 |
| Varju Kálmán és Hegedűs D. Géza |
Napi téma az iskolai erőszak minden formája, a gyilkos ámokfutások sokasága. A darabot is egy ilyen, az 1999-es coloradói mészárlás ihlette, ahol két tini terve többszáz áldozat volt, végül 12 diákkal, egy tanárral és magukkal végeztek. A mai kamaszkor kulcsszavai az áthágás, átlépés, megszegés: minden erkölcsi tiltásé és valamennyi bevett normáé. Az adrenalin uralma a személyiség felett, a felfokozott izgalom hajhászása bármi áron, legyen az gyilkosság, robogó vonat alá fekvés, hídról vonatra ugrás, bármi, ami szétfeszítheti a normális lét tereit és kereteit, aminek egyszerre lényege a félelem és a megfélemlítés, ami betölti az űrt, amit a fiatalok éreznek. Mindennek feszítését vártam ettől a darabtól. Ehelyett egy, a témában semmi újat nem hozó illusztrációt kaptam, végtelenül hosszú és semmitmondó expozéval, ahol a stockporti középiskolások mindennapjaiba kukkantunk bele, középpontban a megszokott klisével: egy basáskodó fiú terrorizálja társait. Úgy az ötödik percben tudható, hogy a nem különösebben vonzó, mellőzött fiúból tör majd ki az agresszió - és lőn. A kitörés mindenesetre jó későn történik, addig unatkozunk csupán. Aztán jön végre a lövöldözés, öngyilkosság helyett nyíltszíni bevizelés, és ezzel elérünk az előadás utolsó öt percéhez, nos ez az, ami hoz néhány érdekes gondolatot és a kulcsmondatot. A kérdésre, hogy miért tette, a válasz: semmiért. Nem csalódásból, nem filmek hatására, nem a zene miatt, nem a gyerekkorért. Semmiért. Csak. ?Mert megtehettem.? A darab nem keres és nem is tár fel okokat, nem ad magyarázatot, fogódzót, nem vezet ki a dilemmából, mi is lesz a fiatalokkal, igaz, nem is vezet be az életükbe. Nem jó a világuk, de hogy miért nem, és merre tovább, arra nincs ötlet. Ez így csak ábrázolás, nem elgondolkodtatás. És, mivel naponta szerepel a híradók tudósításaiban ilyen hír, önmagában a sima tükrözés nem elég. A színháztól többet várunk.
 |
| Bata Éva és Lengyel Tamás |
A rendezéstől is. Eszenyi Enikő nem tett hozzá semmit a darabhoz, ő is csak tükrözte azt. Még a címadó punkzene sem válik az előadás karakteres gerincévé, az is csak illusztrál itt-ott, nem ráz, nem üt, mégcsak nem is elég hangos. Pedig az 1970-es évek zenei irányzata azóta is markáns jelzése a másféleségnek, megtestesítője mindenféle lázadásnak. Ebben az előadásban semmi lázadás nincs.
Az ifjú színészgárda sem hozta azt az új dinamikát, erőt és szenvedélyt, amit vártam. Csak a főszereplő, Varju Kálmán igazán eredeti és hiteles. Ő az egyetlen, aki határozott ívet ír le, első megjelenésétől az utolsó pillanatig. Lengyel Tamás és Telekes Péter jól hozza az osztály basája és megalázottja két karakterét. Karácsonyi Zoltán kevésbé volt eredeti, de a férfiak így is határozottan uralták a színt. A lányok erőtlenek és hamiskásak voltak, főleg Réti Adriennből hiányoltam az őszinteséget, Herczeg Adrienn sem győzött meg, Bata Éva természetes volt, ha különösebben nem is hatásos. Így aztán jól illett az előadás egészébe.
