Vácz Péter: Az foglalkoztat, hogy hogyan tudom érzelmileg megmozgatni a nézőt

A Kutyafül önéletrajzi ihletésű. Amikor megfogalmazódik benned egy alapötlet, hogyan lesz belőle kész film?

Többnyire személyes érzéseket keresek, amelyekkel rezonálni tudok, aztán próbálok figyelni az intuíciómra. 2018-ban, harmincévesen döntöttem úgy, hogy megpróbálok a szüleim válása körüli és az azt követően felgyülemlett érzésekre reflektálni, azokat felfejteni. Bele is kezdtem a Noé fája című bábanimációs filmtervembe, ami egy fiúról szól, aki egy varázslatos világba átkerülve elkezd fává változni, és ezt csak úgy állíthatja meg, hogyha megtanulja kifejezni az érzéseit. A fejlesztés közben értettem meg, hogy az évek óta tartó, időnként a mellkasomat szorító, befele húzó, fájó érzés az a szorongás – addig ezt a fogalmat nem ismertem. Szóval volt egy erős motivációm, és elkezdtem kutatni válásról, gyereknevelésről, de egy évnyi fejlesztés után teljesen elakadtam, és alkotói válságba kerültem, mert túl általános és túl tág volt a téma.

Végül mégis ez a folyamat segített továbblépni azzal, hogy eljuttatott terápiára, ahol sokkal fókuszáltabban tudtam dolgozni az engem érintő kérdésekkel. A saját hétköznapi, akut problémáimon keresztül aztán már könnyebb volt megértenem a szüleim útját, eszközeit, főleg azt végiggondolva, hogy ők milyen neveltetést kaptak az ő szüleiktől. Végül elengedtem a Noé fája című filmtervemet, és úgy döntöttem, hogy egy egyszerűbb, könnyedebb filmet fogok csinálni, ami csak egy fiúról és a kutyájáról fog szólni, mert voltam fiú és volt kutyánk is, akihez sok vicces sztori, emlék kötött.

Aztán mégsem egy könnyed, vicces film lett belőle…

Hát nem teljesen. A terápiámmal párhuzamosan fejlesztettük a Kutyafül cselekményét Domonyi Rita dramaturggal, így a játékos szituációk mellett, mint a mosógépen táncoló plüssállatok, a drámaibb pillanatok is helyet kaptak, mint például a kutya elfenekelése. A munka nagyon organikus volt, pont amiatt, hogy elengedtem azt, hogy valami nagy témát fogjak meg, lassan pedig minden elkezdett a helyére kerülni, letisztulni.

A történet elkezdett súlyt találni saját magának, én pedig megértettem, hogy noha végig az én és a szüleim kapcsolatában gondolkodtam, valójában a film a fiú és a kutya kapcsolatáról fog szólni. A néző azt fogja figyelni, hogy az ő kapcsolatuk honnan indul és hova érkezik meg, így a fejlesztés is sokkal fókuszáltabb lett.

A végén érti meg a néző, hogy mi minden van a fiúban, ami miatt úgy viselkedik a kutyájával, ahogy. Korábbi – vizuálisan gyökeresen más – filmjeiddel hasonló vonás, hogy itt is kapcsolódásra, szeretetre vágyó szereplőket látunk?

Igen. Életem talán egyik legfontosabb kérdése az emberekkel való kapcsolódás, és hogy hogyan lehet ezt jól csinálni. Az eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy sok minden a saját magam megértéséből indul: ha ez sikerül, akkor könnyebb a másik ember felé nyitnom, jelen lennem. Ezt a megértést persze évek vagy akár évtizedek küszködése, próbálkozásai, tanulási folyamatai előzték meg, sérülésekkel, bántásokkal, összezavarodással. Nagy sikerélménynek élem meg, ha azt érzem, hogy fejlődök ezekben a témákban, amit ezek a filmek szépen segítettek fókuszban tartani és elmélyíteni ezeket. Felszabadító érzés megtapasztalni azt a különbséget, hogy egy számomra nehéz érzelmi helyzetben már nem hetek telnek el, amíg magamban tartom, hanem meg tudom mutatni a sérülékeny oldalamat például a feleségemnek. A Kutyafülben erről is szerettem volna beszélni. A főszereplő fiúban sok érzés kavarog: agresszió, düh, összezavarodottság, félelem, de vannak sikerélményei és kreativitása is.

Mindig tudtad, hogy az animáció az, amiben a legjobban ki tudod fejezni magad?

Nem. Az animációval mint szakmával először a Kisképzőben találkoztam, miközben én grafika szakra jártam, de ott nem igazán derült ki, milyen lehetőségek vannak benne. Amikor aztán már első éves grafika szakos hallgató voltam a MOME-n, egy diplomavetítésen láttam Ducki Tomek Életvonal című filmjét, ami fogaskerekekből épült, az égben drótokon korcsolyázó, emberszerű lények kapcsolódásairól szólt – méghozzá egészen különleges, drámai zenei aláfestéssel. Rögtön éreztem, hogy hatalmas potenciál van az animációs műfajban, történetmesélésben.

Másodév elején aztán az évfolyamtársaim bábanimációt csináltak, és ekkor állt össze a fejemben két dolog: egyrészt, hogy az animációban lehet manuálisan is dolgozni, barkácsolni, amit gyerekkorom óta szerettem, másrészt, hogy itt a zenei érzelmi kifejezés is teret kap, ami azért volt fontos, mert a csellózás volt az a forma, amibe már egész fiatalon bele tudtam engedni az olyan mélyebb érzéseimet, amelyeket a hétköznapi emberi kapcsolataimban kevésbé voltam képes megtenni. Ez a két tényező segített felismerni, hogy az animációs film a személyiségemhez nagyon is passzoló dolog.

Mikor érzed azt, hogy jó úton jársz?

Ha nevetnek vagy sírnak a filmemen, esetleg azt mondják, hogy elgondolkodtatta, megrázta őket. Az foglalkoztat, hogy hogyan tudom érzelmileg jól megmozgatni az embereket a dramaturgia segítségével, ami rövidfilmben nem könnyű, mert nincs elég idő a nagyobb ívekre, hogy valamilyen érzelmi állapotba belekerüljünk, majd abból aztán átkerüljünk egy másikba és így tovább. Ezt érzem az erősségemnek.

Az adott ötlethez, történethez választod ki az animációs technikát, amellyel végül el szeretnéd mesélni azt?

Oda-vissza. A Nyuszi és Őz című filmem például úgy született, hogy az akkori párkapcsolatomban kitaláltuk ezt a két állatot, alteregót egymás számára, én pedig egyszerű figurákként elkezdtem lerajzolni őket, amiből később kiforrott a film látványvilága. Az is foglalkoztatott, hogy dramaturgiailag úgy használjam a 2D és a 3D technikákat, hogy az ne öncélú legyen, hanem párbeszédben legyenek egymással úgy, hogy közben egy személyes, párkapcsolati történetet mesélnek el. A Kutyafülnél eleinte még bábanimációban gondolkodtam, ám ezt hamar elvetettem, mert a bábanimáció drága technika, és az addigi sikertelen pályázásaim miatt egy olyan tervet akartam fejleszteni, amit akkor is le tudunk gyártani, ha nem sikerül rá támogatást szerezni.

Eredetileg a vázlatrajzaimhoz hasonló firkás stílust szerettem volna, de a sztori végül megkívánta, a későbbi gyártási támogatás pedig lehetővé tette, hogy alaposabban ki legyen dolgozva. Rájöttem, hogy abban a házban és azokban a szobákban kell a történetnek játszódnia, ahol felnőttem, így szép lassan elkezdtük beletenni a részleteket – a bútorokat, repedéseket a falon, a régi posztereket. A film elején hezitáltam, hogy vajon megéri-e ennyi időt és energiát beleölni abba, hogy még az árnyékok és a hátterek is ennyire kidolgozottak legyenek, de aztán kiderült, hogy a fiú és a kutya mellett a harmadik főszereplő maga a lakás lett. Izgatott, hogy ha visszaadom azt a miliőt, amelyben felnőttem, vajon milyen atmoszférát fog teremteni a néző számára.

Mit jelentenek a film nemzetközi sikerei – és egyáltalán a bemutatkozás ezen a porondon?

Egy nemzetközi premier Annecyben óriási dolog, hiszen a világ legfontosabb animációs fesztiváljára durván negyvenezer ember látogat el tíz nap alatt. Személy szerint én nagyon nehezen találom meg magam egy ilyen helyen, pont azért, mert túl nagy, túl sok mindent kell befogadni, ráadásul a Kutyafül tavalyi premierekor elképesztően kimerült voltam. Még be sem fejeztük a filmet, és már vitték is ki. Nagyon tudom szeretni viszont a kis fesztiválokat, ahol van tér összebarátkozni és gondolatokat cserélni a nemzetközi rendezőcsapattal. De azt is látom, hogy az elmúlt évtized alatt brutálisan megsokszorozódott a készülő filmek száma, így nem könnyű bekerülni a fesztiválokra.

Világszerte?

Igen. Ez persze a technológiai fejlődés, szociális média tartalmak, a sokféle ingyenes app, szoftver, a laptop, a tablet és a digitális rajztáblák számlájára is írható, ami nagyon kitágította a lehetőségeket.

A fényképezéstől a zenehallgatásig megfigyelhető az analóg technológiákhoz való visszatérés. Az animációban van ilyen trend?

Az animációnál nem érzek erős visszafordulást. A bábanimáció például sokkal nagyobb teret nyert az elmúlt években, és a manuális technikák továbbra is jelen vannak. Emellett sok a digitális technikával készült film is. Nagyon izgalmas dolgokat lehet látni mindegyik technikai megoldással, és szerintem fantasztikus, hogy az animációs formák egyre diverzebbek.

A hazai fesztiválos győzelmek mennyit nyomnak a latban?

Magyarországon kevés animációs fesztivál van: Kecskeméten a KAFF, Budaörsön a Primanima, valamint Budapesten az Anilogue, amely azáltal, hogy bent van a főváros szívében, nagyon sok nem animációval foglalkozó embert is elér.

Alkotóként sarkalatos kérdés, hogy kinek csinálok filmet, és mit tudok tenni azért, hogy el is jusson hozzá. Nemrég találkoztam valakivel, akiről kiderült, hogy látta a Kutyafület az Anilogue-on: kezet fogott velem, és elmondta, hogy a fiával közösen mentek megnézni, és mindkettejükben mély nyomot hagyott. Az ilyen beszélgetések után azt érzem, hogy a munkám nemcsak lebeg a térben, hanem célba ért. Ha pedig még a zsűri vagy a közönség is kiemeli, az nagy megtiszteltetés, és nagyban segíti a film utóéletét abban, hogy amikor majd felkerül bármilyen platformra, behúzza a nézőket – hiszen ha díjazták, akkor talán megéri rászánni ezt a kis időt.

A Kutyafül többek között megnyerte a Magyar Filmkritikusok Díját, a Magyar Filmszemle és az Anilogue fődíját is: mi az, amit a legfontosabb üzenetének tartasz?

A neveltetés foglalkoztat. A filmre érkezett reakciók közül azt tartom a legértékesebbnek, amikor a velem hasonló korú, fiatal szülők szembesülnek azzal, hogy milyen nagy hatással van a gyerekeikre az ő dinamikájuk. Amikor ezen elgondolkodnak, akkor azt érzem, hogy jó munkát végeztem. Ez a film emlékeztető: nem kér számon senkit, hanem azt mutatja be, hogy milyen nehéz érzések lehetnek egy gyerekben, amivel nem tud mit kezdeni, ha nincsen tere arra, hogy kiadja magából.

A büntetéssel való nevelés átszövi az életünket. Ennek vannak látványosabb meg rejtettebb fajtái. Néha csenddel büntetünk, vagy pszichológiailag zsaroljuk a másikat, mindez pedig a legtöbb emberi kapcsolatban kisebb-nagyobb léptékben tetten érhető. Rengeteg sérülést hordozunk magunkban, engem pedig az izgat, hogy erről lehessen beszélni, tudjunk gyógyulni, növekedni, megtanulni jobban magunkra és ezáltal a másikra is odafigyelni. Ha ez a film segít ebben, az boldoggá tesz.

Címlapfotó: Vácz Péter. Fotó: Csiki Vivien / Kultúra.hu