A napóleoni háborúk idején az ország védelmére több ízben is fegyverbe szólították a nemesi inszurrekcionális csapatokat, melyek a nádor, József főherceg parancsnoksága alatt gyülekeztek. A "vérükkel" a hazáért adózó nemesek egy dunai és egy tiszai divíziót alkottak, és megyéjük uniformisában vonultak hadba. Az első nemesi felkelésre 1797-ben került sor, amely azonban, egy hónap gyakorlatozás után, dolgavégezetlenül feloszlott. Nem került sor bevetésükre 1800-ban és 1805-ben sem. 1809 áprilisában ismét fegyverbe hívták a nemesi felkelő csapatokat. A Nyugat-Magyarországra benyomuló francia reguláris haderők ellen vonultak. A mintegy 21 ezer főnyi nemesi sereg irányítását I. Ferenc nem a nádor, hanem a császári csapatok vezére, János főherceg parancsnoksága alá rendelte. A sereg Győr közelében a csanaki domboknál június 14-én délután 3 és 4 óra között megütközött a franciák kb. 55 ezer főnyi hadával. A nem kellően felszerelt és kiképzett nemesi csapatok a franciák tüzérséggel támogatott rohamát nem tudták feltartóztatni, s futásnak eredtek. A nemesi felkelő sereg Komárom felé menekült, magával sodorva a Budáról Győr felé közeledő újabb (tiszai) felkelőegységeket. A katasztrofális vereség során a nemesi felkelőcsapatok összesen 26 tisztet és 765 közkatonát veszítettek. Az ütközet után többé nem hirdették meg az "inszurrekciót", a fegyverbe hívást. A nemesi felkelőket a következő évtizedekben gyávasággal vádolták meg. A nemesi előjogok ellen folytatott harcban "a győri futás" politikai bizonyítóanyag lett a reformerők számára.
