A fesztivál idei alcíme: Mi marad?, amely a nagyon gyorsan változó világválságokra utal, arra, hogy már „semmi sem szent”. De ha „minden elvet eltaposun”, akkor mi marad? – veti fel a kérdést Haris Pašović fesztiváligazgató. A szemlével párhuzamosan nemzetközi színházi fórumot is tartanak, amelyen több mint 30 európai rendező, producer és színházi vezető vesz részt. A fórum témája a Kelet- és Nyugat-Európa közötti kulturális együttműködés.
A péntekig tartó rendezvényen két olyan előadást mutatnak be, amelyet Urbán András rendezett. Az egyik Végel László Neoplanta című regényének adaptációja, amelyet 2014-ben mutatott be az Újvidéki Színház, és amelyet számos fesztiválon díjaztak, a másik pedig Urbán András legújabb rendezése, A hallgatás poétikája a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház művészeinek előadásában. Ez utóbbi előadás a színházi hanggal, a hangtól a szóig terjedő úttal foglalkozik. Az előadásnak nincs szövege, arra törekszik, hogy bemutassa, milyen hatással vannak a színházi nézőre a különböző hangok, zörejek, morajok.
A hallgatás poétikája után, december 1-jén Haris Pašović fesztiváligazgató beszélget Urbán Andrással a rendező tevékenységéről, színházi víziójáról, elképzeléseiről, terveiről.
Urbán András 1970-ben Zentán született, 17 évesen már önálló színházi-irodalmi műhelyt hozott létre, majd nem sokkal később megalakította az AIOWA csoportot. Kísérleti és mozgásszínházi tanfolyamokon vesz részt. Ugyanakkor a Nyári Mozi Színházi Közösség tagja, és ma is résztvevője, szervezője azoknak a Body Weather Laboratórium workshopoknak és más művészeti megnyilvánulásoknak, amelyeket a Nyári Mozi hoz létre. A középiskola elvégzése és a kötelező katonai szolgálat letöltése után 1990-ben az Újvidéki Művészeti Akadémiára felvételizett, a Drámai Tanszék Rendezői Szakára, Vlatko Gilić filmrendező vezetőtanár osztályába. Film- és színházrendezést tanult, közben rendezőként dolgozott a Szabadkai Népszínházban. A kilencvenes évek első felében hirtelen megszakította tanulmányait, színházi munkáit, és évekre visszavonult. Időszakosan alkalmi munkákat vállalt, nyilvános szereplésektől távol, a színházról csak gondolkodott.
Öt év eltelte után folytatta tanulmányait, immár Boro Drašković rendező osztályában, és 2000-ben szerzett diplomát. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban kezdett rendezni, ugyanakkor a szegedi MASZK támogatásával alakuló Urbán András Társulatában hozott létre előadásokat. Közben dolgozott Újvidéken, Bulgáriában, majd Németországban, alkotóműhelyt vezetett Romániában, tanulmányútra ment Japánba. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színházat 2006-tól igazgatta, 2023 áprilisa óta az Újvidéki Színház igazgatója.
„A tabudöntögető, a színpad és a nézőtér között kapcsolatot teremtő, élő színházban hívő rendező. (...) Társulatok meghívására érkezik, és általában vagy nagy nemzeti klasszikusokat értelmez át, vagy szerzői projektet hoz létre, amellyel a résztvevők személyes történeteit beépítve vagy elemelve közéleti és személyes élethelyzeteket dolgoz fel dokumentarista alapon. (...) Jórészt irodalmi művekből dolgozik, de mindegy, hogy Csáth Géza, Sylvia Plath, Végel László, Danilo Kiš, Bertolt Brecht, Heiner Müller vagy Vlagyimir Szolovjov művét, szerb vagy magyar nemzeti drámát visz színpadra, azokat minden esetben sajátos hozzáállással teszi. Ha ki is mozdítja az eredeti kontextusból az írott szöveget, mozaikos olvasatában a szerző szellemiségét megtartja. Egy alkalommal ezt úgy fogalmazta meg: nem róluk, azaz nem az írókról szól az egész. És valóban nem, hiszen a színpad valósága – különösen nála – más érzékekkel, érzetekkel, hatásokkal kiegészülve működik. Ez nem a remény színháza, ezért kegyetlen, és/de ezért van rá szükség” – jellemezte őt a Fidelio Kult50 kiadványa.
Rendezett minden jugoszláv utódállamban, Romániában és Magyarországon, jelenleg két rendezése, A trianoni csata és a Mefisztó látható az Átriumban. Előadásai szerepeltek a POSZT-on és a BITEF-en, a Sterija Játékokon. 2009-ben Jászai Mari-, 2015-ben Hevesi Sándor-díjjal ismerték el. Megkapta Szabadka Város Pro Urbe díját, a Vajdasági Magyar Művészeti Díjat, a Mediawave Alapítvány Párhuzamos Kultúráért Díját, a Joakim Vujić-díjat.
A nyitóképen Krizsán Szilvia és Pongó Gábor a Végel László azonos című regényének felhasználásával készült Neoplanta című darab próbáján az Újvidéki Színházban 2014. február 15-én. MTI Fotó: Molnár Edvárd
