Színészektől hallani, hogy nagyon érzik a közönséget: a figyelmét, a fogékonyságát, a kedvességét vagy a bizalmatlanságát. Az, hogy a közönség milyen, az egész estét meghatározza, mondják: akár el is kedvetlenítheti őket, ronthatja a teljesítményüket. És az az érdekes, hogy ha úgymond túl jó, az sem jó, mert a tetszésnyilvánításait akkor nem lehet annyira komolyan venni. Az ellenségessége Magyarországon nagyon ritka, külföldön viszont csúfosan meg tudnak bukni előadások. Hogyan áll ez a kérdés egy zenész szemszögéből? Mennyire érdekli, befolyásolja a közönség? Van-e nagyon segítő és nagyon visszafogó, elkedvetlenítő közönség a számára? Mennyit lehet megérezni a színpadról a közönség zenei műveltségéből, érzékenységéből? Mi szabja meg, hogy a zajos tetszésnyilvánításnak mekkora a súlya, a hitele a zenész számára? A jövendő olvasók kedvéért mondjuk el, hogy a KaposFest nyitókoncertjén önt és Farkas Gábor zongoraművészt a Carmen-fantázia után alig akarták leengedni a színpadról.
A közönség jelenléte meghatározó. A Covid idején nagyon éreztem ezt, amikor üres teremben kellett játszani, és az ember megpróbálta a kamerás embert közönségnek tekinteni, neki zenélni. Hogy milyen a közönség, az országonként változik. De olyan jóval, mint Kaposváron, nagyon ritkán találkozom. Itt annyira figyelnek, annyira tudatosak! Hogy mi az oka ennek, azt nem tudom. Egyszer egy kevésbé ismert művet egy budapesti és egy vidéki helyszínen is eljátszottam, tehát mindkét helyen újdonságszámba ment. Vidéken minden hangra tapadtak, sokkal kíváncsibbak, érdeklődőbbek voltak. Hasonló élményem volt Belgiumban, Brüsszel után egy kisvárosban. Talán mert vidéken nincs annyi koncert? Más a hangulat: ünnepnek tekintik az alkalmat, és kiöltöznek hozzá. A KaposFesten is mindig ezt érzem: hogy ünnep az egész fesztivál.
Játszott-e már olyan közönség előtt, amely nagyon próbára tette?
Igen, egy angliai kisvárosban. Ott is Hubay Carmen-fantáziáját játszottam, de hiába nyitogattam az ajtókat, újra meg újra falakba ütköztem. Életbevágóan fontos, hogy a közönséggel létrejöjjön a kommunikáció, hogy az energiákat ide-oda adogassuk. Éreznem kell, hogy mennyire tartanak velem, és ha nem eléggé, amennyire az előadói szabadság megengedi, meg kell próbálnom őket magammal húzni. Nagyon jellemző jelzés, hogy egy lassú tétel előadása után azonnal megmozdul-e a közönség, vagy megérzik, hogy a zene még nem szállt ki a teremből, és megvárják, míg „elfogy”.
Mikor esik a legjobban az ünneplés? Mitől talál be leginkább?
A zene utáni történések helyett a zene alattiak az igazán fontosak. És az az érzés, hogy hiteles voltam. Mert annyiféle ember van, és annyiféle zene tetszik nekik! Emiatt nagyon különböző lehet, hogy a zenész és a közönség hogyan érzi magát egy koncerten, és hogy a tapsnak, az ünneplésnek mi a jelentése.
Mit jelent az ön számára a KaposFest, különös tekintettel a Baráti Kristóffal való régi jó kapcsolatára?
Közel áll a szívemhez. Hat éve, még zöldfülűként voltam itt először, és óriási élmény volt Kristóffal, Pistivel (Várdai István és Baráti Kristóf, a fesztivál művészeti vezetői – A szerk.) az örömzenélés. Sokat tanultam és tanulok tőlük, akárcsak a többi művésztől, és fantasztikus élményt jelentenek a közös vacsorák, beszélgetések a meghívott világnagyságokkal. Azon a bizonyos első fesztiválon kifejezetten úgy éreztem, hogy egy hét alatt többet tanultam Kaposváron, mint korábban az iskoláim gyakorlótermeiben. A KaposFest mindig a fénypontja az évemnek.
Hogyan dőlt el, hogy itt most mit fog játszani?
A fesztiválok szervezői általában megkérdezik, mit szeretnék játszani, de most nem volt elég idő, ezért a KaposFest ajánlotta a műveket. Már ismertem és játszottam őket máskor is, de nem szoktam megijedni újaktól sem, sőt szeretem a kihívásokat, a keményebb diókat. De olyan nagy mumusnak számító most egy sem volt a feladatok között.
Szintén a színművészet világából származó párhuzam: Dunai Tamás mesélt egyszer arról, hogy ugyanazon színdarab újabb meg újabb eljátszása során nem ismétlésről, hanem újrateremtésről van szó. Mert ha nem ott és akkor, estéről estére születik meg az a darab újra meg újra, akkor éppen az vész ki belőle, ami a színjátszás lényege. Hogyan gondolkodik erről ön a kedvenc művei szempontjából? Mi a tétje az ön számára újra meg újra meg újra eljátszani ugyanazt a művet más-más alkalmakkor, helyszíneken, más közönség előtt, más hangulatban? Lélekben nagyon másképpen készül a különböző alkalmakra, vagy teljesen mindegy?
Minden alkalom más, és kétszer, mint tudjuk, nem léphetünk ugyanabba a folyóba. A rutin nyilván segít, és azt is tudom, melyik darabnak melyek a nehéz részei, de sok minden befolyásol, és a spontaneitásnak is erős a szerepe. Márciusban érdekes élményem volt ezzel kapcsolatban. A Brüsszeli Filharmonikusokkal tartottam egy tízkoncertes sorozatra, és az volt a feladatom, hogy öt napon át mindennap kétszer eljátsszam Csajkovszkij hegedűversenyét. Elhatároztam, hogy egy kicsit minden egyes alkalommal másképpen fogom játszani, és ez nagyon tetszett a zenekar tagjainak. A válaszom tehát az, hogy a játékosság nagyon fontos. Akárcsak az, hogy ahogyan a muzsikus az évek során változik, úgy változik a játéka és a művekhez való viszonya is.
Mitől válik kedvencévé egy-egy mű? És mi történik, ha valamelyikből „kiszeret”? Van-e olyan darab, amit bármilyen okból annak ellenére is játszik, hogy nem igazán kedveli?
Sokáig Mendelssohn e-moll hegedűversenye volt számomra a non plus ultra, amely remek darab, és egyébként a koncertszervezőknek is a kedvence. Már gyerekként is sokszor játszottam, és azóta is állandó „útitársam”. Ki ugyan nem szerettem belőle, de a hozzáállásom frissességét már nehezen találom meg hozzá. Hasonló a helyzet A négy évszakkal. Felmerül a kérdés, hogy mi újat tudunk még vele mondani. De néha egyenesen izgalmas feladat lehet a porrétegeket letisztítani az ilyen művekről. Nagyon érdekel, hogy egy-egy hatvan éve a pályán levő művész hogyan tud még mindig frissen, kíváncsian az általa már ezerszer játszott művekre tekinteni.
Ma, augusztus 14-én Brahms f-moll zongoraötösét játszotta Farkas Gáborral, Kirill Troussovval, Liisa Randaluval és Ivan Kariznával. Különböző helyekről érkeztek a fesztiválra, más mestereik voltak, és gondolom, csak néhány közös próbára volt lehetőségük. Mi segít ilyenkor összhangot találni? Mit ad hozzá a műhöz, hogy együtt, egy helyen játsszák el, ahhoz képest, ha stúdióban, hangszerenként, hangsávonként, egymást nem is hallva rögzítenék?
A kamarazenészek feladata valamit együtt megteremteni. Ennek érdekében mindenkinek alkalmazkodnia kell, de végtelen mértékben persze azt sem lehet. Rugalmasságra van szükség hozzá, de libikókaszerű a folyamat, mert fontos, hogy közben minden résztvevő magához is hű maradhasson. Ha nagyon mások az elgondolásaik, az komoly probléma lehet. Zongoraötös esetén öt ember személyiségének kell összehangolódnia. Az első hegedűsnek intenzív kapcsolatban kell lennie a zongoristával, a második hegedűnek támogatnia kell az elsőt, és a két hegedűnek egységet kell alkotnia. Az öt ember együtt érez, együtt lélegzik: ez a titok.
Mitől függ, hogy a bor transzendenciájához hasonlóan van-e egy előadásnak valamilyen többlete: valami, amit egyikük sem tett bele tudatosan, és mégis mind érzik, és boldogok tőle, hogy a közös játékuk mellé ilyen ajándékot kaptak?
Ez a zene, a muzsikálás lényege. És megfoghatatlan, hogy mitől van, ha pedig nincs, miért nincs. Próbálunk találgatni. „Lehet, hogy nem aludtam eleget? Vagy meg kellett volna még ennem azt a banánt koncert előtt? Bal lábbal keltem fel, biztosan az volt a baj.” Néha azonban megadatik az a bizonyos többlet, amit mi is csak keresünk, és nagyon tünékeny: épp hogy csak megjelenik, és máris továbbröppen. De éppen ez a szép benne, és éppen emiatt annyira értékes.
Fotók: Mohai Balázs
