Szabadkán és átfogóan az egész utazás során az egyik legjelentősebb tapasztalat az volt, hogy a diákok kezdeti tartózkodása a megszólítás közvetlenségével oldható. Személyes történetek, kedvenc könyvek, sőt, saját költemények is előkerültek egy-egy megszólalásban a tanulók részéről is.
A nap további része meghatározta az esti programot, a délutáni órákban tett séta élménye a gyönyörű szecessziós épületek, hatalmas fák között rendre előjött a Szabadkai Városi Könyvtár impozáns, régi Olvasótermében tartott zenés-irodalmi beszélgetésen.
Az esemény ezúttal is felolvasással kezdődött. Mivel Kemény István délelőtt elbúcsúzott a Karavántól, így Juhász Anna a Ha volna egy kevés reményt idézte: „Mert vén Szabadka, áldalak, / mit hosszú, bús évek alatt / hittem sorsnak, hazának, / te álom voltál és regény, / poros hársfája A szegény kisgyermek panaszá-nak.” Ezután Wirth Imre immáron egyedüli költőként nyitotta meg az estét Azon a kiállításon című versével. Szabadka Kosztolányi Dezső szülővárosa, így nem lehet anélkül sétálni utcáin, hogy ne jusson eszünkbe nagy magyar írónk. Száraz Miklós György és Wirth Imre is mesélt Kosztolányihoz való erős kötődésükről, és az Édes Anna értelmezési lehetőségei is szóba kerültek. Wirth Imre Kosztolányi szövegeiben vél felfedezni olyan érzéseket, amelyek az Irodalmi Karaván mottójára emlékeztetik : „Legyen minden dalunk egy-egy vigasztalás.”
Juhász Anna egy olyan szöveget idézett Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona férjéről írt kötetéből, ami egy napjukat, azon belül is alkotó férje álmait írja le.
Ehhez kapcsolódva kérdezte a szerzőket az álmok jelentőségéről, misztériumáról. Száraz Miklós György elmesélte, hogy egyidőben nagyon foglalkoztatta a téma. Az álomvadász című könyvét kifejezetten saját és a környezetében élők álmairól írta, a kötetben szereplő Labirintus című novellája például egy olyan álmának története, amely hatéves korától egészen felnőtt életéig kísérte. Az író szerint az álmok alkalmasak arra, hogy megoldjanak olyan problémákat, amiket az ébrenlét alatt nem vagyunk képesek. Wirth Imre vele szemben nem a problémamegoldás felől közelítette meg az álmodást, hanem álmait egyfajta üzenetként, figyelemfelhívásként értelmezte.
Szó esett az otthonosság érzéséről mind az elmúlt napok tapasztalásaiban, mind az irodalomban. A közönség megismerhette a szerzők első olyan gyerekkori olvasmányélményeit, amelyekben megérezték ezt a bensőségességet. Száraz Miklós György a Tom Sawyert, az Egri csillagokat és a krimiket emelte ki – utóbbiakról úgy vélekedik, hogy szerinte nincs baj a jó minőségű ponyvával, mert az hozzá tudja szoktatni az embert az olvasáshoz. Wirth Imre számára az indiánregények voltak fontosak, különösen az a magyar szerzőtől származó könyv (Fehér Szarvas: A sziklás hegyek varázslója), amelyben egy magyar fiúból lesz törzsfőnök. Mint mondta, számára felszabadító érzés volt erről olvasni, ez a kaland volt a belépő az otthonosságba.
A közönségnek része lehetett abban az élményben, hogy az elmondottak egy másik úton is eljuthassanak hozzájuk, hiszen Dresch Mihály minden témára improvizációval reagált, így többek között az indiánok és az álmok világát is megidézte.
Az utazás záróestéjén Juhász Anna az elmúlt négy nap élményeiről is kérdezte a vendégeket. Száraz Miklós György elmondása szerint azt érzi, itthon van. „Ünnep itt lenni” – fogalmazott. A beszélgetés végén búcsúzóul mindkét szerző felolvasott a kötetéből, és ezzel lezárult az ötödik, vajdasági Petőfi Irodalmi Karaván.
Nyitókép: a Petőfi Irodalmi Karaván Szabadkán. Fotók: Bach Máté / PKÜ
