A tavaszi-nyári kiállítási szezonban eleven élet zajlik a szentendrei Skanzenben. Akik tavaly lemaradtak az Erdély épületegyüttes megnyitásáról, azokat rengeteg újdonság várja a szabadtéri múzeum kibővített tereiben. Érdemes vonatra, biciklire vagy szekérre pattanni, és felfedezni a tájegységek újdonságait. Hacsak nem villámsebesen rohanunk rajtuk végig, talán egy teljes nap sem lesz elég a nézelődésre. Ha pedig az ünnepi időszak programjainak rengetegében is töltődni szeretnénk, végképp nem. Összeállításunkban bemutatjuk a hétvége legizgalmasabb eseményeit, és felhívjuk a figyelmet a testiségről szóló kiállításra.
A pünkösdi örökségünnepen, május 28-án és 29-én rácsodálkozhatunk, hogy mennyire sokszínű a magyar népi kultúra. Az élő örökségek jubileumi évében hagyományőrző fesztiválok, népzenei koncertek, táncházak várnak, kézműves bemutatókat, filmeket, előadásokat tekinthetünk meg, és tematikus sétákat tehetünk a Skanzen tájegységeiben. Érdemes előre megtervezni az útvonalat, és eldönteni, kit mi érdekel a legjobban, mert a programsorozatban szinte teljes körűen bemutatják a magyar tájegységek legjellemzőbb ünnepeit és szokásait. Kipróbálhatjuk a kézügyességünket, ismerkedhetünk a népi mesterségei fortélyaival, megkóstolhatjuk a leghíresebb magyar ételeket, és megtanulhatjuk a magyar táncok lépéseit. A Kisalföld tájegységén felállított fesztiválszínpadon énekszó, táncok és viseletek bemutatói várnak.
A test határai
Akik szívesen elmélyednének a népi tárgykultúrában, azoknak érdemes később visszatérniük, vagy csendesebb napot választaniuk az ismeret- és élménygyűjtésre. Néhány tematikus kiállítás a népi kultúra mélyebb rétegeit tárja fel. Ilyen A test határai, amely a Skanzen négy különböző helyszínén várja a látogatókat.
Fadd, Őcsény, Rédics és Perkupa helyszínein bemutatják, hogy születéstől a halálig miként viszonyult a parasztság a testéhez. A házrészekben műtárgy-összeállítások és archív fotók tanúskodnak a hiedelemvilágról, a szokásokról, a tabukról. A tájegységeken végighaladva arra a kérdésre kapunk választ, hogy az évszázadokon át öröklődő szokások inkább korlátot vagy megtartó erőt jelentettek. A szigorú társadalmi szabályrendszer, a testről való ismeretek és reprezentációjuk koronként és társadalmi csoportonként is változott, a külsőt a közösség szabályrendszere, munkához való viszonya, szépségideálja határozta meg. A paraszti gondolkodást a hiányos biológiai ismeretek és a tabuk határozták meg. A testre vonatkozó legfontosabb elvárás a munkabírás és a fájdalomtűrés volt. A férfiak esetében a katonaviseltséget, a lányokéban a termékenységet tekintették normának.
A faddi helyszín hátsó szobájában a terhesség, a szülés és a gyermekágy, a nő tisztulásának és a rokonság látogatásának időszaka elevenedik meg. Titkokkal átszőtt világ volt ez, a tudásátadás nem tartozott a nyilvános társas érintkezések közé. Ez ügyben elég a virágnyelven megfogalmazott népdalszövegekre gondolni, amelyekkel az idősebb női családtagok vagy a barátnők osztottak meg egy-egy érzékeny információt a szerelemről, az intimitásról, a női szerepkörökről.
A kiállítás kijelölt útvonalán továbbhaladva egy őcsényi kamrában kapunk képet a paraszti kultúra szépségideáljáról. A Sárköz népessége a halászó életmódról tért át a földművelésre, amely anyagi jólétet biztosított a közösség számára. A 19. század végére már díszes viselet tanúskodott erről, amelynek akár francia selymek, gyöngysorok és gazdag hímzésű kelmék is részei voltak. Megtudhatjuk, hogy a legszebbnek a 150 cm magas, kerek arcú, vékony derekú, széles csípőjű, vaskos vádlijú hölgyeket tartották. A vádlit gombos-bütykös harisnyákkal hangsúlyozták ki. A férfiak ideális magassága a 160–170 cm-es volt, viseletük pedig a sújtásos kabát, a fekete nadrág, a csizma és a kalap.
A következő helyszín a perkupai istálló. Itt a testi érettség, a felnőtté válás időszakát, a szexuális felvilágosítás világát, az udvarlási szokásokat ismerhetjük meg. A szoba közepén piros fényárban úszó fehér lepedős ágy áll.
Az utolsó, megrendítő helyszín a rédicsi porta, ahol a halált mint az élet utolsó állomását mutatják be. Már a portára állított, messziről is látszó Szent Mihály lova, azaz a halottszállító saroglya is a gyászra utal. A házban ott a ravatal, az egyes szobákban azt mutatják be, mit és miként volt illő a halottas házban végezni. Jellemzően az étel kezelésére és a munkavégzésre vonatkoztak szigorú szabályok. A kiállítástúra útját bejárva könnyen beleélhetjük magunkat a még bő évszázada is eleven hagyományokba.
Nyitókép: sárközi hagyományőrzők a Skanzenben. Fotó: Skanzen / Farkas-Mohi Balázs
