A következő évszázadok sok változást hoztak: működtek például Szabad Királyi Pécs Városi Zenekar, majd hosszan Pécsi Zeneegylet Zenekara, 1956-tól pedig Pécsi Filharmonikus Zenekar néven. A Pécsi Szimfonikus Zenekar önálló művészeti intézményként 1984-ben alakult meg Breitner Tamás karmester művészeti vezetésével. Fenntartójuk azóta is a város. 2003-ban hangversenyzenekarra és egy kisebb Szimfoniettára bomlottak szét, amit 2004-ben újabb keresztelő követett, a hangversenyzenekar azóta lép fel Pannon Filharmonikusok néven. Számos kiemelkedő karmester irányította a zenekart, csak a legutóbbi évtizedekben az angol Howard Williams, Hamar Zsolt vagy Peskó Zoltán, jelenleg a Bogányi-zenészcsalád egyik tehetséges képviselője, a Finnországban élő karmester, gordonkaművész, Bogányi Tibor.
A jubileumi koncertet is ő vezényelte. Mit is beszélek, koncerteket, hiszen - ugyancsak unikumként - háromnapos sorozattal ünnepeltek. Ezalatt két hangversenyre és többféle programra került sor, megalakult például a Civil Zeneakadémia, aminek keretében kéthavonta a szimfonikus zenekarok és a komolyzene világának civilek számára ismeretlen világába avatják be a kíváncsiakat az előadók.
Unikum volt a hangversenyek programja is, bár a műsor legnagyobb értéke valóban különlegessége volt, a zenekar játékát kevéssé lehetett belőle megítélni. Elsőként az együttes új házi zeneszerzőjének, Gyöngyösi Leventének a műve csendült fel, a Pál apostol korinthusbeliekhez írott első levele ihlette A szeretet himnusza című kantáta. Az előadást határozottan a meghatottságból ocsúdó játék jellemezte, a lassú magáratalálásé. Kevéssé lehetett érezni a kohéziót a mű és előadói, a kiváló szólista, Cser Krisztián és a zenekar között, bár ebben a műnek is volt szerepe, abban sem éreztem a szoros kapcsolatot a szólisztikus és a zenekari részek között. Az kétségtelen, hogy himnikus jellege illett egy ilyen ünnepi estéhez. Újabb unikumként elhangzott ugyanaz a mű, ami a 200 évvel ezelőtti esten: Joseph Haydn Esz-dúr, Az iskolamester című szimfóniája. Haydn minden darabja igazi kis remekmű, így ez is, de kétségtelenül nem a legmutatósabb. A választást nyilvánvalóan a történelmi múlt ihlette, és mint ilyen, telitalálat, azonban virtuóz villogásra a zenekarnak nem kínál lehetőséget, így inkább a vájtfülű közönség értékelhette a karmester által megválasztott szerencsés tempókat, a finom és árnyalt, de főként könnyed és játékos előadásmódot, ami tökéletesen illett a mű karakteréhez. Sok szólisztikus megszólalásra is lehetőség nyílt, ezek nem voltak kiemelkedőek, inkább korrektek. A szünet után következett az igazi truváj, és ehhez szükséges némi magyarázat. Lickl György főként egyházi zenéjéről volt ismert és elismert, nem véletlenül őt kérte fel a Pécsi Püspökség. Szíve azonban a színpadi műfaj felé húzta. Ihletője az a Mozart és persze Haydn, akik vele egy időben gyakran megfordultak Bécsben. Így hát nem csoda, hogy Lickl követte példájukat. Néhány év alatt 13 színpadi művet szerzett, amelyek azonban nem maradtak fenn, egy kivételével. Nos, Sas Ágnes és Farkas Zoltán zenetörténészek négy évvel ezelőtt elkezdték kutatni ezt az egyet, a Divatos háztartás, avagy a hódító Bernard címűt. Meg is találták a hamburgi könyvtárban - ám csak a zenei részeket, tele javítással. A próza mind hiányzott, és lévén Singspielről szó, azaz daljátékról, ez komoly hiányosság, amit Sas Ágnes pótolt ki, gyakorlatilag újra kitalálva a darabot. Ezzel a mű minden értékét elmondtam. A másodrendűnél is gyengébb holmi ez, fényévekre Mozart zsenijétől. De persze a zseni éppen azért az, mert ilyen messze van az átlagtól. És éppen ezért érdekes volt hallani, milyen is volt az átlag. Bugyuta történet, rengeteg beszéddel, középszerű dallamvilággal, így a zenekarnak itt sem nyílt lehetősége villogásra. Az előadásban mindent elkövettek, hogy mégis lenyűgözzék a közönséget, így előállt a bőség zavara. A 12 szerepet hat énekes adta elő a színpad szélén, németül az énekelt, magyarul a prózai részeket, a zenekar húzta tisztességgel az árokban, középen a Bóbita Bábszínház három művésze dolgozott egy csinos kis színpadocskán, illetve ketten (Matta Lóránt, Papp Melinda) meg is jelentek, maguk is játszottak. Mindehhez a fejük fölötti kivetítőn a magyar fordítás villódzott. Csak kapkodta a néző a fejét, hogy mire is figyeljen. A Bóbita nagyszerű volt (vezetőjük és az előadás rendezője: Sramó Gábor). Az ezerfős, nem igazán intim teremben hatalmas szemű bábukkal és profi mozgással igyekeztek operálni. Igen ám, de közben olvasni is kellett, meg az énekeseket is figyelni, akik szintén próbáltak némi színészetet is belevinni rettenetes szerepeikbe, és a zenekari játékot is igyekezett követni az ember. Maradjunk abban, hogy ennek az előadásnak is unikum jellege volt az, amivel a figyelmet kiérdemelte, meg a hatalmas munka, amit belefektetett mindenki. Bogányi Tibor jókedvűen, korhű jelmezben, Licklnek maszkírozva igyekezett összefogni a szerteágazó előadást.
Az énekesek egyike sem bűvölt el meseszép hanggal, de karakterformálásban és felkészültségben minden elismerés megilleti őket (Kriszta Kinga, Ócsai Annamária, Somogyvári Tímea Zita, Szerdahelyi Pál, Czikora István László, Bognár Szabolcs). Kérdés, megérte-e a zenetudósoknak négy évet szentelni ennek a műnek a rekonstruálására. Kizárólag filológiai szempontokat figyelembe véve nyilván igen, zenei értékét tekintve biztosan nem. Az együttes és a műsor szerkesztőinek mindenképpen elismerés jár. Hogy a zenekar milyen kiváló muzsikusokból áll, azt pedig egyre fényesedő pályájuk bizonyítja, és lévén az egyetlen vidéki zenekar, amelynek bérlete van Budapesten, a Müpában, így szerencsére a fővárosi zenekedvelők is jól ismerik őket. Ha zenei kvalitásaikra kíváncsiak, ne ezt a műsort hallgassák meg velük, de ha kulturális unikumra vágynak, feltétlenül.
