Amikor a legújabb szerzőket felfedezni vágyó olvasó belép a könyvesboltba, és a kínálatra tekint, elsőként a kötetek borítólapját veszi szemügyre a polcokon. Feltehetően hamar a szemébe ötlik Izer Janka könyve, és ez nem véletlen. A novelláskötet borítója ugyanis talányos, elgondolkodtató, szinte kirí a sok egyéb könyv közül.
Már mielőtt belelapoznánk, átfutnánk a tartalomjegyzéket, megragadja a figyelmünket az élénk színű, kissé ijesztő kép, Szentes Zágon munkája. Női portré látható a címlapon, illetve portrénak esetleg mégsem nevezhető, amit látunk. Vastag szőrmegallérba burkolózott hölgy néz ránk, azaz dehogyis néz, hiszen a szokatlan formájú fejfedő alatt műanyag álarc vehető ki, ami a szemeket is eltakarja. Ezen a maskarán a festett ajkak fölött halványkék maszk fokozza a bizonytalanságunkat, s ha még ez sem volna elég, az elfedett szemek alatt a pofacsont ívét követő, hosszú, aranyszínben csillogó tüskék meredeznek. Céljuk nem lehet más, mint hogy távol tartsák, elriasszák a tolakodón közel hajolni vágyó pernahajdereket.
Hogy ki bújik meg az álca és a dúsan hullámzó prémgallér mögött, ennek találgatása kis túlzással legalább annyi időt vesz igénybe, mint magának a karcsú kötetnek a végigolvasása. Hiszen a tizenöt, javarészt ötoldalnyi terjedelmű elbeszélés többnyire sodró lendületű, lebilincselő tartalmú kispróza, tehát nem igényelnek erős odafigyelést, megfeszített koncentrációt a befogadótól.
Amikor az olvasó a külcsín megtekintése után a belbecs iránt kezd el érdeklődni, tudomásul kell vennie a szerzői indítványt, ami szerint Izer Janka generációjának okulására szánja a művét. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a korosabb olvasó ne lelhetné örömét ezeknek a sok helyütt kifejezetten szókimondó, a testi szerelmet (is) ábrázoló szövegeknek a tanulmányozása során. De ennél azért többről van szó. Az ifjú női szereplők lelkét számos félelem szorongatja. Rettegnek az öregedéstől, az ijesztő megcsúnyulástól, löttyedtségtől, ráncoktól, visszerektől, elhízástól és hogy úgy majd már senkinek sem kellenek.
Az első, a Luca a vetett ágyon ült és csirkét evett című elbeszélés már felütésében is szinte mellbevágó módon igazolja fentebbi állításunkat. Fiatal nő képe vetül elénk, aki meztelenül, felhúzott lábakkal táplálkozik az ágyában; vagy talán jobb, ha úgy fogalmazunk: fal, habzsol, gyömöszöli magába az ételt. A hasán felgyűrődött hájhurkákra rálóg a keble, a haja zsíros csimbókokban lóg alá, és miközben a cafatokra tépett húsfoszlányok között matat az ujjaival, összelottyadt zsírtömegnek látja magát. A Luca nevű lány e tevékenysége közben intenzív férfigyűlöletet érez, boldogan leszámolna összes eddigi és leendő partnerével. S hogy hova fut ki ez az erőteljes kezdés, arra csak a csattanóban derül fény, túl a fürdővízben való pancsikoláson, továbbá az alapos, mindenre kiterjedő kötelező szőrtelenítésen, hiszen ebben a hangulatban randevúra készül.
Már ebből az írásból is kiderül, hogy a kötet a férfi és a nő kapcsolatának problematikáját járja körül. Erre a viszonyrendszerre fókuszál, és a képletet csak bonyolítja a szereplők enyhe vagy középsúlyos testképzavara, a férfiak igényeinek való megfelelés kényszere meg az önbizalomhiány. Eszerint a férfiak „mind megtudják majd, milyen undorítóak a nők. Megtudják a legsötétebb titkot (…). Mert a nők állati énjét csak a nők ismerik. Ezzel a szörnnyel egyetlen férfi sem képes megbirkózni!”
A további írásokban megjelenik a vamp, a szívdöglesztő végzet asszonya, a femme fatale mellett a sebezhető, elcsábítható, megrontható, szűzies kiskamasz lány is, mint a Nagymama kertésze című novellában. Ugyanitt színre lép a liliomtiprástól sem visszariadó férfitípus, aki mintha a nagyika ósdi „romantikus” regényeiből lépett volna elő, és aki szerint fantasztikusan jó, amikor „egy vadidegen férfi a csónakház sötétjében megerőszakol egy nőt”.
A Plafonok című elbeszélésnek már a címe is sokat sejtet. A többféle helyszínt megidéző szöveg az ágyon hanyatt fekvő szereplő perspektívájára utal, akinek a futó kapcsolatok szerelmeskedései során leginkább a plafonok színárnyalatai ragadják meg a figyelmét: „Vincénél a plafon fehér”, „Ádámnál régi, sárgás”, „Ábel tetőtéri szobában lakik, fent gerendák futnak”, „Gergőnél egyszerű fehér a plafon”, „Marciéról semmi sem ugrott be”.
Izer Janka elbeszéléseiben gyakran bukkanhatunk efféle, szinte válogatás nélkül egymásra halmozódó, egymásba ékelődő, párhuzamosan zajló promiszkuózus viszonyrendszerekre, így az olvasóban óhatatlanul felmerül a kérdés: mi készteti ezeket a fiatal nőket a jövőbeli, garantálható boldogtalanság útjára? Mit keresnek, mire várnak a folyamatosan zajló partnercserék zűrzavarában? Mi az, amit remélnek, mire volna szükségük leginkább? Nyilván nem arra, amire az Esemény utáni című novella utal: nem veszélyes gyógyszerekre, abortuszra, szakítás utáni búcsúszexre. Valójában, mint az egyik hősnő megfogalmazza, azt szeretnék, ha valakinek egyszer igazán megtetszenének, és az illető feleségül kérné őket. De vajon tényleg ennyi lenne a boldogság nagy titka? Vagy ez sem az? Az bizonyosan nem, amit a sokadik férfi, egy idegennek tűnő arc az ágyban a lány felé hajolva bevall: hogy ő már a száznegyvenharmadik a sorban.
A kérdés tehát fel van adva: hogyan kell élni?
A kötet legterjedelmesebb anyaga, a Tihanyi ekhó a korábbiakhoz képest talányos írás, zavarba ejti a szigorú recenzenst. Az előző szövegek viszonylag érett, céltudatosan megformált darabok, ezen az elbeszélésen viszont nehéz eligazodni. A fiatal festőnő kolostorban vesz ki szobát; alkotni szeretne, de nem tud. Bűntudat és nyomasztó halálérzet gyötri, rémálmok, hallucinációk uralkodnak el rajta, időnként agg szerzetesnek hiszi magát – vagy talán az öregember képzeli magáról, hogy fiatal fruska, aki a szent falak közt issza részegre magát a becsempészett borral, és meggyónja, hogy eddig tíz férfival volt dolga, és huszonkilenccel csókolózott. Ebben az elbeszélésben nehezen értelmezhetővé válik a beszédhelyzet. Ki meséli el a történetet, és egyáltalán miért adja elő ezt?
A kötet nagy erényei közé tartozik a pontos, képszerű megfogalmazás, a jól megkomponált, kerekded történetmesélés. Izer Janka jól, érdekesen ír, nyelvhasználata választékos, ritkán hagyja elburjánzani a történeteket, és szinte sosem engedi ellankadni a figyelmünket. A felvetett problémák életszerűek, -szagúak, sőt gyakran életbevágóan fontosak, s nem csak a saját generációja számára. A szerző lapunknak nemrégiben adott interjúja szerint maga is tisztában van azzal, hogy akad még tanulnivalója, s hogy sok fontos élettapasztalat, meghatározó olvasmány vár még rá, míg ígéretes kezdőből jelentős íróvá válik majd.
Nyitókép: PKÜ/Onda Péter
