A Thy Catafalque-ról az első, ami eszembe jut, a sokszínűség, a kísérletezés és megújulás. Hogyan találtál rá a zenei bátorságodra?
Már az indulás korlátok nélküli volt, vagyis technikailag nagyon is korlátok közé szorult, mivel első zenéim számítógéppel készültek, Commodore Amigán a kilencvenes évek legelején, mivel akkor erre volt lehetőségem. Négy sávon kellett megoldani mindent, szóval technikailag mindenképpen nagyon szűk volt tér, viszont az ember megtanult ügyesen gazdálkodni és kihozni a maximumot a kereteken belül. Az amigás demo scene volt rám nagy hatással, utána jöttek más zenei impulzusok a meglévők mellé, idővel gazdagodott a háttér.
Korábban azt nyilatkoztad, hogy a kilencvenes évek metálszcénája sokkal sokszínűbb volt, mint a mai, és ma már elképzelhetetlen hasonló sokszínűség.
Nyilván ez merőben szubjektív látószög, főleg mert akkor voltam abban az életkorban, amikor az ember a legbefogadóbb, amikor a legnagyobb hatással van rá a külvilág. A kilencvenes évek első fele talán ettől függetlenül is nagyon bátor és kísérletező korszak volt az undergroundban. Akkoriban a mainstream rockzene sokak szerint válságát élte. Szerintem egyébként nem, de az undergroundban olyan szintű kreatív robbanás volt, ami utólag visszanézve példátlannak tűnik. Nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is.
Hogyan látod a mostani metálzenei szcénát? Azért már jóval kiforrottabb, új, más irányzatok jöttek.
Próbálom követni a dolgokat, de akkora energiát már nem fektetek bele. Nem igazán nekem szól, ami most van, pontosabban a nagyobbik része nem, de ezzel sincs semmi baj. Negyvennyolc éves vagyok, még szép, hogy nem nekem zenél a fiatal nemzedék, megtalálom így is a zenei élményeket. Természetesen most is vannak érdekes zenekarok, mindig lesznek.
A Kaláka számodra mindig fontos inspiráció volt, de 2023-ban először volt arra példa, hogy egy koncertsorozaton belül lépjetek fel, az A38 Hajón. Mit adott neked ez a zenekar és a közös fellépés?
Amikor elkezdtünk zenélni a korábbi zenekarommal, a Gire-ral, már ismertük a Kalákát. Illetve persze sokkal korábban is ismertük őket, mint mindenki, de amikor megjelent a Hajnali rigók 1998-ban, könyvtárosként dolgoztam és egy általános iskolában tanítottam Maroslelén. Valaki megrendelte a könyvtárban a CD-t, kivettem és le is vittem próbára, és már akkor felmerült, hogy az Embersólymot játszani kellene, de akkor még nem voltunk azon a fokán a zenei tudományoknak, nem voltak hozzá eszközeink, hogy méltó módon tudjunk hozzányúlni. Húsz évnek kellett eltelnie, hogy a Thy Catafalque-kal megcsinálhassuk. A Kalákában férfiének van, nálunk viszont Horváth Martina énekelte, a dal így kapott egy másik dimenziót, ami talán közelebb is van ennyivel az eredeti Kiss Anna-vershez.
Nincs fülhallgatód, anélkül jársz az utcán. Volt olyan nesz vagy zaj, amit beépítettél később?
Használok zajokat, előfordulnak a zenében. Például A kupolaváros titka dalban olyan zajok vannak, amiket a budapesti Blaha Lujza téren vettem föl. Lementem a metrómegállóba, és az utcán is rögzítettem a forgalom hangját. A Neolunar projektemhez is használtam a város zajait, akkor még Edinburgh-ban laktam. Sőt, azt hiszem, Makón is vettem fel ezt-azt a kertben. Ezt field recordingnak hívják, amikor csak atmoszférákat vesz fel az ember, amelyeket később kiválogat, ha illik bizonyos dalokhoz.
Sok ilyen felvétel vár nálad felhasználásra?
Nem olyan sok. Az egyik ilyen zaj az otthoni biciklim hangja. Amikor biciklizek, a sárhányó mindig hozzáér a gumihoz, már régi a bicaj. Ez a zörgés számomra nagyon otthonos érzés. Ilyen apróságok várják még a helyüket. Mellette oda szoktam figyelni nemcsak a zajokra, hanem a képekre, szavakra is, mindenre, ami szembejön. Mindenhol található olyan inspiratív dolog, ami később csírája lehet valami másnak.
Nevezhetünk multimediális művésznek is. Hivatkoznak rád avantgárd zenészként, fotósként és költőként is. A költészet hogyan kapcsolódik ide?
Ezek azért túlzó fogalmak. Írok dalszövegeket, de régóta úgy érzem, önálló versként nem állják meg a helyüket. Nem is használom a vers a szót rájuk, a költő jelzőt is túlzásnak érzem. Korábban írtam verseket, de inkább a zenén volt a fókusz, amihez pedig szövegek kellettek. Utána tudatosan dalszövegeket írtam, amelyek figyelembe veszik a zene hangulatát, fizikai dimenzióit, énekelhetőséget, szótagszámot, ritmusát. A versírás másik liga. Erős ma a kortárs költészet, a régiekről nem is beszélve. Az utóbbi időben például Lackfi Jánosnak olvastam sok versét.
A Thy Catafalque vizuális anyagai is nagyon egyediek és egységesek. Fotósként te felelsz ezért?
A borítókat, plakátokat én rakom össze a kezdetektől, akkor is, ha az alapmotívumok nem sajátok, mert érdekel a vizualitás. Van egy egységes hangulat, amit próbálok létrehozni. Ugyanakkor nem tudok szabályt vagy jellemzőt mondani, ami leírja ezt a hangulatot. Ez ugyanígy jellemző a zenei dolgaimra is, ha jobban belegondolok.
Éltél egy ideig Skóciában is, ahol fontos volt számodra, hogy hosszan sétálj mindenféle cél nélkül. Most van ilyen tered, ahol tudsz önmagaddal találkozni?
Nem igazán. Sajnos Budapesten nehezebben találom a helyem. Már öt éve itt élek, de nem szoktam kimozdulni. Viszont Skóciába visszamegyek évente egyszer. Természetesen itt is van hely, itt is van hova menni, de a hangulat másmilyen, nekem a kinti szabadságérzet és könnyűség hiányzik ilyenkor. Ott valahogy könnyebb volt élni, lélekben és testben is.
Milyen hosszú időre szoktál menni?
Egy-két hétre, és akkor az elég. Fent a Felföldön sétálhatsz napokig úgy, hogy nem találkozol senkivel. Nekem ez valamiért fontos. Itthon az Alföldet szeretem, ahol felnőttem. Makón éltem harminchárom évig, aztán Skóciába kerültem tíz évre, és most már Budapesten vagyok.
A magányos alkotás után milyen érzés, ha például közel harminc ember valósítja meg a víziód a színpadon? 2021-ben a Fekete Zaj Fesztiválon ennek lehettünk tanúi, az első Thy Catafalque-koncertnek a húszéves fennállás óta.
Nem tudom, mert a fellépés arról szólt, hogy minden sikerüljön, pontosabban, hogy túléljük. A közönség sokkal jobban élvezte, mint én, vagyis hát remélem, nekem egyszerűen nem volt rá energiám, időm, agyi kapacitásom, hogy át tudjam élni az adott pillanatot. Ezért jó, hogy felvétel is készült. Nem szoktam utólag rágódni, miként lehetett volna, csak örülök, hogy megcsináltuk. Ebből egy teljes zenekar lett, ennek most már két éve, és teljesen megváltozott az életem a koncert miatt.
Gondoltad volna, hogy ez lehetséges lesz?
Nem. Elfogadtam és megbékéltem vele, hogy a zenekar huszonhárom évig nem lépett fel. Föl sem merült annyi ideig, hogy ebből legyen valami. Ketten kezdtük a zenekart Juhász Jánossal, és egyikünk sem volt az a színpadra vágyó típus. Csak zenélni akartunk, dalokat írni, lemezeket kihozni, ez volt a koncepció. Aztán amikor egyedül maradtam, nem változott a hozzáállás. Jött persze időnként egy-egy ajánlat koncertszervezésre, de én nem akartam ezzel foglalkozni, túl nagy munka lett volna a nulláról felépíteni. Akkor már húsz éve volt Thy Catafalque, megjelent tíz lemez, és óriásinak tűnt ez a hegy előttem. Arról nem is beszélve, hogy Skóciában nem is lett volna kivel. Még a munkatársaim sem tudták, mivel foglalkozom, amikor nem dolgozom. Nekem teljesen megfelelt ez, hogy csak otthon, a szobában zenélek.
Skóciában mivel foglalkoztál?
Takarítással kezdtem, és meg is tartottam a takarítói munkámat félállásban. Nagyon szerettem, mert fizikai aktivitást nyújtott, és reggel korán kezdhettem. Koránkelő vagyok, ez pont jól jött ki. Utána könyvtárosként dolgoztam, szintén az egyetemi könyvtárban a takarítás mellett. Takarítani jártam 6-tól 10-ig, 10.30-tól 13.30-ig a könyvtárban voltam, aztán tolmácsként dolgoztam az Edinburghi Önkormányzatnál délutánonként, ha szükség volt rám. Ez nagyon jó volt, mert benne volt a fizikai, de a mentális munka is, megvolt az egészséges egyensúly, és maradt idő és energia a zenélésre is.
Ebbe a zsúfolt munkarendbe hogyan fért bele a zene?
Az agy szabad a mechanikus munka közben. Sőt, négy évig dolgoztam egy nyomdában is Dalkeith-ben. Még a könyvtár előtt, teljes állásban, az volt a legjobb munkám ebből a szempontból: monoton, gépies, jót tesz a kreativitásnak. Azokban az években írtam a Róka hasa rádiót és a Rengeteget is.
A monotonitás és unalom valóban inspiráló tud lenni. Viszont mostanában nehéz unatkozni, ráadásul mindenütt szól a zene.
Unatkozni soha nem szoktam, viszont attól én is szenvedtem, hogy a nyomdában állandóan szólt a rádió. Kint Skóciában a kereskedelmi rádiók ugyanolyanok, mint Magyarországon, ugyanazok a dalok mennek folyamatos rotációban, de kötelező volt a füldugó. A gépek állandóan zúgtak egy bizonyos ritmusban. Ezt a monotonitást jobban szerettem, mert elindított egy gondolatfolyamot. Ami a rádióból beszűrődött, az semmit nem indított el bennem.
Szerinted elértékteleníti a zenehallgatást az, ha mindenütt zene szól? Az utcán is fülhallgatóval járunk, nem hagyunk teret a csendnek.
Az a fajta zene arra való, az a funkciója, hogy háttérben legyen. Eleve erre készül. De nem muszáj folyton fogyasztani, ebben azért még maradt némi szabadság.
Most csak a zenéléssel foglalkozol?
Nem, ugyanúgy dolgozom. Mindig volt munkahelyem. Nem jó, hogyha csak a zenéből élsz, mert rá vagy kényszerítve, hogy figyelembe vegyél dolgokat annak érdekében, hogy a megélhetésed megmaradjon. A kreatív szabadság akkor veszik el, ha kompromisszumokat kell kötni annak érdekében, hogy legyen folyamatos bevételed. Ezért szeretem, hogy van biztos állásom, és a zenével azt tudok csinálni, amit csak szeretnék. Másrészt meg amúgy sem tartunk ott, hogy ebből meg lehessen élni, szóval könnyen okoskodok.
Így, hogy teljes zenekarral lépsz fel, megmarad ez a szabadság?
Igen, mert a zenekar és a lemezírás nem egy halmaz, ez két külön entitás. Az élő fellépéseknél már azért figyelembe kell venni természetesen azt, hogy ne fussunk mínuszba, meg itt már messze nemcsak rólam van szó, hanem egy tizenpár fős állandó csapatról. De a következő album is kész van, és pont az a probléma, hogy túl nagy az a medence, amiből merítenünk kell. Valaki kedvenc dala mindig kimarad.
Akkor az volt a koncepció, hogy egyik nap az új, másikon a régi dalokat játszottátok. Van számottevő különbség köztük?
A régebbiek között az első két-három lemez sokkal extrémebb volt zeneileg, de a legutolsó albumunk, az Alföld is nagyon szélsőséges összességében. Ez nem egy A pontból B pontba tartó folyamat. A zenében nincs logikus út, nem homogén egyik korszak sem. Az első lemezünkön is voltak már ambient részek, rengeteg szintetizátor, népzene. Már akkor is kísérletezgettünk, de az elején még nem volt rá lehetőség, hogy sok hangszert használjunk. Volt egy gitárunk és egy szintink, sőt még szintetizátorom sem volt az első lemez idején, hanem PC-n programoztam a zenét, a dobokat.
Mondtad, hogy elkészült az új lemez. Mikor debütál?
A kiadónál van, innentől kezdve rajtuk áll. Mivel tavaly júniusban jelent meg az előző, így biztosra mondható, hogy ez év júliusa előtt nem fog kijönni, mert egy éven belül kettőt nem hoznak ki több okból sem. De én meg szeretek zenét írni, szóval ettől függetlenül dolgozom, aztán majd megjelennek egyszer.
Még visszatérve a Thy Catafalque 2021-es első koncertjére, azt éreztem, hogy a közönség értetek izgul, hiszen valami nagy történt a szemük előtt.
Mindenki izgult, ez hallatszódott a koncerten is. Óriási volt a nyomás. Nem is lesz már ilyen élmény, ez egyszeri volt. Most már szerencsére sokkal lazábban tudjuk ezt csinálni, az A38-on sem volt akkora stressz.
Igazi örömzenélésről van tehát szó?
Azért jó ez, mert a zenekar tagjai is szeretik csinálni, jól érezzük magunkat együtt. Ettől is féltem, ezért sem akartam én nagyon zenekarozni annak idején. A Gire tagjaival egy iskolába jártunk, gyerekkori barátok voltunk. Azt gondoltam, úgysem lesz ilyen még egyszer. Aztán valami csoda folytán a mostani zenekar úgy alakult ki, hogy mindenki jó ember. Úgy megyek próbára, hogy várom a találkozást. Látszik a zenekaron, szerintem a koncerten is, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában. Nem hittem, hogy ez bekövetkezhet, ezért ódzkodtam tőle, nem akartam mindenáron zenélni emberekkel, csak azért, hogy koncerteket adjunk. Így viszont teljesen más, mert jó móka az egész. Nagy szerencsém van, hogy ez így alakult. Mindig az volt a cél, hogy addig csináljam, amíg szórakoztat és jól érzem magam, és azok is, akikkel együtt játszunk. Az meg külön jó, hogy Zolcsi (Kónya Zoltán) a Gire-ból is ott van mindig a koncerteken segítőként.
Ha már nem szórakoztat, könnyen ott tudnád hagyni?
Bónuszként tekintek erre az egészre. Ha valamiért nem vihetjük tovább, akkor is azt tudom mondani, hogy jó, akkor ennyi volt, nagyon örültem neki. Ha ez nem működik tovább, akkor is fogok dalokat írni, ez független a koncertektől. De akárhogy alakul, erre az időszakra csak jó szívvel tudok majd gondolni.
Fotók: Karancz Orsolya
