsón. Szerencsére ma már egyre több a tudatos és környezettudatos vásárló, akik nem vesznek meg mindenféle olcsó és kétes eredetű terméket, például ruhát. De a Covid sajnos sok kézművest térdre kényszerített, és ők vagy más megélhetést kerestek, vagy külföldre mentek.

Lassan itt az advent, és a karácsonyi kirakodóvásárokban szinte mindenütt kézművesek által készített tárgyakat látunk. Mi lehet ennek az együttállásnak az oka? Miért veszünk ilyenkor olyan sok kézműves terméket, viszont miért nincsenek jelen a mindennapjainkban, az év más időszakaiban?

Szeretjük a karácsonyi vásárokat. A hangulatukat, az illataikat, és azt, hogy közösségi terek, ahol a barátainkkal találkozhatunk. Egyre több a színvonalas karácsonyi vásár; a Vörösmarty térit annak idején, 2000-től 12 éven át mi szerveztük. Sok turistát is vonzanak. Én úgy tapasztalom, hogy ma már év közben is több kézműves tárgyat vesznek az emberek, mint korábban, részben a Mesterségek Ünnepének is köszönhetően. Ott támogatottan vannak jelen a mesterek, mi fizetjük a szállásukat, az útiköltségüket, és más módon is segítjük őket. A karácsonyi vásárok azonban üzleti alapon működnek, és a helyfoglalási díjaik rettentően magasak, nehéz őket kitermelni.

Egyszer egy ír szerzetessel a vallásosság továbbadásának elakadásáról beszélgettem, aki szerint a nagyszülők és az unokák között, a szülőknél nyelődik el az információ, vész el az érzület. A népi hagyományok miért tűnnek-halnak el útközben? Az egyik nemzedék miért nem adja át automatikusan a tudását a következőnek? Az életmód megváltozása, a paraszti kultúrának mint biztos háttérnek az eltűnése lehet az ok? De ha így van, nem szélmalomharc az önök küzdelme?

A világ technikai fejlődése az életünk minden részébe betüremkedett, ez alól nem vonhatjuk ki magunkat. De ez nem zárja ki, hogy a hagyományainkat továbbéltető életmódot válasszunk. A hagyományos paraszti életforma nem létezik többé, de a természetközeli élet sokak vágya. A hagyományok megélését nem lehet erőltetni. A legtermészetesebb módon kellene őket átadnunk; arra törekedve, hogy az életünk részei legyenek-maradjanak. Ha lehetőséget kínálunk rá, azok, akik fogékonyak ezekre az értékekre, maguk fognak mellettük dönteni és kitartani. Rendezvények révén népszerűsíthetjük őket, és a közösségi együttlétek során sokan kaphatnak életre szóló impulzusokat. Sok szép történetet hallok. Egy fiúcskát például annak idején a nagymamája elvitt a Mesterségek Ünnepére, ott beleszeretett a kovácsolásba, és ma már kovács. A jó légkörű együttlétek és közös alkotás sokak számára jelenthet maradandó, életüket jelentősen befolyásoló élményt.

A nyitóképen csipkevesrést próbálnak ki érdeklődők a Mesterségek Ünnepén a Budavári Palotában. Fotó: MTI / Mónus Márton