Hogyan mutatnád be a magyar olvasóknak Oya Baydart?
Oya Baydar különleges író, elismert szociológusként, politikusként fogott regényírásba. Olyan író, aki már múltja miatt sem képes elfeledkezni a társadalomról. Az erős társadalmi töltet ellenére regényei a legkevésbé sem hasonlítanak szociográfiákra. Azok a művei, melyeket én magyarul vagy olaszul olvastam, szövevényes cselekményűek, rengeteg műfajelemet kombinálnak, és mindig az egzisztenciális létezés lényegére kérdeznek rá. Sajátos, öntörvényű, egyetlen műfajba sem sorolható, olykor akár keszekuszának tűnő regények, Oya Baydar lenyűgöző, többszólamú elbeszélései engem a tengerre emlékeztetnek.
Íróként érzel-e valamilyen alkotói közösséget a török szerzővel?
Igen. Nagyon közel áll hozzám Oya Baydar társadalmi érzékenysége, prózájának cselekményessége. Nem egy elefántcsonttoronyban élő, kevesekhez szólni akaró író. Nagyon vonzódik ő is a szövevényes történetekhez, a műfajelemek keveréséhez, a férfi–nő problematikákhoz, ámbár a történelemről nyilvánvalóan egészen máshogy gondolkodunk.
Mi volt az első benyomásod a könyveit olvasva, és mit tartasz különlegesnek írásművészetében?
Én a milánói repülőtéren vettem kezembe a Lettere al gattót. (Magyarul Macskakaparás címmel jelent meg.) Késett a gép, és én, szégyen, nem szégyen, egy mulatságos, cicás könyvvel akartam az időt elütni. Abszolút semmit nem tudtam a szerzőről, ahogy a török emigrációról vagy a legújabb kori török történelemről is csak keveset. Nagyon mulatságosak voltak a regényben a macskák, és míg kuncogtam a kalandjaikon, észrevettem, hogy ez a regény milyen húsba vágó dologról beszél, a kommunista eszmerendszer bukásáról, a berlini fal összeomlása utáni szellemi-erkölcsi vákuumról.
Megrendített a regény őszintesége. A magyar irodalom tanúsága szerint csak az apák vagy nagyapák hittek a „rendszerben", vagy csak úgy tettek, mintha hinnének benne – nálunk az igazi szembenézés, még ha ilyen „macskásan" is, elmaradt. Tényleg csak besúgók, balekok, hazaárulók voltak azok, akik komolyan hirdették a szocializmus ígéreteit? Mi lett azokkal, akik mindvégig komolyan hittek benne? Mi erről megfeledkeztünk, a rendszerváltást német emigrációban átélő Oya Baydar nem. „Elpusztítottak minket, és közben azt hittük, megmenekültünk" – sokan érzik így magukat a Macskakaparás szereplői közül.
Mi az, amit biztosan meg fogsz kérdezni tőle?
Egy olyan nagy, hazájában klasszikusnak számító íróról beszélünk, akinek tudtommal kevés könyve jelent meg angolul, magyarul pedig biztosan csak kettő. A kérdéseim zöme ezért leginkább a most, a Napkútnál megjelent Az elveszett szó című regényéhez kapcsolódik. Ebből a regényből sok megragadó, vitára sarkalló filozófiai perspektíva is nyílik, de a magja mégiscsak a török belpolitika iszonyú terhe, a kurdok és a törökök szembenállása. Erre tehát mindenképpen rákérdezek.
Az is nagyon érdekel, hogy Oya Baydar és elvbarátai – hiszen Baydar nemcsak író, hanem baloldali aktivista, politikus is – miképpen élték meg a rendszerváltást és a nyugati liberalizmus (tulajdonképpen a Nyugat) világméretű győzelmét. Mi lett a „nagy ábrándból”? És már csak személyes okokból is mélyen foglalkoztat az a kérdés, hogyan képes az írónő ennyi, a magyar közvélekedés szerint összeegyeztethetetlen szerepet, tudományost, művészetit, közéletit egyensúlyba hozni. Ezek után rákérdeznék egy, szinte minden általam olvasott elbeszélésében felbukkanó motívumra, a menekülésre. Ki lehet-e szaladni a világból? És van-e bármiféle menekülésnek értelme?
Az interjú az 1749 oldalán jelent meg.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
