Változások földje - TRANSITLAND

A nagyszabású vállalkozás, aminek során a Ludwig, András Edit irányításával, bolgár és német társintézményekkel és a közép-kelet-európai volt szovjet blokk kurátorainak segítségével feldolgozta a térség videóművészetét, 2009-ben befejeződött. Összeállt egy száz műből álló videóarchívum - ez a múzeumban bárki előtt nyitva áll - és egy angol nyelvű, nagyon alapos összefoglaló kötet. A kiállítás ebből az anyagból válogat.

 

21 videómű és a hozzá tartozó információk láthatók a terekben, van, amelyik néhány perces, van fél- vagy egyórás is közöttük. Többségük átütő élmény, de főszerepet kap maga a tér kialakítása is. A sporaarchitects tervezői egy semleges, szürke-fehér labirintust szerveztek, szűk átjárókkal és hirtelen kiszélesedő terekkel, néhol fekete függönnyel leválasztott zugokat is találunk. A különálló térrészek kapcsolata finoman jelzi a geopolitikai viszonyokat; mindegyik közel van egymáshoz, mégis bonyolult úton-módon jutunk át egyikből a másikba, mindenütt irányt kell váltanunk. Középen egy fallal két részre osztott, magas, robusztus lelátó fogad, a lépcsők egyben padok is, a két részben egy orosz és egy lengyel videó látható - itt a kiállítás hatalmi súlypontja, ez nem vitás.

 

Az 1989-2009 között született videómunkák több szempontból is korszakváltást jelenítenek meg. A térség demokratikus átalakulása egybeesik a házi videók tömeges elterjedésével, és ezzel a képrögzítés teljes szabadságával. A kibontakozó videóművészet kiváló médium, gyorsan, szubjektív módon és sokféle műfajban képes rögzíteni a párhuzamosan zajló folyamatokat. Az archívumban összegyűjtött száz, és a kiállításon bemutatott 21 videó mindegyike valamilyen csoportos élményt ragad meg, némelyik egészen személyes érintettséggel. Csoportok, családok, nemzedékek szemszögéből nézik és elemzik a történteket, képekbe és akciókba sűrítve.

 

Nehéz volna beszámolni az egyes munkákról, a leomló berlini fal 1990-es lírai emlékétől (Egon Bunne műve) az orosz Sto Gyelaty csoport 2007-es peresztrojka-daljátékáig, amelyben Viktor Pelevin írásainak gyilkos iróniája egy antik kórus emelkedett hangvételével keveredik. Van, aki egészen személyes nézőpontot választott, mint Józef Robakowski, aki egy lakótelepi lakás ablakából videózott húsz éven át és az utca változásaival "írta meg" a rendszerváltás krónikáját. Többen is a Kelet-Európában hirtelen elszabadult nacionalizmus jelenségét fogalmazták meg kíméletlen őszinteséggel: Kisspál Szabolcs egy kórussal a magyar himnusz szövegét énekeltette el a román himnusz dallamára, Milica Tomi testén vérző sebek jelennek meg, mialatt kimond egy-egy újabb identitását meghatározó mondatot. Ebben a témában a legerősebb Yael Bartama kiáltványa a lengyelek és zsidók közös útjáról, ami egy üres stadionban hangzik el.

 

Lírai módon rendszerezi a múltat lezáró aktusokat Sólyom András képverse, ugyanez a líraiság árad Adrien Paci némajátékából, amit egy nagyvárosi emberpiac szereplőivel készített. Ugyanezt krimibe oltja az Apsolutno csoport, amikor két félbehagyott óceánjáró kísértetroncsait járja végig egy dunai hajójavító dokkjában. A legütősebb mű az albán Anri Sala videója. A fiatal művész anyja egykori mozgalmi tevékenységét igyekszik újra felfedezni egy véletlenül megtalált filmrészlet nyomán, ami a hangsáv nélkül nem érthető. Sala süketnémákkal olvastatja el anyja mondatait, az anya pedig képtelen szembenézni kommunista elkötelezettségével, nem vállalja fel a kimondott szavakat. A generációs értetlenség a szovjet rendszer irracionális valóságát, annak rekonstruálhatatlan folyamatát, az egész múlt-jelen kérdést markáns eszközökkel sűríti egyetlen helyzetbe - ahogyan az egész kiállítás is letisztult, egyszerű és bravúros módon ontja a térség és a kor ritkán kimondott és szinte minden esetben megválaszolhatatlan, ilyen és ehhez hasonló kérdéseit.