Hova hoztál? – köszön rám a fotósunk, én meg kérdőn vonom fel a szemöldököm, hiszen ő van annyira oda az immerzív élményekért. Tele a terem influencerekkel – mutat rá, én meg zavartan nézek körbe a sajtómegnyitón, mert senkit nem ismerek fel. A kő alól kipillantva aztán néhány mégis derengeni kezd, a többiekről meg azért sejtem, hogy valakiket befolyásolhatnak, mert már a miniszendvicseket kínáló büféasztalnál elkezdik kattogtatni a telefonjaikat. A szervezők persze gondosan fel is hívják a figyelmünket, hogy az Instán milyen hashtaggel kell majd posztolni a napraforgós szelfiket, egyértelművé téve így a meghívás lényegét.
De nincs mit csodálkozni, hiszen kőkemény biznisz ez, minél több embert bele kell meríteni a színpompás élménybe. Azt azért nem gondolom, hogy a szervezők sok rizikót vállaltak: a Van Gogh – The Immersive Experience kiállítás akármerre járt eddig a világban, átütő sikert aratott – nem utolsó sorban a helyi, lelkiismeretes celebeknek köszönhetően. Meg persze az alapanyag miatt. Azt ugyan nem árulták el, hogy a kiállításon hány Van Gogh-alkotás tűnik fel a 900 festményt és 1100 rajzot és vázlatot felölelő életműből, de több százra tippelek. Nyilván hajtja a hype-ot a festő körül kialakult legenda is a megőrülésről, a levágott fülről, az öngyilkoságról, meg arról, hogy életében csak egy képén sikerült továbbadnia.
Mindezekről részletes, kétnyelvű leírások mesélnek a kiállítás első harmadában, ez hasonlít leginkább egy hagyományos múzeumi tárlathoz. Számos festményének – nem túl minőségi – reprodukciójával, a híres, berendezett Arles-i szobabelsővel, japán korszakával vezetnek minket végig legfontosabb életszakaszain, azokon a szörnyű magasságokon és mélységeken, amelyek tragikus sorsát meghatározták.
A második részben már sokkal intenzívebben érezhetjük át azt az érzelmi hullámvasutazást, ami Van Gogh lelkében és elméjében végbemehetett. Festményei itt már 360 fokban kelnek életre: a sárga búzatáblák hullámoznak, a rózsaszín cseresznyefavirágokat és a lila nőszirmokat repteti a szél, a kecses ciprusfák bájosan hajladoznak, a hatalmas víztömegek tovaörvénylenek, a csillagok pedig intenzíven pörögnek-forognak körbe-körbe.
A történések aktuális hangulatához illesztett zenei aláfestés mellett, kempingszékekbe süllyedve próbáljuk meg befogadni azt a színözönt, amit jellegzetes ecsetvonásaival létrehozott. Itt nyer értelmet igazán az előző teremben megtudott plusz infó: a tudósok mostanában arra gyanakodnak, hogy Van Gogh színtévesztő volt, ezért használt olyan erőteljes színeket. Posztimpresszionista képeinek különleges hangulatát így a zsenialitásán túl talán a véletlen is alakította. Kaotikus lelkivilágát mégis leginkább önarcképei adják vissza: a bő félórás vetítés végén kissé bizarr érzést is nyújt elmerülni a hétméteresre felnagyított arcában.
A festmények önálló életet élnek, amely a festő lelkéből ered.
Így szól az egyik kivetített idézet, és ezzel most már teljesen egyet tudok érteni. Pedig még hátravan a VR-szemüveges terem, ahol gondolatainak narrálását hallgatva merülünk el a művek létrehozásának folyamatában: a szemünk előtt alakulnak át víziói konkrét alkotássá. Miközben leghíresebb képei között belebegünk a párizsi bohém életbe, a fülledt kocsmába, puritán szobájába, az aranyló búzaföldek fölé, az olajfák mellett ugráló sárga és kék nyulak közé, valóban az lehet az érzésünk, hogy Van Gogh fejében járunk.
Talán mert nem vagyok hozzászokva a VR-hoz, vagy túl sokat pörögtem a forgószéken, miközben a festő szemén keresztül nézegettem körbe-körbe, rendesen émelyegve vettem le magamról a szemüveget. Valószínűleg ő is hasonlóan érezhetett egy-egy abszintgőzös este végén. Friss levegőre vágyva ezért már nem tettem le magam a lelkes, pipacsokat és napforgókat színező Vincentek és Vincenciák mellé, és a mörcsök tengerét is elkerültem, bármennyire mosolyogtak rám a csillagos bögrék. Talán csak egy dolgot hiányoltam ebből a könnyen fogyasztható tárlatból: az interaktív elemeket, amelyek pedig jól illettek volna a koncepcióhoz.
A kezdeti, kissé száraz bevezető rész után az immerzív terem valóban színpompásan varázslatos, érdemes rászánni azt a fél órát, amíg körbeér a vetítés. Nyilván ez az a rész, ahol a legtöbb Insta- és TikTok-tartalom létrejön majd, ne csodálkozzunk, ha ezekhez mi is statisztaként szolgálunk. A VR is sokaknak bejövős lesz, bár tényleg érdemes óvatosnak lenni a sok pörgés-forgással. Az összesen másfél-két óra alatt befogadható kiállítás azoknak is élmény lehet, akik nem vevők a klasszikus képzőművészeti tárlatokra, így biztos vagyok benne, hogy vizuális ingerekkel túltelített, mégis arra vágyó tömegek fognak jegyet váltani rá.
A Van Gogh – The Immersive Experience 2024. szeptember 1-ig látogatható a BOK Csarnokban.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
