Koller Éva fiatal holokauszt-túlélő pár évvel a világháború után egy nap véletlenül összetalálkozik az egykori csendőrrel, aki annak idején deportálta és a marhavagonba zárta, vőlegényét pedig agyonverte. Feljelentést tesz a kiépülő Államvédelmi Hatóságnál, de csak önmagát sodorja bajba vele: az egykori csendőr ugyanis addigra már az új rendszer pártfunkcionáriusa.
A Magyar Média Mecenatúra Program támogatásával készült Koller Éva bátorsága az első kisjátékfilmje. Címe eredetileg Kollerné bátorsága lett volna. Hogy lett Kollernéből Koller Éva?
Az első verzióban egy negyven év körüli nő volt a főszereplő, de nem tudtam, ki lehetne jó a szerepre. Aztán az Aurora Borealisban megláttam Törőcsik Franciskát, és húsz másodperc alatt leesett, hogy őt kerestem. Már a moziból hazafelé eldöntöttem, hogy fiatalabb lesz a karakter, nem Kollerné, hanem Koller Éva. Aznap este 99 százalékban újra írtam a forgatókönyvet. Az alapkoncepció megmaradt, minden mást Franciskára írtam meg.
A további szerepekben Gáspár Tibor és Dankó István is feltűnik. Őket hogyan választottad ki?
Általában már írás közben tudom, hogy az egyes karakterek eljátszására kiket szeretnék felkérni. Így volt ez most is. Elküldtem nekik a forgatókönyvet, és tetszett nekik a történet. Egyedül Marika, a zongorázó kislány karakterére castingoltam, végül Szőke Bori győzött meg.
Honnan jött a sztori alapötlete?
Egy családi vacsorán vendégünk elmesélte, hogy kislánykorában tanúja volt, amint egy holokauszttúlélő összetalálkozott az utcán a csendőrrel, aki annak idején felrakta őt a marhavagonra. A sztori ez a része tehát valós történeten alapul. 15-16 éves voltam, amikor ezt hallottan, már tudtam, hogy filmrendező, forgatókönyvíró akarok lenni, és elképesztő potenciált láttam ebben a történetben. Egyrészt nagyon erős, amikor két személyes sorsban, egy véletlen találkozásban megjelenik a történelem. Másrészt soha nem láttam filmen, hogy mi történik a holokauszttúlélővel a háború után. Sok film készült a táborról vagy egy idős túlélő visszaemlékezéséről, de azt, hogy a tábor után pár évvel ott kapaszkodik melletted a villamoson egy fiatalember, akin semmi külső jel nem mutatja, hogy túlélő, még nem láttam soha. Ezen a vonalon indultam el, és próbáltam elképzelni, hogy mi történt a csendőrrel a háború után. Az már teljes mértékben fikció.
Van kedvenc jeleneted a filmben?
Kettő is. Az egyik, amikor Franciska ül a zongorázó kislány mellett, és felnéz a plafonra. Épp előtte találkozott a csendőrrel, és ekkor fogalmazódik meg benne, hogy fel fogja jelenteni. A másik kedvencem maga a feljelentési jelenet. Franciska és Tibor nagyon jók együtt, az egész nagyon feszült, igazán jól működik.
Nagyon szép a film zenéje, akár nagyjátékfilmbe is el tudnám képzelni. Erre a filmre írták?
Igen, Czomba Imre. Hollywoodban dolgozik, de minden futó projektemnek ő a zeneszerzője.
Számodra hol a határ a közönségnek való megfelelés és aközött, hogy úgy mutasd be a történetet, ahogy benned megszületett?
Engem mindig azok a filmek kötöttek le − és magam is olyanokat szeretnék készíteni −, amelyek a művészfilm és a közönségfilm között vannak. A nézőnek mennie kell a filmmel, de mindez egy érdekes, újszerű rendezői koncepcióban történjen. Az első a sztori. Mindent az ír felül, hogy be legyél húzva az első perctől az utolsóig. A második a karakter, aki döntéseivel irányítja a sztorit, jelen esetben Koller Éva. Fontos, hogy érezd: létezik, tehát izgalmasnak és hitelesnek kell lennie. A harmadik az üzenet, de azt, ha jól végeztük az előző kettővel a dolgunkat, nem kell előretolni; mert kijön az egészből.
Hogyan döntötted el, hogy filmezéssel szeretnél foglalkozni?
Emlékszem arra a pillanatra óvodás koromban, mikor rádöbbentem, hogy eddig voltak a rajzfilmek, de vannak igazi filmek is. Aztán azon gondolkodtam, hogy nem létezik, hogy akik a filmeket csinálják, azokat ugyanúgy fizetik ezért, mint például anyukámat, aki orvos. Azt gondolná az ember, hogy ez olyan, mint az edzés: te fizetsz azért, hogy csinálhasd. Ötéves koromtól pontosan tudtam, hogy filmezéssel szeretnék foglalkozni.
Milyen terveid vannak?
Elkészült két nagyjátékfilm-forgatókönyvem, ezeknek már egyengetjük az útját. Emellett egy dokumentumfilmet készítek elő, szintén a Mecenatúra Program támogatásából. A film dr. Vida Ferenc ellentmondásos életét dolgozza fel, a bíróét, aki halálra ítélte Nagy Imrét. Néhány évvel azt megelőzően a vádlottak padján ült. Halálbüntetést kértek rá, de nemcsak, hogy sikerült ezt elkerülnie, később bíróvá nevezték ki, aki halálra ítélte Nagy Imrét. És ez csak egy a sok meghökkentő, valóban megtörtént fordulat közül.
Az interjú eredetileg a mediatanacs.blog oldalon jelent meg.
