Zsoldosokkal a császáriak ellen
"Úgy látom, csak ezen harc persvadeálta [mutatta meg, bizonyította be] nemzetünknek, hogy az német ellen regularis had nélkűl nem boldogulhatunk; melyre nézve teljes igyekezetem az, hogy aztat újonnan szaporítsuk, és fenthagyjunk inkább annak haszontalan fizetésén, az ki se harcolni nem tud, se tanúlni nem akar" ? fogalmazta meg a romhányi csata tanulságát II. Rákóczi Ferenc fejedelem 1710. január 24-én Esterházy Antal kuruc tábornagyhoz írott levelében. Egy nappal később kelt hadparancsában pedig szabályozta a tisztek és altisztek kötelességeit, a csaták során követendő magatartásukat, s pontosan körülírta az ellenség visszavetése közben követendő eljárás és a visszavonulás szabályos rendjét.
Vajon mi késztette Rákóczit minderre, hiszen a szabadságharc hanyatló időszakában, annak hetedik esztendejében és az ellenséggel való nagy összecsapások sorozatában immár hatodik alkalommal került sor a véres romhányi csatára. Maga Rákóczi is ötödik alkalommal vezette seregét a császári főerők ellen, tapasztalatai tehát már korábban is bőven lehettek a kuruc hadsereg harcmodoráról és a tisztikar magatartásáról. A romhányi csata mégis a legszembetűnőbb példája volt az egyéni helytállását, vitézségét és személyes bátorságát oly sokszor bizonyító, de gyakran fegyelmezetlen, öntörvényű, a nyugat-európai harcászati szempontok szerinti (reguláris) hadviselés szabályait el- és megvető kuruc hadsereg kudarcainak.
Hogy világosan lássuk, miről is van szó, részletesen ismertetnünk kell a csata lefolyását és végkimenetelét. A kuruc hadsereg az 1708. augusztus 3-án, Trencsén közelében elszenvedett katasztrofális vereség után állandó deffenzívára, folyamatos visszavonulásra kényszerült. 1709 nyarán a liptói sáncok ellen indított támadás is kudarcot vallott, az év végére pedig elveszett a Dunántúl. A császári sereg lassú komótossággal, de annál biztosabban nyomult kelet felé, s 1709/1710 fordulóján már Nógrád megyében építette ki támaszpontjait. A háta mögött ekkor már csak egy komoly ellenállási góccal, Rákóczi talán legjelentősebb erősségével, Érsekújvárral kellett számolnia. Az egyre fogyatkozó létszámú és morális válságba jutott kuruc hadsereg számára legalább egy helyi jelentőségű győzelem kivívásának katonai és erkölcsi hatása nyújthatott volna némi vigaszt, a felkelés végkimenetelét azonban már aligha lehetett volna megfordítani.
A francia segítség régóta kétséges reménye Malplaquet-nél elszenvedett vereségükkel (1709. szeptember 11.) végképp szertefoszlott, s Rákóczi ekkor már inkább I. Péter cárba vetette bizalmát. A sors úgy hozta, hogy mégsem az orosz cár, hanem annak ellenségei "siettek" a kurucok segítségére. Az északi háború fordulópontját jelentő poltavai csata (1709. július 8.) után ugyanis XII. Károly svéd király seregének nagy része vezérétől elszakadva vonult vissza, s a cári csapatok üldözése miatt néhány száz svéd és több ezer lengyel katona kért menedéket II. Rákóczi Ferenctől. A fejedelem Nagy Péterrel korábban kötött szövetségére hivatkozva erre csak úgy volt hajlandó, ha a svédek és lengyelek átlépnek az ő szolgálatába. A kijevi vajda, Józef Potocki által vezetett csapatok így kénytelen-kelletlen Rákóczi zsoldjába szegődtek, de főként a svédek szerették volna elkerülni a császári csapatokkal szembeni harcbavetésüket. Rákóczi azonban velük kezdte meg 1710. évi hadjáratát, amelyben a régóta szorongatott Érsekújvár felmentését tűzte ki célul.
A császáriak hozzávetőlegesen a Szepes, Gömör és Nógrád vármegyét kettészelő Lőcse?Rozsnyó?Losonc?Szécsény?Érsekvadkert vonalat tartották ellenőrzésük alatt, s e frontvonal nógrádi csoportosításának Johann Damian Sickingen altábornagy volt a parancsnoka. (A császári fővezér, Siegbert Heister marsall ez idő szerint Bécsben tartózkodott.) Sickingen előbb (még 1709 végén) a Dunántúlról kiszorított Esterházy Antal csapataival került szembe, akinek sikerült 3000 főnyi seregével eljutnia Érsekújvárba. Maga Rákóczi a fősereggel szintén a frontvonal nógrádi szakaszán, Érsekvadkertnél kísérelte meg az áttörést. Az akció végrehajtására Károlyi Sándor tábornagyot és Csáky Mihály altábornagyot vette maga mellé, a tomboló pestisjárványtól rettegő, rossz idegállapotú Bercsényi Miklós főgenerálisra ekkor már nem számíthatott.
1710. január 21-én, a Nógrád vármegyei Kállón tartott hadiszemlén Rákóczi nagy hatású buzdító beszéddel fordult katonáihoz: a magyarokhoz magyarul, a svédekhez franciául, a lengyelekhez pedig latinul szólt, s korábbi rossz tapasztalatai okán a megfutamodás szigorú (halálbüntetéssel fenyegető) tilalmát fogalmazta meg az összecsapásra készülő katonáinak, a svédeket és lengyeleket pedig a katonai dicsőség babérjaival és a zsákmány lehetőségével kecsegtette. A 12 ezer főnyi kuruc sereg előhadát Károlyi Sándor vezette, s az ő csapatainak Vadkerthez érkezéséről Sickingen már 21-én értesült. Nem készült nagyobb összecsapásra, mindössze 1500 főnyi lovasság élén vonult ellene 22-én délelőtt, mert azt hitte, hogy még Rákóczi megérkezése előtt sikerül szétvernie Károlyi (általa csupán 1000 fősnek vélt) seregét, s midőn déli 1 óra körül északnyugati irányból Szátok faluhoz érkezett volna, a fejedelem vezett kuruc fősereg is megérkezett Felsőbodony és Romhány térségébe. Rákóczi tábort akart verni, s csak másnapra tervezett támadást, a csata így mindkét részről előzetes haditerv nélküli találkozóharcként zajlott le.
Gyenge császáriak, fegyelmezetlen kurucok
Kuruc részről nem csupán a csata forgatagától távol maradt fejedelem, de a küzdővonaltól ugyancsak távolabb álló Károlyi Sándor sem avatkozott be. Az összecsapásra Romhány községtől északra, a Lokus patak mocsaras lapályán került sor. A kurucok arcvonalának jobb szárnyán néhány magyar gyalogezred mellett a svéd dragonyosok, középen a svéd lovasság, a bal szárnyon a lengyelek sorakoztak fel, a második vonalat pedig a magyar lovasezredek alkották Csáky Mihály parancsnoksága alatt. Velük szemben Sickingen dragonyosai és vértesei (1000 fő), a második vonalban pedig rác és magyar (labanc) huszárok (500 fő) álltak csatarendbe, utóbbiak sorai között a korábban árulóvá lett Ocskay László katonáival. Még a csatarend felállása előtt kölcsönös ágyú- és puskatűzzel kezdődött az ütközet, majd a kurucok bal szárnyán harcoló lengyel hadak indítottak sikeres, átkaroló támadást a császáriak jobb szárnya ellen. Középen a svédek is erőteljes támadást indítottak, a jobb szárnyon álló, a mocsár széléhez szoruló kuruc gyalogság pedig támadásba nem lendülhetett ugyan, de vitézül állta a császáriak bal szárnyának rohamát.
A császáriak jobb szárnyán körülfogott lovasok letették a fegyvert, Sickingen csapatainak zöme pedig a mocsárban rekedt, maga a főparancsnok is lovával együtt nyakig elmerült az ingoványban. A lengyelek erre beszüntették a támadást, és az ellenség poggyászának fosztogatásához kezdtek. A csata ezen mozzanata közben állítólag Sickingen szeretője is a lengyelek áldozatául esett. Mai szemmel meglehetősen furcsa, de egy svéd szemtanú szerint az asszony 2egy pompás hintóból szemlélte a színjátékot", s előbb társalkodónőjét lőtték le, majd ő maga is hasonló (vagy még rosszabb) sorsra jutott.
E pillanatban a kurucok győzelme biztosnak látszott. A fegyelem teljesen felbomlott, s az irányítás kicsúszott a parancsnokok kezéből. A teljes kuruc hadsereg zsákmányolni kezdett, s az óriási zűrzavar közepette magának a fejedelemnek a társzekereit (benne tábori kápolnájának készletét!) is kifosztották. Fogarassy István fejedelmi vicekomornyik részletes kárjegyzéket készített, és sóhajtva jegyezte meg a főkomornyikhoz írott levelében: "Ezeknek oka ki légyen, úgy látom, Isten a megítélője".
A mocsárban vergődő császáriak eközben ismét tisztjeik köré gyűltek, Savoyai Jenő herceg dragonyosezredének parancsnoka, Saint-Croix tábornok pedig sikeresen hátrébb vonta ezredének maradékát. A kuruc derékhadnál a svédek felismerték a császáriak kibontakozó ellentámadásának veszélyét, és rohamra indultak, de a magyar talpasok a jobb szárnyon nem követték őket, s az így támadt rés ellen vezetett azután sikeres támadást Saint-Croix. A kuruc gyalogság megfutamodott, és üggyel-bajjal átvergődött a mocsáron, a huszárokat viszont teljesen legázolta a császáriak lovasrohama. Rákóczi és Károlyi tartalékban álló egységei sem avatkoztak a küzdelembe, a császáriak jobb szárnyán pedig ? ha hihetünk Kolinovics Gábor nem sokkal későbbi krónikájának ? egy kicsiny járőrcsapat keltette harci lárma a fosztogató kurucokat és lengyeleket is megfutamodásra késztette.
Időközben Sickingen altábornagyot is kimentették a mocsárból, s a jól képzett, fegyelmezett, megfelelően irányított császári sereg így ellenkezőjére fordította a jó másfél óráig tartó, fordulatokban bővelkedő csata végkimenetelét. A kurucok vesztesége 350, a császáriaké 750 fő körüli volt. Kuruc részről elesett Babocsay Ferenc lovassági brigadéros (a szabadságharc egész időszakában ő volt az egyetlen a kuruc katonai felső vezetésből, aki harctéren vesztette életét), három alezredes és Rákóczi nemesi testőrségének egyik tagja is halálos sérülést szenvedett. Az ellenség hadizsákmánya lett két ágyú, 27 zászló, és több tisztet (köztük hét svéd kapitányt), valamint 30 közlegényt ejtettek foglyul. A császáriak részéről egy őrnagy, három százados és két hadnagy elestéről számoltak be a hadijelentések.
A csata végkimenetele legjobb esetben is döntetlenre értékelhető. Leginkább Ottlyk György brigadérosnak, a fejedelem főudvarmesterének megállapításával érthetünk egyet, aki pár nappal később a következő megállapítást tette egyik levelében: "Németet az elmúlt szerdán megvertük dicsőségesen, de a harchelyről gyalázatosan elszaladtunk." A császáriak veszteségei abszolút értékben és főként arányaiban jóval súlyosabbak voltak a kurucokénál. A harc végén ők uralták ugyan a csatateret, de röviddel utóbb visszavonultak. A kurucok nem széledtek szét, a csata után sikerült együtt tartani a sereget, s ez már önmagában is sikernek mondható. A császáriak semmilyen módon sem tudták kiaknázni győzelmüket. Rákóczinak viszont sikerült utánpótlást juttatnia Érsekújvárba, de a szorongatott erősségnek így is csupán hónapjai voltak hátra. 1710 kora őszétől a kurucok ismét fokozott ütemű visszavonulásra kényszerültek, s a katonai összeomlást csak a szatmári békekötéssel sikerült elkerülni.
