Van emléked arról, hogy melyik volt az első olyan pillanat, amit szerettél volna lefényképezni?

Még gimnazistakoromban sétálni indultam egy átbulizott éjszaka után, és azt játszottam, hogy nincs úti célom, hanem az utcák végén arra fordulok, és arra veszem az irányt, amerre éppen kedvem van. Így jutottam el az Erzsébet térig, és onnan le a Duna-partra. Amint megláttam a folyó felett repkedő sirályokat, úgy éreztem, hogy le szeretném őket fotózni, ezért hazaszaladtam, hogy megkeressem édesapám fényképezőgépét. Jól emlékszem: otthon senki sem volt, és a fényképezőgépet nem találtam meg, de az érzés megmaradt, hogy fotós szeretnék lenni. Délután ráakadtam egy szakmai képzésre, ahol mindezt meg is tanulhatom. Fellapoztam ugyanis a Pesti Estet, és a hirdetések között megláttam a Szellemkép Szabadiskola reklámját meg a pacsai fotóstáborukat. Akkor elindultam ezen az úton. Később pedig jelentkeztem a MOME-ra vizuális kommunikációra, fotó szakra.

Az egyetemi időszak alatt mivel foglalkoztál?

Az egyetemi képzés a kiadott témák és feladatokon keresztül érinti a legkülönbözőbb fotográfiai műfajokat. Engem különösen érdekelnek a fotográfia határterületei és az experimentális irányok. A diplomamunkám is ehhez kapcsolódik, ami a videó és a fotó határterületét vizsgálta. Jelenleg a doktori védésemre készülök. A kutatási témám címe – amivel még 2014-ben kezdtem el foglalkozni – Termelt természet, digitális táj. Ennek keretében a kibertér digitális képáradatának kisajátításával, a virtuális terekkel és a fizikai terek közötti különbségekkel foglalkozom. Ez a téma azóta is folyamatosan bővül, és egyre komplexebb lesz. Pécsi József-ösztöndíjasként az alkotás tekintetében a távoli tájak, idegen vidékek hangulatait idézem meg a lokális környezetemben.

Fotó: Kultúra.hu / Belicza László Gábor

Voltak olyan sarokkövek a pályád során, amelyek meghatározták az utadat fotósként?

Sokat jelentett számomra az egyetemi évek alatt, amikor egy ösztöndíjprogram keretében a bolzanói designegyetemen tanulhattam. A következő évben az ott tanító Francesco Jodice fotóművész milánói stúdiójában eltöltött szakmai gyakorlat volt meghatározó számomra. Szakmai szempontból MOME-s diplomamunkámat tekintem az első fontos lépésnek. Az installáció személyes élményeimhez kapcsolódik, de tágabban értelmezve társadalmi problémákat, dilemmákat igyekeztem megragadni és vizuálisan megjeleníteni. Ide sorolom a fontosabb kiállításokon való részvételt is, például a Viltin Galériában, Pozsonyban az Off biennálén, Pannonhalmán, a Capa Központ megnyitóján vagy a Hidegszoba Stúdióban. Azóta pedig a doktori képzés hasonlóan meghatározó pontot az életemben és a szakmámban egyaránt.

Zagyvai Sári – A Képzeletbeli kirándulás I. sorozatból

Aktuálisan mivel foglalkozol, milyen gondolatok érlelődnek benned?

Másodszor is elnyertem a Pécsi József-ösztöndíjat; munkáimban az idegenség és a távolság nyomait keresem az otthonomhoz közeli helyszíneken. Valamint van egy számomra érdekfeszítő technika, amivel az analóg fekete-fehér fotólaborban kísérletezek. Az érdekel, hogyan lehet megjeleníteni analóg és digitális fényképet ugyanazon a felületen. A fotómontázsaimat képernyőről nagyítom le és a fotólaborban dolgozom ki, így az ezüst-halogenid szemcsék random struktúrája és a digitális technika rendezett pixelei egyszerre jelennek meg a hordozón. Az előhívás folyamán egy második expozícióként a szolarizációs technikát alkalmazom. Az analóg és a digitális technika keveredése rasztert hoz létre a fotópapíron. A részletekben történő szolarizáció helyenként eltünteti a finom rácsot és a digitális hatást. A képek témájukat illetően illeszkednek a képzeletbeli utazások témakörbe.

A táj és a természet valamilyen formában mindig visszatér a sorozataidban. Tulajdonképpen ez a munkád fő motívuma. De ebben az évben eléggé be vagyunk szorítva a saját szűk tereinkbe. Hogyan éled ezt meg?

A nagyvárosi környezetből és a hétköznapi monotonitásból egyébként is sokan elvágyódnak. A természettől való eltávolodásnak – amelyet a digitális képek világa felgyorsított – olyan következményei lehetnek a mindennapokban, amelyek unalomhoz és mindennapi monotonitáshoz vezetnek. A természettel együtt élni, esetleg elutazni és mindent hátrahagyni azonban nem mindig lehet. Ebben az évben a folyamatok szerintem kettősek. Képeim készítésekor indirekt közvetítési módot választok, amelyen keresztül érzékelhető, hogy amit megjelenítek, annak kevés valóságalapja van, csak a képzeletemben jött létre.

Ad ehhez neked inspirációt vagy nyújt ebben segítséget az a sok digitális lehetőség, amelyek egyre inkább kibontakozóban vannak?

Amikor immobilis helyzetben, a képernyők előtt ülve távoli vidékek képeire keresünk rá, akkor tulajdonképpen webes kiránduláson veszünk részt a kibertérben. Ez elég sematikus tud lenni, mivel gyakran ugyanazok a részletek ugyanabból a szemszögből, hasonló fényviszonyok között jelennek meg.

Fotó: Kultúra.hu / Belicza László Gábor

Megfigyeltem, hogy a fotózást te nem élményrögzítés céljából alkalmazod, hanem sokkal komplexebben gondolkodsz róla. Egy-egy témához más határterületeket is bekapcsolsz, mint például a land art vagy az eat art.

Igen, erre valóban vannak kísérleteim, a homokozós sorozatomban pedig valóban felfedezhetőek utalások a land artra. Az idei Pécsi József-ösztöndíjhoz készített munkáimban a lokális környezetemben talált etnikai éttermeket fotóztam; e képeim egy részén ehető műalkotások jelennek meg. Továbbá általában elmondható, hogy foglalkoztatnak a fotográfia és a képzőművészet határterületei.

Említetted két sorozatodat is, amelyeket érdemes lenne kiemelni. Ezek különböző élethelyzetekhez kapcsolódnak. Inspirál az aktuálisan megélt életszakaszod?

Alapvetően személyes élményekből építkezem, de igyekszem személytelen nézőpontokat is keresni, általános társadalmi kérdésekkel és azok dilemmáival foglalkozni. Ilyen társadalomtudományi téma jelent meg a diplomamunkában is, amelynek címe Almost Adult. A videókon összeérő tér- és időrétegek a fiatal felnőtt generáció felnövés-képtelenségét jelenítik meg. Munkáim része a médiatudatos hozzáállás. Igyekszem olyan médiumot választani, ami a koncepciót is és a mondanivalót is alátámasztja.

Zagyvai Sári – A Homokozó sorozatból

Mi inspirálta és milyen élethelyzethez köthető az említett Homokozó sorozatod?

A kisfiammal egy időben szinte mindennap jártunk játszóterekre attól függetlenül, hogy milyen időjárás volt. Akkor is, ha fújt a szél vagy esett a hó, tehát nem csak az ideális, napsütéses időszakokban. Ennek megfelelően a homok minősége mindig másmilyen volt. A homok esztétikája megragadta képzeletemet, és elkezdtem általa távoli vidékekre, egzotikus utakra asszociálni. Ezek a folyamatosan ismétlődő játszóteres élmények egy idő után egyfajta bezártságérzetet képesek kelteni, aminek ellenpólusa lehet egy-egy ilyen vizionált egzotikus út. A lokális–multikulturális képjáték kezdett el foglalkoztatni. Másfelől a homok felszíne a holdfelszínre is emlékeztetett. A víz is nagyon érdekes alakzatokat tud kirajzolni, amelyek elkezdenek hasonlítani valamelyik – sokszor csak a kibertérből ismert – úti célhoz.

Van egyébként olyan egzotikus úti élményed, ami vissza-visszatér; olyan ország, ahová visszavágysz?

A sorozatomban megjelenített helyszínek közül az egyiptomi piramisoknál és Jordániában, Petrában jártam; ezek olyan gyerekkori emlékek, amiket újra felidéztem. A kisgyerekes időszak sajátja az, hogy visszatérnek a töredékes emlékek, akár vizuális asszociációkként, akár az ízlelésen, az ízek világán keresztül is. Számomra általában olyan emlékek ezek, amelyek nagyon jó élmények voltak.

Egy következő sorozatodban, amelyben a lakóhelyedhez közeli valamilyen etnikumhoz tartozó éttermeket fotóztad, kifejezetten egy népcsoportra fókuszáltál, vagy az volt a lényeges, hogy a saját kultúránktól eltérő közeget találj?

Leginkább az a fontos, hogy a miénktől eltérő legyen. A lokális környezetben felfedezett idegenség, távolság, diverzitás pillanatokra, sőt akár percekre is messzire röpíthet, és ez számomra feltöltődést jelent. A fotózáshoz felhasználom a különféle nemzeti konyhák alapanyagait is. Ezekből különféle konstrukciókat építek, amelyek szintén képi asszociációkat hívnak elő. Ilyen például a színezett humuszhegy, amely hasonlít és részleteiben, töredékeiben egy szivárványos kínai vagy perui hegyre emlékeztet.

A színezéshez különböző ételeket és fűszereket használtam fel. A neten ezeknek a földrajzi képződményeknek a képei őrületes színekkel, nagyon szaturáltan jelennek meg, míg a valóságban ezek a tájak a képeken ábrázoltaknál jóval fakóbbak. A digitálisan manipulált képek a mindennapi netes barangolás alkalmával művies, idealizált képzetet erősítenek fel a nézőben. Ezek a beállítások jellegzetesek a kibertérben: a piramisokat a legszebb árnyékvetésben ismerjük, a hegyláncolatokon  a lemenő nap legvörösebb árnyalata jelenik meg. A helyszínre látogatva nem feltétlenül kapjuk meg ezt az idealisztikus élményt. Kettőssé és érdekessé teszi a jelenséget, hogy amikor ott járunk, mi magunk is megpróbálunk a korábban látott fényképekhez igazodni, és hasonló pillanatfelvételeket készíteni.

A koncepciódnak az is része volt, hogy megoszd az emberekkel a humuszkonstrukciódat. Honnan jött ennek az ötlete?

Adta magát, hogy ha elkészül egy étel, akkor együk is meg. A Lupa-szigeti művésztelepen szerettem volna körbekínálni, amit készítettem, de a koronavírus okozta helyzet elbizonytalanított, mert alapvetően megkérdőjelezte a közösségi étkezés szokásait.

Valóban, most számtalan elbizonytalanító helyzet fordul elő.

Ez az időszak sok mindent átír és megkérdőjelez. Egyébként számomra talán még érdekesebbé tette a fantáziabeli utazások témakörét, amivel jóval korábban kezdtem el foglalkozni. Kíváncsi vagyok, hogyan fog átalakulni a turizmus, és milyen folyamatok elindítója lehet a mostani helyzet. Az ilyen típusú változásoknak van egyfajta tehetetlensége, ami kiszámíthatatlanná teszi őket.

Nyitókép: Kultúra.hu/Belicza László Gábor

#kortársak fekete-fehérben