Vadonatódon sőtisszimó

Az volt a különös, ezen a talán kissé egyenetlen, olykor elementáris, olykor paradox módon vontatott estén (de melyik premier nem egyenetlen? a darab inherens egyenetlenségéről most nem is beszélve: hiszen a lazán összefűzött jelenetek lényegében balettek apropójául szolgáltak, Lully muzsikájával, sőt, harmadik felvonásbeli fölléptével, és a mű köztudomásúlag rendelésre készült, és afféle közjátéknak Solimán Aga, a francia udvarban az előző évben bemutatkozott török nagykövet fölényeskedő stílusa miatt érzett jogos napkirályi fölháborodást levezetendő, tehát igencsak aktuális volt az a háttér, melynek anyagára Moliére könnyeden feltűzhette brilliánsan elrajzolt figuráit, mindenki rögtön értett mindent), tehát az a különös ezen az estén, hogy a nyelv (és tegyük hozzá a gyakran zseniálisan leleményes nyelvi tűzijáték) uralma miatt a helyzetek, a színpadi helyzetek mindenképpen alárendelődnek a nyelvi logikának: azaz a néző füle várja - és hálás nevetéssel jutalmazza - a

futószőnyegen érkező poénokat ("pálinkás helóbeló!"), a színpad pedig - és ez már Moliére-nél is így van, hiszen ő készségesen szállította a nem csupán a török udvar kigúnyolására szánt gonosz utalásokat, hanem Colbert-re is, a könyörtelen pénzügyminiszterre vonatkozó vitriolos célzásokat és nem túl kétértelmű tréfákat, az udvari intrikák logikájának megfelelően, tehát alig kódolva, amivel a keze alatt éppen születőben levő, és nem is teljesen befejezett és végiggondolt szerkezetet rögtön szét is zilálta, nyilván minden lelkifurdalás nélkül és a műfaj követelményeinek ("comédie-balett") megfelelően -, remélem, lassan a mondat végére érek: a színpad pedig az ideiglenesség és átmenetiség sokféle arcát mutatja, mint ahogy a műfaj a cirkuszitól, a commedia dell'artén keresztül egészen a gonosz szatíráig és paródiáig, és vidéki művelődési házi hakniig, sőt heti hetesig tündököl, és a bőség zavarával küszködik, anélkül, hogy elmélyítené a drámai konfliktusokat.

 

Parti Nagy partinagysága ezúttal abban is megmutatkozik, hogy nagy ötletként, elrugaszkodási pontul az archaizáló, mondjuk így, XVIII-XIX. századi magyar színi nyelvezetet veszi kiindulópontnak - és az előadásban erre rímel Jourdain úr pompás, Feszty körképről lopott párducbőrös kacagánya, ősmagyar klepetusa, ami a mai nyelvi és politikai térben való visszahivatkozásokat teszi nevetségessé, és egész jó mai metaforája, megfejtése a felkapaszkodó francia polgárság nemesi cím, és udvari rangok utáni sóvár vágyának (kár, hogy ez a nemzeti vonal végül kibonthatatlan marad: habár a darab, illetve az előadás szövetén belül a zenés-táncos betétek ezt hibátlanul

megjelenítik: gondoljunk Jourdainnek a grófnővel való "mulatkozására", azaz a "Csipkés kombiné"-szám, Fesztbaum Béla hibátlanul blazírt, elektromos gitárral való elővezetésében, vagy gondoljunk a leánykérés megelőlegezett lagzi-hangulatot sugalló össztáncaira, ahol Börcsök Enikő a csárdást vagy mit ropni kezdő, ifjúságát visszaérző anyós, aki különben a darab végén még egy kvázi megőrülési jelenetre is képes) - tehát Parti Nagy a legelső meg-szólalásokban sem illuzionálja a mai színpad nyelvét, még csak megközelítőleg sem - talán Csiky Gergely fordításából emel át ezt-azt - , és ezt a mai fülnek archaikus, ha tetszik "ősi és romlatlan" színpadi nyelvezetet robbantja szét teljesen időtlen és váratlan nyelvi bombáival, abszolút pontszerűen ("karomba omlőz") - mert ez az összetéveszthetetlen partinagy nyelvjárás megszünteti az időt: úgy kapcsol össze fogalmakat, végződéseket, szórendeket ("ehol a kopi rajt'"), hogy benne egy pillanatban egyszerre van jelen legalább XXV évszázad, oda-vissza -, miáltal a színészeket is arra készteti, hogy pontszerű, nem építkező, hanem a folyamatot állandóan megszakító jelenlétre törekedjenek.

Ebben kivétel talán Hegedűs D. Géza (és az általam mindig megcsodált Börcsök Enikő), aki ezúttal is bebizonyította, hogy lényegében bármit meg tud csinálni a színpadon, azaz egy ősszínész. Nem ősmagyar, hanem ősszínész, aki ibrányi gyökereiből táplálkozva (magánhangzóit nem csupán Vallai Péter Filozófia-tanárának -"nem rágtunk együtt pertuban csepűt" - instrukciói szerint képezi, hanem úgy tűnik, finom elnyújtott szóvégi "au"-zásaiba szűkebb pátriája hang-emlényei is belejátszanak), de képes a szerep minden regiszterén játszani: az egészen lentről, a mélyből induló ember, aki valaki szeretne lenni: egyszerre könyörtelen házizsarnok, türelmetlen pénzember, naiv balek, érzéki bohóc, és végsősoron színész (Moliére magának írta a szerepet), aki hatalmas élvezetét leli az "És akkor a pasas"-szerű eufórikus átlényegülésekben és konfrontációkban, ám bánatos följajdulása már-már drámai, sőt tragikus regisztereket is érint, amikor azt mondja, hogy "két félkarom adnám óne zsenánt oda... ha bárki újjászülne volt grófnak..." Lukács Sándor blazírt és tartásából kizökkenthetetlen megélhetési arisztokratája úgy bánik Jourdainnel,

mint a róka Pinocchióval, szelíd elnézéssel fosztja ki, és Igó Éva másodszor is házasodni készülő némileg félrevezetett, ám kellő praktikus érzékkel megáldott grófnéja, aki a gróf nem létező vagyonára pályázik, azaz Doriméne és Dorante arisztokrata-párosa elegáns kűrt lejt a darab zűrzavarában. XIV. Lajos udvarában ezekért az alakokért haragudtak meg a szerzőre, ma a két figura inkább csak hab a tortán. Kevésbé volt meggyőző a Nicole-t és Lucit játszó Cseh Judit és Tornyi Ildikó - habár a fiúkkal (Cléonte és Covielle, azaz Lajos András és Juhász István, ez utóbbi álszakállban egyelőre jobb, mint a saját bőrében, különben pompás komikus vénája van) való duettjeik nagyon jól vannak kitalálva és lebonyolítva (tapsos abgang a sörösüveg-muzsikálás), és ha Luci szerepe kissé oda is van csapva, Nicole-nak, vagyis Cseh Juditnak lett volna esélye, hogy a cserfes moliére-i szolgálólány (gondoljunk Dorine-ra a Tartuffe-ből) dramaturgiailag, és szociológiailag is fontos figuráját elmélyítse (a cseléd, mint nyíltszájú kritikus, a cseléd, mint hírhozó, a cseléd, mint összeesküvő, a cseléd, aki egyenlő, pedig hol van még a forradalom!). Nevetni - majdhogynem indok nélkül, afféle action-gratuit-ként - nem könnyű színészi föladat, de nem megoldhatatlan. Orth Péter és Lazók Mátyás e.h.-k, mint Jourdain inasai pontosan és szépen dolgoznak, összjátékuk hibátlan, némán is kidomborulnak a háttérből. A színészeknek végig fragmentumokkal kell dolgozniuk, és a darabon túl Parti Nagy trükkös, leleményes, sziporkázó szójátékait is foglalatba kell helyezniük: bármilyen könnyednek is látszik ez a nézőtérről, a legnehezebb föladvány ez a színpadon. 

 

Mit tehet ilyenkor a rendező? Azt gondolom, Mácsai Pál helyesen járt el, amikor elsősorban játékmesterként rakta össze a Moliére-puzzle elemeit: miáltal a darab improvizatív karaktere megmaradt, és lett egyszerre népszínházi szórakozás és gourmand-oknak való csemege: közönséges és szubtilis, kissé felületes és mégis húsba vágó.