Amikor az egyik népzenei táborban megismerkedtünk, még csak egy brácsa volt a kezedben, később viszont már ott lógott mellette a fényképezőgép is. S közben filozófia szakot végeztél. Mi vitt a fotózás felé?
Úgy kezdtem el fotózni, hogy olvastam Gion Nándor regényeit, s mivel mindketten szenttamásiak vagyunk, a könyveiben Szenttamásról, ott történő eseményekről, számomra ismerős helyszínekről írt. Izgalmasnak gondoltam azokat a helyeket újra felfedezni, lefotózni. Arra gondoltam, hogy mások számára ugyanolyan érdekesek lesznek, mint számomra. Elmentem a téglagyárba, megkerestem a vágóhidat, a régi vízimalmot: így indult az egész. Analóg gépet kaptam ajándékba, és elkezdtem kattintgatni. Természetesen akkor még nem igazán értettem hozzá, így amikor előhívattam, láttam, hogy mennyi homályos, alul- vagy túlexponált kép készült. Elkedvetlenedtem, de nem hagytam abba. Később „egygombos” gépet kaptam, ami már automata volt. Mindenhová magammal vittem.
Akkoriban népzenészként sokat utaztam. Jártuk Erdélyt, én pedig végigfotóztam az utazásokat, a táncházakat, a kocsmázásokat, mindent. Az első komolyabb portréim a Temerin melletti Hevér tanyán, egy ifjúsági táborban készültek. Ott exponáltam az első aktsorozatomat is. Viszont még akkor sem gondoltam, hogy a fotózással komolyabban is foglalkozni fogok. Ekkorra a digitális már leuralta az analóg fényképezést, ezért egyre nehezebb volt filmre dolgozni. Egyetemista koromban vettem meg az első digitális fényképezőgépemet, ami szériahibás volt. Miután megszabadultam tőle, jött az első tükörreflexes, amibe beleszerettem. Szóval volt pár olyan próbálkozásom, ami eltántoríthatott volna, de szerencsére nem így történt. Valami nagyon vonzott a fotózásban.
Helyekkel kezdted, de a portrénál, az embereknél kötöttél ki. Miért?
Nem is tudom. Azt hiszem, hogy leginkább az idő miatt. Az idő múlása miatt. Izgalmas számomra, hogy egy adott időszakban milyenek és kik vagyunk. Alapvetően ebből a szemszögből közelítem meg az emberábrázolást. Az csak ráadás, hogy a fényekkel hogyan lehet játszani. Ez a mai napig izgat. Az utazásaimra már nem viszek magammal fényképezőgépet.
Mindig előre megtervezed a képeket?
Konkrét pózokat látok, háttereket képzelek el, az eszközöket és a fények beállítását. Sok minden függ a modelltől is. Nemegyszer történt már olyan, hogy az elképzeléseimhez képest egészen más alakult ki a fotózás során, és a végeredmény is teljesen más lett, mint amit én előtte a lelki szemeimmel elképzeltem. Hisz hiába képzelem el, hogy a modellnek így vagy úgy görbül majd a háta, ha neki nem úgy hajlik a gerince. Nem „görbíthetem” az elképzelésem szerint, nem gumibabáról van szó.
Szerintem egyébként nincs olyan fotós, aki egy az egyben meg tudná valósítani azt, amit előtte elképzelt. Minden fotózás kihívás, és tudni kell jó „jazz-zenésznek” lenni, hisz sok benne az improvizáció. Régebben inkább a tipikusan szép testeket kerestem, azokat találtam esztétikusnak. Mostanában már nem feltétlenül van így: a nem konvencionálisan szép testben is meglátom a szépet. A „biológiai test” jobban érdekel, mint a „társadalmi”.
A szépség egyébként is relatív: minden korban más a női testideál.
Így van. Mostanában a közösségi médiában egyre jobban jelen van a testpozitivizmus, a „fogadd el magad” mozgalom. Az, hogy érezd jól magad a testedben, akármilyen is, és akkor is próbálkozz, ha nem megy. Szerintem azonban ez vissza is tud csapni, mert így másfajta nyomás nehezedik az emberekre, főleg a fiatalokra. Az, hogy „jaj, muszáj elfogadnom magam”, hiszen ezt sulykolja a közösségi média. Úgy gondolom, hogy a jelenlegi testképideál erőltetése eléggé kétélű játszma. Abban sem vagyok biztos, hogy a testpozitivizmus annyira pozitív, és a mi javunkat szolgálja. A fogyasztói társadalmi rendszer sajnos mindig a maga malmára hajtja a vizet.
Nagyon népszerű a Vajdasági vagyok című sorozatod, amely vajdasági művészeket mutat be, minden alanytól pár mondatnyi önvallomással. Egy ideje már Budapesten élsz, mégis vajdaságiakat fotózol. Fontos számodra, hogy honnan indultál?
Természetesen. Mostanában elég sokat foglalkozom a vajdasági léttel, és ez tudatos a részemről. Pontosan akkor került felszínre a vajdasági öntudatom, és kezdtem el foglalkozni ezzel a témával, amikor földrajzilag megszűntem vajdaságinak lenni. Akkortól egyre jobban erősödött bennem a gondolat, hogy vajdaságiakkal, vajdasági témákkal akarok foglalkozni. A kisebbségi léttel, hisz ez izgalmas téma és állapot, amit magamban is folyamatosan fejtegetek. Azt hiszem, Végel László mondta, hogy ezt a létformát csak az értheti meg, aki ebben élt vagy él.
S miért éppen művészeket választottál ehhez a sorozathoz?
Választhattam volna tudósokat, kutatókat, hétköznapi embereket is, igen. De szerintem a művészek azok, akik hosszú távon olyan nyomot hagynak maguk után, ami révén a legjobban, legpontosabban leképezhető a vajdasági életérzés. Egyébként nemcsak alkotóművészeket fotózok, hanem olyan embereket is, akik a vajdasági művészi szcénát előremozdítják, sokat tesznek a művészekért.
Kifinomult, finom és érzékeny, kizárólag fekete-fehér képek ezek, alanyaid a legtöbb esetben a lencsén keresztül „szemeznek” veled s velünk, akik nézzük őket, csak ritkán néznek ki a képből. Ez volt a koncepció?
Igen, ez tudatos volt. Vissza akartam hozni azt a régi fotográfiai érzést, amikor még nem voltak a fényképezőgépek könnyen mozdíthatók. Korábban ha valaki fotót szeretett volna magáról készíttetni, műterembe ment. Azt a kort szerettem volna megidézni. Azzal, hogy letisztultak és egymáshoz hasonlóak a képek, az volt a célom, hogy semmiféle hierarchia alapján ne állítsam sorrendbe a művészeket. Ezért nem otthon, saját környezetükben fotózom őket. A dolog praktikus része az, hogy mivel nincs saját stúdióm, a felszerelésemet mindenhova magammal viszem, s minden városban találok egy helyszínt, ahol felállítom. És mivel én cipelem, igyekszem a fotózást minél egyszerűbben, minél kevesebb lámpával, vakuval és egyszerű háttérrel megoldani.
Ez a munkád valójában korlenyomat, vizuális történetmesélés arról, kik a most élő és alkotó művészek, művészetpártolók. Remélhetőleg soha be nem fejezhető sorozatról van szó. Most a közösségi médiában láthatók a képek. Van velük komolyabb terved is?
Még nagyon sok művészt szeretnék lefotózni. Sok városban, településen, például Újvidéken vagy Zomborban még nem is jártam. Van egy listám, ami folyamatosan bővül, hisz én sem ismerek minden egyes alkotót. Van, akiről interjúból értesülök, van, akit ajánlanak. De szeretném könyvformába is önteni, sőt akár több kötetben megjelentetni ezeket a portrékat.
Filozófia szakon végeztél Újvidéken, de most ismét egyetemista lett belőled, a Budapesti Metropolitan Egyetemen: fotográfia mesterszakon tanulsz. Miért érezted szükségét annak, hogy újra az iskolapadba ülj?
Régi vágyam volt, hogy fotográfiát tanuljak, és amikor megnyertem a Magyar Művészeti Akadémia hároméves alkotói ösztöndíját, felmondhattam a munkahelyemen, hogy teljes erővel a fotózással foglalkozzam. Ekkor felvételiztem a METU fotográfia mesterszakára. Szókratész mondta azt, hogy „tudom, hogy semmit sem tudok”. Hát ezzel én is így vagyok. Az egyetemen nagyon nagy tudású emberek tanítanak, elég csak Korniss Pétert, Gerhes Gábort, Szabó Dezsőt vagy Pettendi Szabó Pétert említenem, de felsorolhatnám akár az egész tanári kart. Sokat jelent, hogy velük közös projekteken dolgozhatom. Pontosan erre volt szükségem: megtanulni projektekben gondolkozni. Szintén nagyon fontos, hogy végre kapcsolatokat építhetek. Hisz vajdaságiként a magyar fővárosba kerültem, ahol nem könnyű szerves részévé válni a fotósközösségnek.
Akkor most, mondhatni, kitágult előtted a fotózás világa. Lehet, hogy a végén mégis egészen más irány felé kanyarodsz?
Nagyon könnyen elképzelhetőnek tartom, ugyanis mostanában elég képlékeny vagyok. Például belevágtam a dokumentarista fotózásba, ami ez idáig elég távol állt tőlem. Nem vagyok az az extrovertált ember, aki könnyedén szóba elegyedik akárkivel, majd beférkőzik a házába, hogy ott az életét fotózza. Pedig rengeteg téma hever az utcán, amivel lehet és kell is foglalkozni. Ilyen az MMA-ösztöndíjas projektem, a Csendes bástyák is.
Ez a legfrissebb sorozatod. Mit takar a cím?
Dokumentarista fotósorozatot a vajdasági magyar szórványtelepüléseken szolgálatot teljesítő papságról, az ottani vallási közösségekről. A hangsúlyt arra helyezem, hogy mit jelent a szórványban élő magyarság számára a templom, a vallás, mennyire van megtartó ereje. Hogy mennyire tudnak az ott élő magyarok megmaradni magyarnak az egyház segítségével. Van pár település, ahol már csak a templomban hallani magyar szót: a boltban, a bankban, egymás között szerbül beszélgetnek és szerb tévét néznek az emberek, tehát elég nagy bajban van a nemzeti öntudat és a nyelv.
Nem akarom túlságosan nemzetire hangolni ezt a projektet, de kikerülni sem fogom a témát. Nem is lehet. Minden közösségben mást találok és másmilyen embereket, akik eleinte talán picit tartanak tőlem. De például Doroszlón már kétszer voltam – legutóbb a szentkúti búcsún –, és azt vettem észre, hogy második alkalommal egészen máshogy viszonyultak hozzám. Most főleg ezen a projekten dolgozom, de a fejemben már rengeteg új ötlet van. Márciusban pedig gyermekünk születik a párommal, úgyhogy addig még ki kell festeni a lakást. Szóval csupa újdonság, izgalom most az életem.
Szerda Zsófi
Nyitókép: Bicskei István színész, táncművész, rendező. Fotók: Bezzeg Gyula
