Boelhke ötezer fotót, több órányi 8 milliméteres filmanyagot és eredeti kazettákon csaknem a teljes kelet-német punkzenei termést összegyűjtötte egy Berlin északkeleti negyedében, Pankowban található archívumban, hogy a szélesebb közönség is megismerhesse az NDK punk színterének történetét. "Nem akarom, hogy valami nyugat-német mondja meg nekem, milyen volt a punk Kelet-Németországban" ? mondja Boehlke, aki a tépett ruhák és fekete bőrszerkó helyett ma már inkább az üzletemberekre jellemző öltözéket és rövid frizurát visel.
"Részesei voltunk annak a kultúrának, kutattuk a történetét és van mit mondanunk róla" ? szögezi le Boehlke, hozzátéve, hogy az egykori kelet-német valóságot gyakran hamis színben tüntetik fel a különböző médiumokban.
A punk az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején érte el az NDK-t, ahol az amerikai, a brit és más nyugat-európai trendeket követve, elsősorban a nagyvárosokban, például Berlinben és Lipcsében bontakozott ki. "Berlinben mindannyian hallgattuk a nyugati rádióállomásokat, John Peel heti műsora a BBC-n hatalmas szerepet játszott abban, hogy felfedeztem a punkot" ? mondja Boehlke.
Az első időkben nem volt hová menniük, így egész nap az utcán lógtak. Később azonban a kelet-német protestáns egyház, amely úgy érezte, hogy kötelessége a hátrányos megkülönböztetéstől szenvedő fiatalok oltalmazása, helyiségeket biztosított a punkoknak a zenéléshez. Az egyháznak azonban egy idő után komoly terhet jelentettek az egyre nagyobbá váló, gyakran több száz, akár ezer fiatalt is vonzó koncertek, amelyek a kelet-német titkosszolgálat, a Stasi figyelmét is felkeltették. "Hatalmas volt a külső nyomás" ? emlékszik vissza Boehlke, hozzátéve, hogy a Stasi kiemelten érdeklődött a punkzenekarok iránt, azt gondolva, hogy azokon keresztül eljuthatnak a fiatal felforgató csoportok vezetőihez.
"A mozgalomnak azonban nem voltak vezetői, hiszen leginkább anarchikus módon szerveződött" ? mutat rá Boehlke, emlékeztetve arra, hogy a Stasinak soha nem sikerült felszámolni a punkszínteret, amelyről sok besúgó hamis információkkal "etette" őket. Voltak azonban sokan, akik valóban éveken át kémkedtek a barátaik után, és fel is adták őket az állambiztonsági szerveknek.
Boehlke ezeknek a történeteknek a többségét természetesen csak később ismerte meg, amikor 2005-ben egy utazó kiállítást állított össze az egykori NDK-s punkkultúráról. A Berlin mellett más kelet-német nagyvárosokba is ellátogató tárlathoz végzett kutatások során szembesült saját és társai múltjával.
Mint az a www.toomuchfuture.de honlapon olvasható, a kiállításhoz katalógus is készült, amely napok alatt elfogyott. Így 2007-ben kibővítve ismét megjelentették a kötetet, amelyben elsősorban a kelet-berlini és a lipcsei punkszcéna történetét ismerhetik meg az olvasók olyan szerzők tollából, akik maguk is közvetlen vagy közvetett kapcsolatban voltak a kelet-német punkszíntérrel. A gazdagon illusztrált katalógushoz az egykori NDK punkegyütteseket is összegyűjtötték egy csaknem száz zenekart ? származási helyükkel és felállásukkal együtt ? tartalmazó listában.
Michael Boehlke Carsten Fiebeler rendezővel együtt 2007-ben OstPunk! Too much Future címmel dokumentumfilmet is készített, amelyet a német mozikban is játszottak. A 90 perces film hat ?Berlinben, Lipcsében és Drezdában élő ? egykori punk életén keresztül ad betekintést a kelet-német punk világába, de bemutatja mai életüket is: hova jutottak karrierjükben, politikai nézeteikben és a punkhoz való viszonyukban.
A fal leomlása után Boehlke és sokan mások is kihasználták azokat a lehetőségeket, amelyek korábban elérhetetlenek voltak a punkok számára: továbbtanultak, munkát szereztek és alkalmazkodtak az újraegyesített demokratikus Németország kínálta új realitásokhoz.
A punk lét azonban nem múlik el nyomtalanul. "A punk leginkább egy attitűd" ?mondja Boehlke, aki a mai napig nem veszítette el a hatóságokkal és az államhatalommal szembeni szkepticizmusát.
