Az üveggel már igen korán találkoztak az őseink, hiszen a természetben is előforduló anyag: az obszidián vulkáni eredetű üveg, míg ha a villám olyan helyre csap be, ahol a homok megfelelő összetételű, akkor fulgurit jön létre. Kezdetben főként dekoratív célokra használták ezeket a természetben talált üvegeket, bár a jól csiszolható obszidiánról tudjuk, hogy késpengéket is készítettek belőle.
Az üveg szélesebb körű használata a perzsákhoz fűződik, majd a Velence melletti Muranóban élő olaszok fejlesztették magas szintre az üvegmegmunkálást. A templomok színes, ólmozott, bibliai történeteket ábrázoló ablakai a 12. században kezdtek terjedni. Ám még több évszázadnak kellett eltelnie addig, mire Európa országai annyira gazdagok lettek, hogy már nemcsak díszként, csecsebecseként, hanem használati tárgyként is alkalmazni kezdték az üveget.
Arra, hogy az üvegből képzőművészeti alapanyag legyen, egészen a 20. századig kellett várni. Az üvegművészet atyjának az amerikai Harvey Littleton tekinthető, ő kezdte el először az üveget nem használati tárgyként, hanem a művészeti kifejezés eszközeként alkalmazni.
Az üvegművészetet – mint minden új irányzatot – kezdetben gyanakodva fogadták, de ma már a világ húsz legnagyobb múzeumának gyűjteményében vannak Littleton-művek. Littleton nemcsak alkotó volt: az ő fejében fogalmazódott meg az a gondolat is, hogy egyetemi szinten kellene oktatni az üvegművészetet. Egy idő után a dizájnerek körében is népszerű lett az üveg, egyre többen ismerték fel a benne rejlő művészi lehetőségeket. A hatvanas és hetvenes évek fordulójára már komoly műalkotások készültek üvegből.
Az üveg megfagyott folyadék, amelynek különleges tulajdonságai, formázhatósága folyamatosan arra inspirálja a művészeket, hogy új technikákat, megmunkálási módokat találjanak ki. Ezeknek nagy hozadéka van az ipar számára is, hiszen üveget a telekommunikációtól a vegyiparon át az űrkutatásig rengeteg helyen használnak.
Magyarországon megkésve, csak a hetvenes években kezdődött el az üvegművészképzés, a Képzőművészeti Egyetemen, Bohus Zoltán vezetésével. A megfelelő alapanyagok és az üvegmegmunkáló műhelyek is csak igen korlátozottan álltak rendelkezésre. Ezért a művészek gyakran használati tárgyakat, például vázákat alakították át oly módon, hogy elvették funkcionális értéküket, így hoztak létre független, művészi, már más tartalmat hordozó alkotásokat.
Az üvegművészek helyzete ma sem sokkal egyszerűbb: 2018-ban zárt be az utolsó magyarországi üveggyár Ajkán, így a termelési, kísérletezési lehetőségek mind jobban beszűkülnek, az évtizedek alatt felhalmozódott tudás elveszni látszik. Hasonló folyamatok mennek végbe a komoly technikai tudást feltételező gravírozásnál is. Üvegfújó mesterekből is nagy a hiány. James Carcasst, a Magyarországon élő brit művészt mindenképpen ki kell emelni közülük: a művészbarátok instrukciói alapján ő készítette a GlasSpring kiállítás tárgyainak egy részét.
A hazai üvegművészet a nehézségek ellenére él és fejlődik, ennek bizonyítéka a Tér+Kép Galéria válogatása, amely 45 üvegművész és hét MOME-s hallgató alkotásait vonultatja fel. Mint Koós Ágnestől, a kiállítás kurátorától megtudtuk, bár nem volt tematikus megkötés, talán a korszellemnek is engedelmeskedve a természet ihlette alkotásokból érkezett a tárlatra a legtöbb.
A kiállított tárgyak különböző üvegmegmunkálási eljárásokkal készültek: rogyasztásos, öntött, ragasztott, anyagtársított üvegművészeti alkotások egyaránt helyet kaptak a tárlaton.
A III. GlasSpring kortárs üvegművészeti kiállítás 2021. szeptember 14-ig tekinthető meg a Tér+Kép Galériában.
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
