Székelyudvarhelynek nagyobb a híre, mint maga a város. Ismerőseim rendszerint megdöbbennek azon, hogy a Nagy-Küküllő két partján elterülő városka egyik végétől a másikig fél óra alatt bejárható gyalog. Merthogy két – vagy inkább három – vége van: nem tervszerűen épült, hanem a folyó mentén kialakult apró telepek és falvak egybeolvadásából született. A város első vára, Budvár a nyugati bejárat fölött, a Küküllő jobb partján állt, romjai ma már nehezen fellelhetők. A legendája úgy szól, hogy Buda vezér, Attila hun király testvére építtette az Erdélybe szakadt hunok főrabonbánjainak székhelyéül, és hogy itt szentesítették a székelység keresztény hitre térését. Az igazság ennél prózaibb és hihetőbb: valójában a 11–12. században épülhetett egy korábbi, római erődítmény maradványaira. Az ásatások során előkerült középkori leletanyag a 12–14. századra utal, tehát a vár valószínűleg az Árpád-korban élte fénykorát, később, a tatárok támadásai idején pedig a környékbeliek menedékéül szolgált.
A város fölé emelt várral ellentétben nem a székelyek védelmére, ellenkezőleg, a székelyek ellen épült a település másik szimbóluma, a főtér közvetlen szomszédságában található Székelytámadt vár, amelyet a 16. században a székelyek lázadásainak kivédésére építtetett János Zsigmond. A törökök, tatárok és németek által ostromolt várfalakat a tűz és a földrengés sem kímélte, ezeket többször újraépítették, aztán egy kuruc tábornok végzetes csapást mért rájuk, és így az építménynek Székelytámadt vár helyett Csonkavár lett a neve. Környezete a 19. században indult fejlődésnek, amikor a város vezetése feltöltette a várárkot, és az apró telkeket felosztotta a szegények között. Ittjártakor Jókai fel is jegyezte: „Az udvaron most tengeri és borsó terem, s zászlós ormokon a becsületes csizmadia céh száríttat fehér ruhákat.”
A vár területén épült meg az Állami Főreáliskola, amely Eötvös József egykori oktatásügyi miniszter rendelete nyomán jött létre. Négy évig tanított itt a fiatal Szabó Dezső, aki Ady-estjeivel annyira megszerettette az az olvasókkal az „új irodalmat”, hogy Székelyudvarhelyen háromszor többen fizettek elő a Nyugat folyóiratra, és ötször annyi Ady-kötetet adtak el, mint Kolozsváron. A bohém életviteléről, tivornyáiról híres Szabó Dezső a visszaemlékezéseiben megjegyzi: „Befutballoztam Adyt és az új irodalmat a város figyelmébe és érdeklődésébe.” A két világháború között Ady versei szóba sem kerülhettek ebben az iskolában, mert román tannyelvű tanintézménnyé vált.
A kommunista hatalomátvételt követően ismét megváltozott az épület funkciója, azóta magyar nyelvű mezőgazdasági iskolaközpont. Most pedig, úgy tűnik, lehetőség kínálkozik a vár megújulására: a helyi önkormányzat ötmillió eurós pályázati pénzből újraépíttetné a bástyákat, funkciókat rendelve hozzájuk. Egyelőre azonban csak a tervek vannak meg, noha a munkálatoknak 2023-ig be kellene fejeződniük. A szűk időtartam miatt gőzerővel zajlanak a régészeti feltárások.
Toronytól toronyig
Egy séta az óváros fölé emelkedő, Szent Miklósnak ajánlott plébániatemplomhoz hozzásegít a belső elcsendesedéshez: a közel száz lépcsőfok ráhangol a látványra. A katolikusoknak a 13. századtól templomuk állt itt. Barokk jellegét a 18. század végi átépítés után nyerte el. A jezsuita kolostorból lett plébániaépület homlokzatán festett napóra méri az időt, kíméletlenül jelezve a szomszédos gimnázium mindig késésben lévő diákjainak, hogy hiába szedik kettősével a lépcsőfokokat, a tanítás már elkezdődött.
A dombtető nem volt mindig ilyen csendes. A reformátusok egy időben a templom ablakait ostromolták, hogy azokon át bejutva elfoglalhassák a templomot. A reformáció terjedésével több évtizedes huzavona kezdődött az épület használati jogáért, míg Brandenburgi Katalin meg nem elégelte a vitát, és 1660-ban három évre be nem záratta. De minden jó, ha jó a vége: a két felekezet végül közösen épített új templomot a város piacterén, és a reformátusok a későbbiekben azt használták. Ezt követően sorra jelentek meg az égbe nyúló tornyok. A ferencesek 1706-ban kéttornyos templomot építettek. A kommunisták 1951-ben elhurcolták őket, és csak 2000-ben tértek vissza. „Az egy Isten tiszteletére” – hirdeti az unitáriusok hitét egy másik templom homlokzati felirata. Az egyetlen magyar alapítású egyház hívei 1906-ban építettek itt maguknak hajlékot.
Szó szerint színesíti a képet a központhoz közel álló görögkatolikus templom, amelynek elődjét a 17. században fából és kőből építtette Görög András, az itt letelepedett jómódú kereskedő. A környékbeli diákok ide jártak litugiára, de hogy miért kedvelték jobban ezt a templomot a magukénál, az rejtély. Elképzelhető, hogy az itteni gyóntatók nem voltak annyira szigorúak, mint a római katolikus templomban szolgálók. A templom az 1930-as években újjáépült, és nem sokkal később az ortodoxok használatába került, mert a kommunista hatalom betiltotta a görögkatolikus egyház működését. A román közösség kívül-belül színes falképekkel díszíttette falait, ezért az épület a közelmúltban elvesztette műemlék jellegét.
Cégér jelezte, hogy éppen kinek áll a zászló
„Udvarhelyen egymást érik a kocsmák, cégéreiken egy mókus könnyedén kiugrálhat a városból” – élcelődtek a múlt század eleji feljegyzések írói. Az udvarhelyi vendéglők híresek voltak, a kisvárosi polgár, a környékbeli gazda, az iskolaváros tanára és diákja egyaránt kellemesen töltötte ezekben idejét. A Kőkereszt teret hajdanán vendéglő uralta, amely túlélte az impérium- és rendszerváltást. Látogatói ma már a tudást szomjazzák: könyvtár működik az épületben.
A város ütőerén, az egykori Botos, ma Kossuth Lajos utca egyik legimpozánsabb épülete a Budapest Szálló volt, amelynek éttermébe szívesen tértek be a polgárok falatozni, jó bort inni, Kónya prímás zenéjét hallgatva kártyázni, helyi, kolozsvári vagy budapesti sajtót olvasni. A nagyterem estélyeknek, báloknak adott otthont, és itt léptek fel a néhanapján a városba érkező színészek is. A szálló hatalmas üvegablakai valósággal csábították a betérőt, hogy unalmas hétköznapokon egy csésze fekete mellett a polgártársait bámulja vagy pletykáljon róluk.
A szálló tulajdonosa, Sükösd úr híres volt nagylelkűségéről: szívesen hitelezett ismerőseinek, törzsvendégeinek. Csak záráskor rettegett, esténként ugyanis hírhedten fukar feleségének kellett elszámolnia a bevétellel. Trianont követően csak egyetlen apró részlet változott: a cégéren a Budapest helyett már a Bukarest szálló felirat állt. A kommunizmusban itt vendéglő és cukrászda várta a betérőt, az épület mögött pedig színház és moziterem épült, amely a művelődési ház 1958-as megépüléséig a kultúra egyetlen otthona volt. Tomcsa azonban nem titkolta kritikáját: „Ez a színházteremnek rágalmazott hangár egy szálloda részeként épült, de olyan közel az étteremhez, hogyha olykor színészek vetődnek hozzánk, amíg Hamlet a lét és nemlét kérdésén töpreng, behallatszik a pincér hangja, aki rá akarja beszélni a vendéget borjúpörköltre nokedlivel.”
Korok és terek
A város egykori főtere, a Patkó térkövei sokat tudnának mesélni arról, hogyan váltották itt egymást rendszerek és hatalmak. Az 1916-os román betöréskor a városlakók többsége ingóságait szekérre pakolva, végeláthatatlan sorokban menekült, de Magyarországra érkezve már fordulhattott is vissza a menekülők serege, mert addigra az osztrák–magyar és a német csapatok kiszorították a románokat Erdélyből. Udvarhely ekkorra már háborús város volt: felégetett épületek, vissza nem tért menekültek lakatlan házai éktelenkedtek mindenfelé, az egykori vásártéren pedig romokban hevert a honfoglalásra emlékeztető márványoszlop. Az ágyúk még dörögtek az első világháború frontjain, amikor a 82-es székely gyalogezred három katonája a Patkó téren szobrot emelt a székely hősök tiszteletére. A fából készült, vaspikkelyekkel borított szobor csak két évig díszítette a főteret, a nagy háborút követő szimbolikus térfoglalás ugyanis ennek a „kivégzésével” kezdődött Udvarhelyen: a megszállók sortüzet nyitottak rá, majd tüzet raktak alá.
Vajon hogyan élték meg az udvarhelyiek, hogy egyik napról a másikra más országban ébredtek? Százak (köztük Tompa László költő, Udvarhely vármegye egykori főlevéltárosa) tagadták meg, hogy hűségesküt tegyenek a román államra, így válva egyik percről a másikra munkanélkülivé.
Új évezred, új szelek
Az utókor 2000-ben állította vissza a Vasszékely szobrát, majd nyolc évvel később a millenniumi emlékmű is újjáépült. Azóta a márványobeliszk tetejéről turul figyeli a várost, és a védelmező oroszlánok is a helyükre kerültek. Pár hete az obeliszk elé idegenből érkezett diákok sorakoztak fel: a román himnusz napját ünnepelték. A szélsőjobbos szervező számára valószínűleg nehéz elfogadni, hogy az évszázados asszimilációs kísérletek ebben a városban kudarcot vallottak. Miközben Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda, a két székelyföldi megyeközpont etnikai összetétele átalakulóban van, Udvarhely lakosságának 95 százaléka továbbra is magyar. Valószerűtlennek tűnhet, de ebben szerepe volt Csíkszereda és Udvarhely testvérvitájának is.
Amikor a hátrány előnnyé válik
A városi legenda szerint az udvarhelyi temetőben áll egy sírkő, amelynek felirata azt hirdeti, hogy „itt es jobb, mint Csíkba”. Ez csak afféle vicc, de az alapja valós sérelem. Úgy történt, hogy 1960-ban a román hatalom egyetlen tollvonással felszámolta a szovjet nyomásra létrejött, de önrendelkezést már csak nyomokban tartalmazó Magyar Autonóm Tartományt. Nyolc évvel később a közigazgatási reform tervezetében megjelent egy „nagy székely megye” terve, amely Háromszéket, Gyergyó-, Udvarhely- és Csíkszéket is magában foglalta, székhelyéül Csíkszeredát jelölve meg. Az udvarhelyiek lobbijának következményeként azonban a terv hivatalos verziójában már a székely anyaváros szerepelt megyeszékhelyként. Már javában zajlottak az új megye alakuló ülései, amikor a csíkiak közbeszóltak. „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk!” – skandálták ezrek az utcai tüntetésen, miközben küldöttségük Ceaușescu színe előtt érvelt az Udvarhelynél kisebb, de az alakuló megye közepén fekvő városka előnyeiről.
A párt végül Csíkszereda mellett döntött, az „oszd meg és uralkodj” elv következtében erősödő regionális feszültség pedig tovább aprózta Székelyföld erejét. A megyeszékhelyek modernizációja építészeti szempontból katasztrofális eredménnyel járt: az 1970-es, 80-as években Csíkszereda régi városközpontja a földdel lett egyenlő, helyébe szocialista lakótelepek épültek, a megyei intézményekben pedig egyre több román tisztviselő dolgozott. Székelyudvarhely tehát a csíkiak kitartásának köszönheti, hogy arculata ma is őrzi Monarchia-kori jellegét.
Fuszulykások és lencsések
Székelyudvarhely közigazgatási központ helyett iskolavárossá vált, nagy múltú oktatási intézményeinek épületei ma már újra a régi díszükben pompáznak. A város lakosságának negyede diák, itt végzi középiskoláit és felsőfokú tanulmányait Udvarhelyszék, Erdővidék és Sóvidék fiataljainak színe-java. A Márton Áron tér, vagyis a Patkó, amelyet évszázadok óta iskolák szegélyeznek, gyerekek és serdülők zsivaját visszhangozza: ez a diákok birodalma. A város fölé emelkedik Udvarhely egyik szimbóluma, a Tamási Áron Gimnázium sziluettje. Formái a szecesszióra jellemzők, lendületesek, homlokzatának színes majolikaornamensei az udvarhelyi Kő- és Agyagipari Szakiskola műhelyében készültek.
Az eredeti épületet 1593-ban a jezsuiták emelték. Újra meg újra átépült, mert szűknek bizonyult, végső átalakítása 1910-ben zárult le. Ennek az iskolának a padjaiban álmodozott nagy utazásokról a legnagyobb székely, Orbán Balázs, itt ismerkedett a magyar nyelv rejtelmeivel az iskola névadója, Tamási Áron és itt rajzolta a várostól megválni soha nem bíró Tomcsa Sándor író az első karikatúráit.
A patkó alakú tér görbületében egymásra kacsintott a katolikus fiú- és leánynevelde – ki tudja, hány lány és fiú kacsinthatott össze az ablakaikból! Az egykori zárda ma elemi iskola, a fiúnevelő intézet pedig kollégium. Rögtön ez utóbbi mellett áll a pedagógiai középiskola, amely a rendszerváltás előtt tanítókkal látta el a három székely megye falvait. Hányan rajtaveszthettek a sorsjegyeken, amíg felépült az egykori óvoda! A Monarchia idején a jótékony célú állami sorsjáték az évi tiszta jövedelmének tíz százalékát három éven át a gyermekóvó építésére fordította, és Ferenc József engedélyezte, hogy az intézmény a legkisebbik lánya, Mária Valéria nevét viselhesse.
Az óvárosban egymást érik a tanintézmények: a főtér régi református kollégiuma ma ismét felekezeti iskola. Története elválaszthatatlan Bethlen János személyétől. Az udvarhelyi vár főkapitánya, aki nemcsak a kardot, hanem a tollat is kiválóan forgatta, pénzbeli adománnyal tett azért, hogy 1670-ben gimnáziumi rangra emelkedhessen. Tanárai közül kiemelkedett Backamadarasi Kis Gergely professzor, akinek sikerült mai formájára bővíttetnie az épületet, ezért ma ő az iskola névadója.
Az itteni padokban tanult a mesemondó Benedek Elek, aki így emlékezett diákéveire és a katolikus diákokkal való kapcsolatára: „Fuszulykásoknak csúfolnak a pápista diákok, de nem maradunk adósok, s visszakiabáljuk: Lencsések! Igen, a kálvinistáknak fuszulyka, a pápistáknak lencse a vacsorája. Egyébként szent a barátság köztünk: a nagyobb pápista diákok gyakran belopódznak a kollégiumba a kálvinista pajtásokhoz, merthogy nálunk szabadabb az élet, itt füsttengerben úsznak a szobák, s könnyen csempésződik be egy-két kupa bor is.”
Szejke, Udvarhely egykori gyógyfürdője
Ha Orbán Balázs vethetne ma egy pillantást egykori szejkefürdői birtokára, bizonyára tetszene neki a látvány: Székelyudvarhely hajdani fürdőtelepén ma a határon túl szakadt multikulturális térség sokszínűségét, az építészeti remekművek kicsinyített másait mutatja be a Mini Erdély Park, ennek szomszédságában pedig interaktív kiállításon láthatjuk a néprajzi gyűjtő élettörténetének, szellemi hagyatékának részleteit. Vajon milyen jövőt álmodott a legnagyobb székely szeretett városának?
Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László
