A következő évadtól már nem leszel a Bárka Színház tagja. Hét évet töltöttél a társulatnál. Miért döntöttél az elszerződés mellett?
Nem volt könnyű döntés. Ezt a hét évet nagyjából gyesen töltöttem, de mindig vissza-visszamentem a színházba. Egy ideje azonban úgy éreztem, hogy ott nem tudok tovább fejlődni. Szakmailag nem kaptam olyan feladatokat, amikből tanulhattam volna. Emiatt elkezdtem jobban figyelni. Az élet meg szerencsére kínált olyan lehetőséget, ami megerősített abban, hogy lépnem kell. Szerepet kaptam az Átrium Film-Színházban látható Igenis, miniszterelnök úr! című előadásban, amit Znamenák István rendezett. A Kultúrbrigád keresett meg ezzel a felkéréssel, és ennek a közös munkának lettek olyan hozadékai, amik megerősítettek abban, hogy igenis léphetek. Kétgyerekes anyukaként elindulni szabadúszni nem olyan, mint amikor az embernek nincs családja. De ennek köszönhetően bátran ugrottam. Mindössze egy előadást, A teljes tizedik évadot játszom tovább a Bárkán.
Az Igenis, miniszterelnök úr! esetében miért mondtál igent a felkérésre, mi az, amitől úgy tűnt számodra, hogy lehetnek hozadékai ennek a munkának?
Amikor elkezdtük csinálni, akkor még nem tűnt így. Mindig a jelenben gondolkodom, az nem járt a fejemben, hogy lesz-e ebből majd valami. Amikor a Kultúrbrigád megkeresett, elmondták a címet, a szereplőket, és hogy Znami rendezi ? ha jól emlékszem, visítottam örömömben. Znamival régóta dolgozom együtt, nagyon szeretem a vele való munkát, mindig új dolgokat tanít nekem, rengeteget fejlődöm általa. Szóval egyrészt ő garancia volt, másrészt meg izgatott maga az anyag, ahogy az Alföldi Róberttel és a Hevér Gáborral való közös munka is. Ficza Istvánt akkor még nem ismertem, Némedi Árpival viszont szintén évek óta dolgoztunk együtt. Egyértelmű volt az igen.
Alföldi Róbert igazgatód is volt a Bárkában.
Igen, életemben először Robihoz szerződtem színházhoz ? előtte végig szabadúsztam. De az első éve alatt várandós lettem, és mire visszamentem, ő már nem volt ott. Egy közös munkánk volt, a Szentivánéji álom, ami viszont nagyon-nagyon jó volt.
Azt mondod, hogy az Igenis, miniszterelnök úr! elején még nem látszott, hogy mi lesz belőle. Mi változott?
Nekem nagyon nehéz munkafolyamat volt. Egyrészt mert szerintem színházilag nem voltam tréningben, másrészt ugyan Znamival ismertük egymást, de itt bekerültem olyan, általam nagyra tartott kollégák közé... és szinte nem is hittem el, hogy tényleg egy ilyen nagyszerű körben dolgozhatok. Szerintem a próbaidőszak első háromnegyede azzal telt, hogy örömtől csillogó szemmel bámultam ezt a csapatot, ahogy és amit csinálnak ? Znami sokszor rám is szólt, hogy ne mozizz, csináld! Mit mondjak, tényleg belefeledkeztem abba, hogy néztem, hogyan játszanak a többiek, mit csinálnak, milyen ügyesek. Miközben az anyag igen nehéz volt, hiszen ez egy társalgási darab, kifejezetten nagy szakmai tudást igényel, egyszerűen azért, hogy működjenek a poénok. Soha nem játszottam még ilyenben, Magyarországon ez nem divatos műfaj. Pláne közéleti témában. Másrészt meg a szerepem, Claire Sutton, meglehetősen távol áll tőlem: a higgadtsága, a zártsága, ahogyan vág az agya ? nekem nagy meló volt, mert én civilben szétesett vagyok, gesztikulálok, leverek mindent, ő meg egy nagyon szuperül egybe fogott nő. Komoly feladat volt, mivel nem volt meg hozzá a technikai tudásom. Még most is tanulom, szinte minden előadás után megbeszéljük a csapattal, mi történt. Nekem sokkal könnyebb olyat játszani, amit ösztönből meg tudok fogni, mint olyat, amit meg kell formálni.
Nemsokára a huszonötödik előadásnál tart az Igenis..., és mind teltházzal ment le. Lehetett sejteni, hogy ekkora sikere lesz?
Szerintem igen. Persze nem, de ahogyan a Kultúrbrigád működik, az garancia volt erre. Hogy is fogalmazzam ezt? A magyar színházi szakmában sok helyre jellemző, hogy a levegőbe beszélnek emberek. Ők viszont pontosan tudják, hogy mit csinálnak és miért. Az a legelső pillanattól világos volt, hogy nem csinálunk hülyeséget, van célja, mögöttese, több rétege ennek a munkának, színházi, társadalmi, emberi értelemben egyaránt. Másrészt a darab is olyan, hogy sok mindenkit be tud vonzani, ahogyan a benne szereplők is. Remélem, még évekig menni fog.
Sikeresen indult, mégis kicsit féloldalas volt ez az évadod, mert elkezdtetek próbálni egy előadást, ami végül nem valósult meg...
A Rovarokat a Bárkában, Vidovszky György rendezésében. Végül szerencsére bemutatják a következő évadban, de én nem leszek benne.
Viszont játszol a Stúdió K-ban Harold Pinter Az utolsó pohár című darabjában, amit Szikszai Rémusz rendezett. Az az előadás miért fontos neked?
Hiszek az ember életében lévő fázisokban, a hét évenkénti megújulás periódusában... Én sokáig nem voltam szerződésben egy színháznál sem, az alternatív közegben mozogtam, hasonló társulatoknál, mint akikkel Az utolsó pohárt csináltuk. Sokáig erről szólt az életem. Utána adta a Jóisten a gyerekeket, és pont jött hét nyugisabb évem a Bárkában. Érdekes, hogy hirtelen vége lett ennek a hét évnek, és rögtön jöttek az új utak. Rémusz hívása is olyan élmény volt, mintha hazamentem volna újra egy kicsit oda, ahová tartozom, hiszen alapvetően itt tanultam az egészet. Nagyon jó munka volt. Furcsán hangzik, de én csak szeretetben tudok dolgozni, ahol nincs, ott befagyok. A mostani munkáimban emberi és szeretetteljes légkör van, ami nem mézesmázosságot jelent, a munkában megkérdőjelezhetetlenül komoly elvárások vannak. De ahogy ez létrejön, egyáltalán nem mindegy. A Stúdió K-ban dolgozó csapatban is sok szeretet volt, ráadásul maga a téma is szép és érdekes. Egy családanyát játszom, van egy gyereke, van egy férje, és váratlanul elviszik őket egy éjszaka ? nem tudjuk, hogy miért, egyszerűen csak börtönbe zárják őket. Tulajdonképpen egy vallatást látunk negyvenöt percen keresztül. Számomra egyébként sokkal könnyebb munka volt az Igenis...-nél, mert testhezállóbb, közelebbi a szerep.
Érdekes, hogy mindkét előadásnak van társadalmi kapcsolódása. Neked ez fontos a színházban?
Nagyon fontos, hogy beszéljünk valamiről. Nem szeretek olyan előadásban részt venni, ami csak úgy van. Szeretem, hogy szól valamiről, hogy van üzenete, most meg pláne fontos, hogy legyen is üzenete annak, amit csinálunk.
Most készülsz Az Őrült Nők Ketrecére. Annak is lesz ilyen üzenete?
Persze, és emiatt is boldog vagyok, nagy örömöm, hogy benne lehetek. Ahogy megismertem őket, a kultúrbrigádosok szerintem nem fognak bele olyanba, ami nem szól arról, amiben élünk. Az Őrült Nők Ketrecében Jacqueline-t, egy étteremtulajdonost játszom. Ez a csaj imád élni, van benne jó sok vér, és minden embert szeret, attól függetlenül, hogy milyen színű és hova tartozik ? ez jut eszembe elsőre róla. És részben ő gabalyítja össze a szálakat. De még csak kezdek vele ismerkedni, a bemutatóra sokkal többet tudok majd róla.
Énekelned is kell ebben a szerepben.
Igen, hiszen ez egy musical. Számomra ez ugyanolyan nagy feladat lesz, mint az Igenis... Egyszer már énekeltem Znaminál színpadon, de ez egészen más, ráadásul soha nem szerepeltem musicalben. Most még fogalmam sincs, hogy kell ehhez az energiákat beosztani, hogy kell musicalt énekelni. Nagy tanulás lesz megint.
Túl vagytok az olvasópróbán. Milyenek a tapasztalatok?
Az Igenis... után furcsa volt, hogy ilyen sokan vagyunk, elsőre arra gondoltam, biztos nem kapok majd akkora figyelmet, mint ott. Mégis azt láttam, hogy lelkes és jó emberek ülnek, jó energiák találkoznak egy asztalnál. Kitűnő hangulatban indult a munka, nagyon jó szöveg született. Az, hogy újra Robival dolgozhatom, külön ajándék. Várom, hogy megint meg kelljen küzdeni a szereppel, a szerepért, ahogy annak idején az általa rendezett Szentivánéji álomban történt, ami rendkívül izgalmas dolog. Mindig úgy érzem, hogy ha jó emberek és jó szakemberek keze közé kerülök, akkor nagyon sokat tudok tanulni ? Robi és Znami is ilyen. A partnereim közül Hevér Gáborral már nagyszerűen összeszoktunk szerintem az Igenis...-ben, Stohl Andrást és Mihályfi Balázst ismerem, de még nem dolgoztam velük. Csobot Adélnak örülök, mert nagy X-faktor rajongó vagyok. Hullan Zsuzsával sem dolgoztam még együtt, és a fiatalokkal, Józan Lacival, Nagy Dániel Viktorral, Fehér Tiborral és Fehér Balázs Benővel való közös munka is újdonság lesz. Ez sok inspiráló, izgalmas találkozás! Biztonságban érzem magam, hiszem, hogy ők nem véletlenül vannak itt, ha Alföldi Róbert és a Kultúrbrigád őket választotta, akkor bizonyosan nagyon tehetséges emberek.
Az Őrült Nők Ketrecének júliusban lesz a bemutatója. Ezért idén nem játszol Kőszegen, hanem az Átriumban töltöd gyakorlatilag a teljes júliust.
Kőszeg nagyon fájt a szívemnek, de mérlegelni kellett a szabadúszás miatt. Az lett az eredménye, hogy szerepelek Az Őrült Nőkben, és ebben az évben nem megyek Kőszegre. A Pócza Zoltán vezette Kőszegi Várszínház olyan számomra, mintha hazamennék: mindnekit ismerek, nagyon összeszokott a csapat. De ezúttal más szempontokat is figyelembe kellett vennem. Ez most nagyon különleges időszak a számomra. Mindig úgy léteztem emberként is és színészként is, hogy nyitott vagyok az élet adományaira és pofonjaira is. Most nagyon jó dolgok jöttek, és nagyon jó időben. Nem olyan régen jutott eszembe, hogy lehet, nem is kéne ezt csinálnom, elvoltam a Bárkában, arra gondoltam, lehet, véget ért az az időszak, amikor az ember teljes testével-lelkével csinálja a színházat. Azt hiszem, mindent el tudok fogadni: úgy voltam vele, majd megtalálom másban az örömöt, gondoltam, ültetek otthon sok virágot, és abba fektetek energiát. De nagyon köszönöm az életnek, hogy visszakanyarít oda, ahol ezek szerint lennem kell, és új irányt mutat. Örömmel megyek ezen az úton, és testtel-lélekkel csinálom újra a színházat.
Fotó: Mészáros Csaba
