Egyszer azt mondtad, hogy van benned egy „Petőfi-életérzés”. Mire gondoltál?

Az alföldi életérzést értem ez alatt, mert közel áll hozzám a síkság és a Hortobágy illata. Számomra van egy csendes, mély és romantikus dobogása az egész tájnak. Ez teszi otthonossá. Hozzáteszem: Petőfi Sándor azért jóval lánglelkűbb és hevesebb volt, mint én.

Hiányzik az Alföld?

Borzasztóan: nemcsak a vidék, hanem a család és a barátok is. A színházi munka legnehezebb velejárója a folytonos lelkiismeret-furdalás, amit az okoz, hogy kevés idő jut a családomra. Persze igyekszem tartani velük a kapcsolatot, de sokszor reménytelennek tűnik a helyzet. Úgy érzem, hogy ezt a hiányérzetet a közeljövőben sem fogom tudni orvosolni, sőt attól tartok, hogy az egész életemet végigkíséri majd.

Verseket és regényeket is írsz. Ezt a hiányérzetet egyfajta önterápiás módon megjeleníted bennük?

Egyáltalán nem, bár vannak ismerőseim, akik nagyon jókat írnak így. Én szemérmesebb vagyok annál, hogy a saját nyűgjeimet-bajaimat kirakjam az olvasók elé. Természetesen minden szereplőben benne vagyok, nemtől és kortól függetlenül. A kiindulópont mindig egy ötlet, egy gondolat vagy egy problémakör, amely érdekel.

A JHVH című regényem ötlete úgy született, hogy az ELTE egyetemi rádiójában Tatár György vallástörténeti előadását hallgattam. Arról beszélt, hogy a kabbala szerint mekkora ereje van Isten nevének. A történet pedig arról szól, hogy élt egy idős férfi, aki jelen volt Jeruzsálemben, amikor utoljára kimondták Isten nevét. Egyedül ő tudja a titkot, de nem mondhatja ki.

Ha ő meghal, vele együtt Isten neve is örökre eltűnik, és már soha senki sem ismerheti meg.

A Súgó című színdarabot te írtad, és rendezted is a Nemzeti Színházban. Hogyan született?

Valère Novarina A nevek erdejében című előadását láttam a Madách Imre Nemzetközi Színházi Fesztiválon, amelyben a színészek mindent megpróbáltak elnevezni. Az absztrakt forma és a szöveg is tetszett. A nézőtéren ülve jutott eszembe, hogy milyen érdekes lenne a darab előtt egy előjáték, amelyben mindenféle színész bejön a színpadra.

Amikor kijöttem a színházból, leültem az Amfiteátrumnál, és írtam egy kétoldalas felsorolást. A pályakezdő, a kiöregedett, a maníros, a technikás és az ösztönös színész is megjelenik a „deszkán”. A legvégén pedig az, amelyik elfelejtette a szövegét, és megkérdezi, hogy hol van a súgó.

Semmi szándékom nem volt ezzel a szöveggel, nem is foglalkoztam vele, csak elraktam valahova. Ez tavasszal történt. Legközelebb ősszel került elém a papír, és amikor megláttam a végére írt kérdést, felmerült bennem, hogy vajon hol van a súgó a mi életünkben.

A te életedben hol van a súgó?

Azt hiszem, hogy az embernek többféle súgója is lehet.

Lehet ez vallás, filozófia, a család, egy barát, pszichológus, tanár, vagy akár a művészet.

Én sem tudnék egyet mondani, mert ráadásul ez élethelyzetenként is változhat. Mikor mi segít. Nyilván keresztény emberként számomra az első számú súgó Krisztus, de ez szándékom szerint a darabban nincs egyértelműen kimondva; ott is inkább lehetőségekről beszélünk, illetve arról, hogy valaminek, egy súgónak azért kell lennie.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Mennyiben segít, hogy a pályádon, beleértve a Kaposvári Egyetemen és a Nemzeti Színházban töltött időszakodat is, a szűk családod: feleséged, Katona Kinga és a testvéred, Berettyán Sándor melletted van?

Nagyon sokat. A bátyámmal gimnáziumba is egy osztályba jártunk három évet, és  egyetemen is együtt voltunk. Egyébként a színész szak először egyfajta sokként éri az embert. Egy olyan világba csöppen, amelyben beszűkül a gondolkodása. Például amikor egy kétperces etűdöt kellett csinálnom, azt gondoltam, hogy annál a világon nincs nagyobb probléma. Az egyetemen mindenki szeretne kitűnni. Már a harmadik napon meg akarod mutatni, hogy annyira tehetséges vagy, hogy bármit el tudsz játszani.

Lehet, hogy ez vitt előre?

Biztosan, mert ha nem így csinálom, akkor valószínűleg semmi értelme az egésznek. Ebben a helyzetben örültem, hogy van valaki az életemben, akit teljesen ismertem. Nagy segítség volt ez akkor, és most, a Nemzeti Színházban is. Hála Istennek nagyon jó a viszonyunk a bátyámmal. Nagyon jó, hogy itt van.

Kíváncsi vagy a véleményére?

Persze. Szakmailag és emberileg is szoros bizalmi kapcsolat van köztünk. Látom rajta, mikor kell békén hagyni. Olyankor csak két nap múlva érdeklődöm, hogy mi újság vele. A feleségemmel, Kingával már hat éve együtt vagyunk, és hamar kiderült, hogy hosszú távú jövője lehet a kapcsolatunknak. Sokat jelent számomra, hogy általa erős érzelmi bázisom van. Örülök, hogy egy társulatban dolgozhatunk, ellenkező esetben nem nagyon találkoznánk.

Idén nyáron volt az esküvőtök. Ez mérföldkő az ember életében.

Így van. Úgy érzem, hogy azóta másként viszonyulunk egymáshoz. És a világ is másként viszonyul hozzánk, mert mi már egy házaspár vagyunk. Ez felnőttesebb dolog, mintha „csak” járnánk.

Segít a felnőtté válásban is?

Egy másik mérföldkőnek még teljesülnie kell ehhez, ami nem más, mint a gyerekvállalás. Az az élethelyzet más életvitelt és tudatállapotot követel. Visszamenőleg érzékelem, hogy mikor mennyire voltam felnőttes vagy épp gyerekes, de ez egy érési folyamat. Sok mindent másképp kezelek, mint mondjuk két éve.

Emlékszel arra a pillanatra, amikor először léptél be a Nemzetibe?

Augusztus eleje volt, amikor Vidnyánszky Attilával az üres épületben találkoztunk. Aztán később, szeptemberben elhívtak focizni a Nemzeti csapatába. Gyuszi bá (Bodrogi Gyula – a szerk.) is ott volt, vaddisznópörköltet főzött a focipálya mellett. Jó benyomást szerettem volna tenni rá, de közben elképesztőben  izgultam, hogy ne mondjak neki hülyeséget, vagy valami sértőt. A legzavarbaejtőbb az volt, hogy míg ő természetesen viselkedett, én egyáltalán nem. Amikor már gyakorlatra jártam, beszállt mellém a liftbe, és megkérdezte, mi újság. Belegondoltam, hogy a nemzet színésze kérdezte meg ezt tőlem! Az a pillanat is tisztán előttem van, amikor otthon,

az ágyon ülve egyszer csak belém hasított, hogy tulajdonképpen Törőcsik Mari kollégája vagyok.

Az ő pályafutásuk nagy korszakokon ível át. Ők még együtt játszhattak és kapcsolatban voltak például Jávor Pállal, Páger Antallal és Latinovits Zoltánnal is, akik számunkra már csak legendák. Most mi vagyunk azok, akik ismerhetik Törőcsik Marit és Bodrogi Gyulát, és akik erről majd mesélhetünk mondjuk ötven év múlva az akkori generációnak. Jó megélni, ahogy szépen egymásba folyik az idő.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház

Mertél segítséget kérni a tapasztaltabb kollégáidtól?

Ez hullámzó volt. A legelején minden vélemény jólesett, aztán egyre inkább elkezdett zavarni. Nem szerettem, ha beleszólnak. Hagyják, hogy hibázzam! Majd rájöttem, hogy mennyire igazuk van. Most már három éve társulati tag vagyok, azóta nincs gond ezzel. Hála Istennek főleg pozitív visszajelzéseket kapok. Persze kritikákat is. Amíg az ember nem kap kellő elismerést, addig minden kritikát sértésnek vagy személyeskedésnek vesz. Ez nálam is így volt, míg rá nem jöttem, hogy az, aki mellettem van, azt akarja, hogy én is jó legyek, mert mindenkinek ez az érdeke.

Idén rendezted a Forró mezőt. Hogyan kezeled, hogy olyan tapasztalt színészeket irányítasz, mint Schnell Ádám vagy Söptei Andrea?

Eleinte izgultam a fiatalok miatt is, mert szerettem volna, ha tetszik nekik az ötletem. Az idősebbek miatt meg pláne. Fura volt, és teljesen abszurd, hogy én instruálom őket. Az segített, hogy rendkívül természetesen kezelték a helyzetet, így hamar rájöttem, hogy nincs miért izgulnom. Hálás vagyok, hogy nagy hittel voltak irántam. Megható volt, ahogy a tévedéseim ellenére is nagy szeretettel és támogatással együttműködtek velem.

Színészként zavar, hogy maszkban kell próbálni?

Persze, nagyon furcsa, hogy nem látom a partneremet. És ő se látja a maszk alatti mimikámat.

És az zavar, hogy a maszk miatt a nézők arcát nem látod?

Nem, mert a nézőtérnek olyan energiája van, hogy ez nem számít. Megérzed, hogy figyelnek-e, vagy sem. Az már jobban aggaszt, hogy mikor fogunk telt ház előtt játszani.

Több főszerepet is játszol, a Csíksomlyói passióban például Jézust alakítod. Mit jelent ez számodra?

A legtöbb színész sokáig keresi az élete szerepét vagy előadását. Óriási szerencsém van, hiszen ez nekem már megadatott. Megnyugodtam, mert ennél nagyobbat már biztos nem fogok játszani. Életem legfontosabb előadásán már túl vagyok.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház


Most mi visz előre?

Van bennem egyfajta kötelességtudat, de ez nem akaratlagos. Egyszerűen csak szeretem, amit csinálok.

Korábban azt mondtad, hogy megijedtél, amikor megtudtad, hogy te játszhatod Jézus Krisztust. Miért?

Egyrészt mert nagy szerep, másrészt mert vallásos ember vagyok. Számomra ez sokkal többet jelent, mint egy szerep. Próbálni és játszani is más így. A hétköznapokban is élem a vallásosságomat: minden este imádkozom, és templomba is járok. Az előadásban sem őt próbálom eljátszani, hanem saját magamat, aki arra törekszik, hogy olyan legyen, mint ő. Itt nincs szükség a színészmesterségbeli eszközökre, sokkal inkább egy kiüresedett állapotot keresek.

Hogyan imádkozol?

Elmondom a mindennapi imádságokat. Időként beszélgetésbe is elegyedem Istennel, főleg, ha hálás vagyok valamiért, vagy kérek valamit.

És válaszol?

Van egy pici misztikus hajlamom, ezért sokszor reálisnak érzem, hogy válaszol. Kingával nemrégiben Pannonhalmán jártunk. Van ott egy Mária-szobor, amely előtt térdepelve imádkoztam. Amikor felnéztem, határozottan éreztem a jelenlétét. Talán Weöres Sándor Örök pillanat című versének részletével tudom a legjobban kifejezni Isten jelenlétét az életemben:

„Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent”.

Kiemelt kép és interjú fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu

G. T.