Utazás a szürke lajstromon

– avagy mit tanultam (és tanulhatnánk) Karácsony Benőtől –

1. Egyszer egy csajomnak – kis butus, kirúgott éppen, mert a szellemi fölény elé helyezte a széles vállakat és a tömött pénztárcát – sértett férfigőggel dedikáltam első (és akkor még egyetlen) könyvemet, hadd törje ki a nyavalya a hitvány ribancot, amiért egy korszakos zsenit lecserélt holmi tantrikusszexhívő-jógi, svéd állampolgár, harcművész, fehérneműmodell, rockzenész, filozófus-testépítő hitvány milliárdosra. Gúnyos epében hempergetett, gyilkos irón(ia)zsírban kisütött, és még frissen sistergő soraim azonban csak nem akartak azzal a kíméletlen, halált hozó dühvel pengeni, mint a zengő érc és a rettegett cimbalom. Hiányzott még az alázás.

Ám ekkor eszembe jutott a következő mondat: „Fölöslegesnek tartom e pontnál boldogtalanságról lefetyelni. Nem voltam boldogtalan. Csak kiestem egy magas torony ablakán, és lepottyantam a mélybe, amely régi csalódásaim hulláival volt kipárnázva. Ennek köszönhettem, hogy csontjaim épek maradtak, és meg sem ütöttem magam különösebben.” (Nyugi, nem csak úgy magától jutott eszembe: előre betanultam, mert még mindig szerettem a kis nyavalyást, és el akartam kápráztatni/meg akartam bántani.) Leírtam. (Alig fért ki a cím meg a kiadó neve közé.) A hetyke hang, mely Karácsony Benő Napos oldal című könyvgyönyörűségéből származik, ékesen bizonyította a cemendének, hogy nekem egy ilyen kirúgatás smafu, rég hozzászoktam, volt ilyen vagy ezer, tkp. én akartam, fel sem veszem. (Az éjszakai sírásokról férfias szeméremmel hallgattam.) Átnyújtottam a könyvet, ő elolvasta az idézetet; fensőbbségesen és megvetően néztem, amint a bevitt ütések súlya alatt tántorogva omlik az odakint várakozó Volvo XC90 ülésére. Nem sokkal később hallottam, hogy idegösszeroppant, a csatát tehát én nyertem, Benőmnek hála, aki egyik love of my life, nincs sok. (A polcaimon honos pletykák szerint a ronggyá olvasott könyv szinonimája.) Az első dolog tehát, amit Karácsony Benőtől (meg)tanultam, egy egész paragrafusnyi szöveg volt a gonosz nőket a helyükön kezelő törvénykönyvből.

2. Cserna-Szabó András azt állítja a Defoe Zoltán – Az írói sértettségről[1] című esszéjében – és persze élőszóban is –, hogy minden író sértett és frusztrált, továbbá hogy a mások által leginkább irigyelt sztárszerző is irigy valakire/halálosan gyűlöl valakit/igazságtalannak érzi valaki díját, megbecsültségét, irodalmi (netán társadalmi) súlyát. Saját álmatlan éjszakáimat figyelembe véve – melyek során hüledezve vettem lajstromba saját kiválóságaimat (és az ennek ellenére elért szánalmas eredményeimet), valamint mások gyarlóságait (és az ennek ellenére elért hatalmas sikereit) – Csernának igaza van.

Persze, van néhány szerző, aki ezt ügyesen (ügyesebben) leplezi, és az idő távolából úgy tetszik, akadt olyan is, aki valószínűleg tényleg ment’ volt e dőre emberi gyöngeségtől, önmaga máshoz méregetésétől. Aki beérte azzal, hogy a marosvécsi írótalálkozón a segélyalap ügyeit intézze, megszólalásait valami háromra korlátozza és szigorúan a segélyalapi tárgyra koncentrálja (pedig mint minden írótáborban, bizonyára Marosvécsen is sok buta ember kukorékolt sok ostobaságot), akinek a lelkében béke honolt, mindentől ugyanannyira volt (vagy ahogy Molter Károly fogalmazott: „Jellemző rá a két szélsőségtől való kínos tartózkodás, ami aztán mind a két tábor előtt kevésbé szeretetté tette”), és vagy sóhajtó beletörődéssel, vagy – ami még valószínűbb – emelkedett iróniával és távolságtartással nézte az iszapbirkózást a viharbiliben, a szerényebb képességű, de gátlástalanabb nyomuloncok sikereit. Bárd Oszkárnak írja: „A Sz. Céh és könyved ügye ne keserítsen el. Lásd, ezeken az érzékenységeken én már túlvagyok. (…) Hidd el, nem érdemes 0.5 másodpercig sem bosszankodni ezeken a dolgokon. Én is végigcsináltam ezeket – nem törődtem velük. Se sajtóhibákkal, se indolenciával, sem be nem tartott ígéretekkel. Kicsi, múlékony dolgok ezek.” Szerénység, türelem, önismeret, megbocsátó mosolygás, fanyargó hűvösség, frusztramentes társaságiélet- és nyüzsgéshiány, a világ – és benne magam – helyén kezelése: még tanulandó.

3. Emberségről példát, vitézségről formát mindeneknek ő adhatna. Karácsony Benő soha nem járta a könnyebb utat, csak azért, mert az könnyebb – és kézenfekvőbb – volt. Három részletet idézek Tót H. Zsolt Széttaposott ösvény – Karácsony Benő élete és műve[2] című könyvéből. (Eredetileg Vezér Erzsébet közli Salamon László visszaemlékezéseit a Petőfi Irodalmi Múzeum 1964-es évkönyvében.)

„Karácsony, miként felesége is, kitartott az izraelita hit mellett, attól viszont mereven elzárkózott, hogy csatlakozzon azokhoz a kezdeményezésekhez, amelyek választ kívántak adni az antiszemita hangulatkeltésre. Erre utolsó éveinek legjobb ismerője, Salamon László hívta fel a figyelmet, amikor közrebocsátotta emlékeit a kolozsvári neológ főrabbi, dr. Weinberger és Karácsony Benő eszmecseréjéről, amely már az üldöztetések légkörében zajlott le: »1942-ben a kolozsvári neológ főrabbi arra szólította fel Karácsony Benőt, hogy szakítson magyar irodalmi kapcsolataival és deklarálja magát zsidó írónak, hiszen a magyarok megtagadták őt és nem tartják magyarnak. Pontosan emlékszem Karácsony Benő válaszára. Azt felelte dr. Weinberger főrabbinak, hogy a zsidó nacionalizmust sem értékeli többre, mint a magyart: mindkettő egy tőről fakad: embertelenségből és ostobaságból. Hogy ki milyen nemzethez tartozónak érzi magát, saját maga dönti el s mert a magyar fasiszták és nacionalisták antiszemitizmust hirdetnek, azért ő nem tagadja meg Kossuth, Rákóczi, Petőfi és Ady népét. Mint ahogyan ezzel nem tagadja meg vagy el zsidó származását sem.«” (16.)

„Lelki egyensúlya, amely amúgy is inkább csak látszat volt, 1944 májusában borult fel végérvényesen, amikor a gettóba került. Miután a csendőrök elhurcolták, a teljes apátia állapotába zuhant. Ettől fogva olyannyira eltöltötte a reménytelenség érzete, hogy már a segítségnyújtás szándéka iránt is közömbös maradt. Salamon László így mutatja be ezt a lelkiállapotot: »Dr. Járosi Andor evangélikus lelkész mindent megtett kiszabadítása érdekében (a Helikon írói közül egyedül ő vállalkozott megmentésére). De Karácsony Benő ekkor már olyan letargiában élt, hogy éppen csak tudomásul vette Járosi akcióját, anélkül, hogy a Járosi javasolta lépéseket megtette volna.«” (18.) Ismét nem volt tehát hajlandó a könnyebbik utat járni (pontosan úgy, mint korábban), és lemondani – ezúttal – a zsidóságáról, amivel pedig talán megmenthette volna az életét.

„Ami Karácsony Benő hagyatékát illeti: még a gettóban történt, hogy egy nap hívták Karácsonyt a szögesdrót-kerítéshez, ahol már várt reá Wass Albert. »Hol vannak a kézirataid?« – kérdezte. Erre Karácsony Benő keserű tekintettel végigmérte őt, és válasz nélkül otthagyta… A felszabadulás után jártam az ideggyógyászaton, ahol értesültem felesége haláláról, és voltam az Ady Endre 3. sz. alatti házában is, ahonnan annak idején elhurcolták, de a beköltözött új lakók nem tudtak hátrahagyott írásairól, sem a padláson maradt dolgairól semmit.” (Salamon Ella visszaemlékezése, 18.)

4. Stílust, írói tudást, bölcsességet persze nem lehet tanulni (ennek ellenére sokan élnek abból, hogy tanítják ezeket), de meggyőződésem, hogy ha eleget olvas az ember, még ha nem is emlékszik mindenre, az agyán és az agyában előbb-utóbb átszűrődik és lepárlódik valami „lényeg”-nek nevezhető csapadék (párfőm), amely aztán segít a saját művek írásakor. Valami hasonlóra jut Patrick Süskind is A mélység kényszere című kötetének Amnesia in litteris című, az első fejezetben már idézett, itt a könnyebb – és feltétlenül szükséges! – megtanulhatóság végett még egyszer közölt esszérészletében: „Annak az embernek a számára pedig, aki maga is ír, ez a betegség akár még áldás is lehet, sőt szinte már szükséges feltétel, ugyanis megóvhatja őt attól a bénító félelemtől, amelyet minden nagy irodalmi mű kivált, és teljességgel komplikációmentes viszonyt teremthet számára a plagizálással szemben, ami nélkül semmi eredeti nem jöhet létre.” Lehetne ez persze a plágium szofisztikált kidumálása, mégsem az: így működik az olvasó/olvasott író. Én viszont konkrétan, nem átszűrve is loptam Karácsony Benőtől, méghozzá neveket, miként azt az Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk című könyvem egyik fejezetében lehajtott fejű részletességgel az olvasó elé tárom és magamat nem kímélve alaposan kitárgyalom.[3] Köszönetképpen álljon itt egy rövid felsorolás a műveiből: Válás után (színmű), Tavaszi ballada (novellák), Pjotruska (regény), Új élet kapujában (regény), Napos oldal (regény), Rút kiskacsa (vígjáték), Utazás a szürke folyón (regény), A megnyugvás ösvényein (posztumusz regény). Garantálom, hogy ezek egyikében sincs egyetlen lapos oldal sem.

Stílusról, írói tudásról esett szó, de nem esett még szó a bölcsességről (a hangról, mely a könyveiből szól – és amely nem mellesleg úgy transzilván, hogy közben ultramondén). Nem is mernék írni róla semmi okosat (vagy bölcset), álljon itt helyette egy idézet a már idézett Napos oldalból: „A magasságok és mélységek tömör gumibotja egy kicsit fejbe vert ezen a napon. Ezért betértem egy kocsmába, és szilvapálinkát rendeltem.” De állhatna itt másik ezer. Vele és tőle is tanultam a mondatok ízlelgetésének gyönyörűségét. Azt, hogy írni róla fölösleges dőreség (szinte phd-ztam a munkásságából), amikor olvasni is lehet tőle.

5. Hetykeség és derű. Mindkettő külön is hiánycikk ezen a citrommal savanyított vidéken, ahol a lélek lábán a zokni mindig valami rossz szagú, kiloccsant hangulatba lép bele és szívja vele mohón tele magát – de együtt a kettő! Az már valami. És nem csak a piruló kamasz és a holnapi napért szorongó családfő számára oly végtelenül – és elérhetetlenül – szimpatikus ez a fütyörészős attitűd, nem; mikor a legkeményebb legénynek éreztem magam, és ennen testalkatomon kívül senkire és semmire nem kellett gondomnak lenni, akkor is ugyanennyire lenyűgözött. Igen, a derű, a hetykeség – és nem csupán akkor, mikor jól mennek a dolgok, és az ember úgy heverészhet a fűben, a bárányfelhőket nézve, hogy közben „okos pénzére” gondol „a bankban, ami azért van ott, hogy szaporodjon” (Hobo). Hanem akkor is, amikor fát vágnak a hátán, amikor az életére törnek. Tudja azt mondani Auschwitzban a hogyléte felől érdeklődő ismerősének: „Készülök megírni az Árnyékos oldalt.”

A leírtak kvintesszenciájaként még egy idézet a Napos oldalból (régi osztálytársa, a savanyú Péter, segítségképpen kisegítő napidíjas állást kínál a nyomorgó főhős Felméri Kázmérnak a rendőrségnél): „Láttam is, amint már nyúl utánam, hogy benyomjon valami poros irattári lyukba rendőrségi segédmolynak. Sőt láttam a poros lyukat is, amelyben kétezer rizsma fogalmazványi papirost kellett finom porrá őrölnöm. Sietve kimásztam az irattári lyukból, és megráztam magam.

– Végtelen köszönet, drága barátom – szavaltam meghatottan –, de úgy rémlik, egy kicsit melléhibáztál. Én ugyanis nem kisegítő rendőrírnok, hanem szobrász szeretnék lenni.

– Van itt, barátom, annyi szobrász, mint égen a csillag, és mindenik éhezik.

– Ez megbízható statisztikai adat? – kérdeztem. Aztán megnyugtattam, hogy a statisztika nem akadály. Ahol annyi szobrász éhezik, ott éhezhet még egy.

Péter rám nézett, és könnyedén köhintett egyet. A köhintésének semmi köze nem volt holmi légcsőhuruthoz. Világnézeti köhintés volt.”

6. Karácsony Benő érthetetlen módon még sincs benne az összmagyar irodalmi köztudatban – legalábbis annyira, amennyire a művei indokolnák. (Jó kérdés, persze, hogy ugyan ki van benne annyira, illetve hogy létezik-e még egyáltalán összmagyar irodalmi köztudat.) Pedig a Napos oldalból Mihályfy Sándor kiváló filmet forgatott 1982-ben – mégsem lett akkora siker, mint a két évvel korábbi Indul a bakterház. Pedig könyvkiadók időről időre nekidurálják magukat, hogy a lakosság tompa és rövid emlékezetébe egy-egy sikerült kiadással beleverjék szerzőnk nevét – az átütő siker azonban továbbra is várat magára. Mi lehet ennek az oka és hogyan lehetne változtatni ezen?

Nem tudom.

Azt viszont tudom, hogy Karácsony Benőnek van egy (titkos?) rajongótábora. Az ember csak elkiáltja magát, hogy Felméri Kázmér!, és a legváratlanabb helyekről és a legvalószínűtlenebb emberektől jön a visszhang: épp most léptem ki, „akárcsak a frissen szedett spenót, zölden, hetykén és klorofillal telve” a „Fedőcserép- és Alagcsőművek kapuján.” Olyan ez, mint amikor a szabadkőművesek fölismerik egymást a kettétört sósperec egymáshoz illesztése és némely titokzatos kézjelek segítségével – mi is egymásra mosolygunk, és a félbeszakított, majd egymáshoz illesztett olvasmányélmények rövid időn belül megadják a boldog összetartozás tudatát. Az ember megborzong, és örömmel konstatálja: tartozik valahová. Valahová, egy titkos társasághoz, amely szerencsésen és üdén nélkülözi a szabályozott szervezettséget, az ostoba hierarchiát, az urambátyámozós kivételezést, a működésképtelen intézményszerűséget; egyszerűen csak kiburjánzik az olvasás öröméből, luxusából, egyetlen hasznából, mely élni segít, mi pedig leszakítjuk, és a kalapunkra tűzzük, isteni bokrétának.

Titokzatos Karácsony Benő-búvópatakok: szevasztok!