A változatlanság őrei

Harminc éve nem volt ilyen nagy egyiptomi kiállítás Budapesten, és bár a Szépművészeti egyiptomi gyűjteménye Európában egyedülálló, most mégis fontos, hogy a hazai anyag mellett London, Párizs, Firenze, Palermo, Róma, Bécs és Berlin világhírű kollekcióiból láthatunk leleteket, méghozzá igen jelentőseket: többek között azt a bizonyos 4500 éves Palermói követ, amelynek feliratai az alapítástól kezdve felsorolják az addigi uralkodókat. Ezt a tárgyat eddig soha még egyetlen múzeum sem kapta kölcsön, első ízben hagyja el Palermót, ami önmagában is óriási eredmény.

 

De itt van még a British Museumból II. Ramszesznek, az i.e. XIII. századbeli hódító fáraónak Abüdoszban talált nagyszerű, embermagasságú mészkő szobra, amelyen áldozatot mutat be az isteneknek. És láthatjuk a hazai gyűjtemény egyik különlegességét, az istenné magasztosult Imhotep bronzszobrát, aki a mítosz szerint a Kheopsz-piramis építésze volt. A Nemzeti Múzeum kölcsönzi a késő római korból származó, görög mintára formált, de aranyfüst díszítésén merev egyiptomi istenségeket mutató ún. Egyedi kancsót, a kiállítás egyik legszebb darabját.

 

A téma, amelynek mentén háromezer év régészeti anyagából pompás darabok kerültek egymás mellé, az utolsó egyiptomi virágkor, az i.e. első évezred két idegen dinasztiájának ízlésvilága. A 25. dinasztia fáraói a déli Kús (ma Núbia) birodalmából jöttek, a következők az északi Szaiszból, és átfogó művészetreformmal legitimálták hatalmukat a Nílus országában. Az ábrázolásokban, a névválasztásokban, a sírok elrendezésében, a hétköznapi tárgyakon megjelentek a kétezer évvel korábbi Óbirodalom stílusjegyei, a hivatali struktúrát áthatotta a tudatos archaizálás, és a hódító fáraók ezzel megszerezték a jogfolytonosságot. A múlt felvállalásával és a mítoszokká merevedő történelmi tények bevonásával a jelenbe megtörtént a csoda, az örök és a változékony találkozása - és rend lett. Igaz, az egész virágkor mindössze kétszáz évig tartott, de mélyen átjárta a társadalmat, hiszen a múltba nyúlás nagyon is egyiptomi gondolat volt. Egyiptom egész történelme során a múlt kapta a legerősebb hangsúlyt. A múlt örök, változatlan ismétlődése volt záloga a magaskultúra megőrzésének, az istenek égi uralmának, aminek tökéletes tükörképe a földi valóság. Utóbbinak változékonyságát küszöböli ki az ősi rituálék ismétlése, a szent formák továbbélése.

 

Bizarr gondolat mindez egy olyan korszakban, amely a totális széthullás után egy radikálisan új rendszert próbál elfogadtatni. A kiállítás olyan alaposan mutatja fel a mintával együtt a korszak saját kultúráját, hogy nem csupán a stílusidézetek, a hatalmi reprezentáció módszerei jelennek meg kézzel fogható módon, de az egyiptomi kultúra, a hitrendszer, a gondolkodásmód alapjai is átláthatók lesznek. A kurátorok, az olasz Francesco Tiradritti és a magyar Liptay Éva nagy időtávolságokat fognak át zökkenők nélkül, az analógiák megnyitásával és az ábrázolások szépségére összpontosítva.

 

Sorolhatnánk a kiállított tárgyakat a sztéléktől, hellenisztikus márványportréktól, usébti-szobrocskáktól és kanopusz-edényektől a festett koporsókig vagy a szombathelyi Isis-szentélyből hozott Mithrasz-ábrázolásig. De a komolyan vett koncepciót nem csupán a nagyszerű leletek igazolják, hanem a tárlat installációja is - a Narmer Stúdió munkája -, ami minden tárgyat testközelbe hoz, a múzeum dór termének szűk tereit finoman kanyargó ösvényekké alakítja, az apró bronz istenszobrocskákat úgy sorolja falba rejtett üvegtartókban, hogy a látogató egy egyiptomi templom oszloperdőjében érezze magát. Ez a 150 tárgy nem a megszokott képet kínálja Egyiptomról, hanem annál sokkal többet: saját élményt, különbejáratot egy távoli kultúrához.