Sorozatunkban olyan fiatal magyar alkotókat mutatunk be, akik valami igazán különlegeset hoztak létre a saját területükön.
A napnál is világosabb, hogy Pápai Zsanett és Gödri Bulcsi találkozása sorsszerű: bár az egyetemi évek alatt elkerülték egymást – holott ugyanazon a szakon tanultak –, évekkel később egy házibuliban összefonódott az életük, azóta pedig zenészként, alkotótársként, filozófusként és szerelmespárként is együtt lélegeznek. Ezen a héten velük randizunk.
Mindkettőtök számtalan művészeti területen kipróbálta már magát, a közös csatorna mégis a zene lett. Mi volt az a fordulópont, amikor úgy döntöttetek, párból alkotótársakká is váltok?
Zs: Régóta kerestem azt a szerzőtársat, akivel a saját művészi elképzeléseimet tudom megvalósítani, és bár a legprofibb zenészekkel játszottam együtt akkor már sok éve, a közös alkotás mindig túl sok kompromisszummal járt, s az elkészült dalok végül már kevéssé tükrözték az eredeti víziómat. Ekkor döntöttünk úgy, hogy kipróbáljuk, mi történik, ha Bulcsu ír zenei alapokat. Az eredmény minden várakozásomat felülmúlta.
B: Visszagondolva van egy érdekes dinamikája annak, hogy pont a zenélést nem együtt kezdtük, hiszen a kezdetektől fogva belevonódtunk egymás életébe szinte minden területen. Emellett mindkettőnkre jellemző, hogy
nagyon fontos nekünk a személyes tér, és hogy tiszteletben tartsuk a másik alkotói szuverenitását.
Így én a zene kapcsán nem akartam a kreatív folyamatba bevonódni.
Aztán jött egy alkalom, amikor szinte referenciapontként írtam egy alapot, hogy felskicceljem azt a perspektívát, ahonnan én a Zsanett hangját hallom. Teljesen ledöbbentem, amikor elkezdett rá énekelni. Egy-két sor alatt bejárta, aztán hangról hangra folyamatosan kiterjesztette a határait. Úgy éreztem, minden szögletét be akarom járni ennek a formai világnak.
Mindkettőtök filozófiát tanult, és a dalaitokat hallgatva az az érzésem, hogy ez nagyban kihalt az Imitationre is. Mik azok a témák, amik leginkább foglalkoztatnak titeket alkotás közben?
Zs: Zeneszerzés közben csak a zene érdekel, festés közben a színek és a formák. Témája legfeljebb utólag, vagy az utolsó fázisban lesz egy alkotásnak, amikor például szöveget írok egy adott számra. Ahogy a dallam alakul, fejlődik, úgy körvonalazódik a hangulat alapján valamilyen tematika, mely egyre konkrétabb tartalommal telik meg, s végül dalszöveg formájában ölt testet. Egyébként a művészetben ugyanazok a témák érdekelnek, amelyek azon kívül is. Pszichológia, politika, szociológiai folyamatok, a saját szorongásaink, személyes történetek és így tovább.
B: Inspirációban sosem tudtam fókuszálni. Talán nem is érdemes. A zenén kívül egy történelmi podcast, egy csillagászati vagy zeneelméleti vlog, egy anime vagy játék, egy kortárs regény vagy politikai publicisztika, filozófiai, esetleg pszichológiai tanulmány vagy egy dokumentumfilm ugyanúgy magával ragadhat. A zeneírásban nálam egyszerre van jelen egyfajta geek pörgés (hogyan lehet szétcsavarni ezt a kütyüt), kutatói alázat (megismerni a zene elképesztő elméleti összefüggéseit) és a lehető legszemélyesebb kifejezés igénye.
A zenéteket depresszív art-electrónak neveztétek egyszer, és a szomorúság, melankólia érzése visszatérő elem nálatok (Melancholy Pageant, Stand-Up Tragedy). Bátor döntés ez egy olyan világban, ahol folyamatosan optimizmusra próbálnak bennünket nevelni. Könnyebben jön az inspiráció a negatív érzések hatására?
Zs: Igazából én nem tartom depresszívnek a zenénket, ezt a megnevezést elsősorban mások visszajelzése ihlette, és egy demonstratív gesztus is egyben. Mélyebb témákkal foglalkozunk többnyire, mert ezek az érdekesek. Problematikus kérdésekről többfelé lehet asszociálni, mint arról, hogy minden „jaj de happy”. Sokféle érzés, hangulat megjelenik a dalainkban a szorongástól a forradalmi hevületen át a rajongásig. A lényeg az, hogy ne cenzúrázzunk ezekből semmit.
A tabuk nélküli kifejezésmód abban az optimizmuskultuszban, ami körülvesz minket, már-már lehangolónak tűnhet.
Ezért jött létre a Melancholy Pageant, amely tudatosan szembemegy ezzel az uralkodó ideológiával, pszichés öncsonkítással. Ezen az estén a teljes embert annak sötétebb érzéseivel, szomorúságával együtt ünnepeljük.
B: Amit én lírainak, reflektáltnak, tűnődőnek hallok, azt sokszor más depresszívnek. Annyi mindent tud a zene, és annyira kár kétbitesen (pörgős – depis) hallgatni. A zene által olyan emocionális állapotokhoz is hozzáfértem a pszichémben, amiket előtte nem is ismertem magamban. Ha egyszer ugyanezt az élményt tudnánk adni a hallgatóknak, az lenne a legnagyobb művészi elismerés.
Zsani, említetted, hogy részben te készítetted az albumotok artworkjét. Bulcsu, te is bevontad már a zenekari munkába valamelyik „plusz” képességed?
B: A Before Work szövegét én írtam. Az artwork koncepciójában is vastagon ott a kézjelem szerintem.
Hogyan hat a művészeti munkátokra az, hogy egyébként egy pár vagytok? Itt nem csak a zenekarra gondolok, de az egyéni projektjeitekre is. Gyakran tartotok otthoni brainstormingot? Kikéritek egymás véleményét a készülő alkotásaitokról?
Zs: A kapcsolatunk és a művészet szorosan összefonódik. Ha nem találkozom Bulcsuval, valószínűleg már rég feladtam volna a zenélést. A kreatív alkotótevékenység erős elhivatottságot – és persze kitartást és rengeteg munkát – igényel, amit nagyban segít, ha olyasvalaki van melletted, aki ugyanabban hisz, mint te. Mivel a világ általában az ellenkező irányba terelne – „minek csinálod”, „semmi értelme”, „sosem leszel elég jó”, „keress inkább egy jól fizető állást” –, én meg úgyis állandó önbizalomhiánnyal küzdök, ezért
számomra létfontosságú egy ilyen igazi társ, aki mellett nemcsak hogy megvalósíthatom az elképzeléseimet, de aki támogat, inspirál, segít továbblendülni a nehézségeken, alkotói és pszichés válságokon.
Folyamatos beszélgetésben és brainstormingban vagyunk. Úgy gondolom, egy ilyen művészi vállalás az életünk alapvető része, amit nem lehet kikapcsolni. Mikor épp nem a konkrét projektjeinkkel foglalkozunk, az inspiráció akkor is folyamatosan működik – bármerre járunk, bárhogy hatnak ránk a dolgok, mindig felmerül a kérdés, hogy mindez hogyan ültethető át alkotásba. Úgy gondolom, ezt csak így lehet, vagy legalábbis így érdemes csinálni.
B: Szinte minden héten egyszer leülünk ketten, s végigbeszélgetjük az éjszakát. Ez az első találkozásunk óta így van. Ahogyan hatunk egymásra, az sokkal fontosabb, mint az olyan technikai részletek, hogy épp együtt zenélünk.
Min dolgoztok jelenleg?
Zs: A második albumon, nagyjából a dalok fele van készen. Nagyon más lesz, mint az első, előreláthatólag még eklektikusabb. Kíváncsian várom a végét. Ezekben a hetekben pedig a Melancholy Pageant című eseményünket szervezzük.
Vendégzenészünkkel, Udvardi Mártonnal rakjuk össze a dalokat, melyek ezúttal trombitával ismét teljesen más módon fognak megszólalni, mint a korábbi koncerteken. Outstand egyedi vizuálokat hoz erre az alkalomra, előzenekarunk a frissen újjáalakult Anton Vezuv lesz. Ezen kívül egy táncművészeti különlegességgel is készülünk az estre: két fantasztikus lengyel kortárstáncossal, Iga Szczepańskával és Natalia Jarominnal kezdtünk együtt dolgozni nemrég – akik a SzólóDuó Nemzetközi Táncfesztiválon nagy sikert arattak koreográfiájukkal –, ők most az Imitation zenéjére készítenek egyedi előadást. Közben szervezzük az európai turnét.
Továbbá ebben az évben végre magyarországi galériában is lesz kiállításom, erre készítek új festményeket.
Egy dal, ami összeköt benneteket:
Madeleine Peyroux: Homeless Happiness
Egy képzőművész, akinek a munkássága lenyűgöz titeket:
Ra'anan Lévy
Egy hely, ahova egyszer szívesen elutaznátok:
Izland
Egy zenekar, amivel szívesen kooperálnátok:
Legszívesebben összehoznánk egy formációt, melyben Björk és a Run The Jewels közösen írja a zenét, amit David Lang hangszerel, Arca festi a sound designt, Mark Guiliana dobol, Eric Revis bőgőzik, Brad Mehldau zongorázik, Terence Blanchard trombitázik, slowthai és Kendrick Lamar rappel – mi meg ezt hallgatnánk egész nap.
A fotókat Sopronfalvi Ildikó készítette.
Megosztás a Facebookon
Küldés messengeren
link
másolása
