fbpx

Van határa az elhatárolódásnak?

Nem tudjuk pontosan, ki volt az első, aki fontosnak tartotta kinyilvánítani, hogy elhatárolódik egy kijelentéstől, magatartástól. A szó a rendszerváltozás idején kezdett terjedni a politikai beszédekben, s ma már szinte nincs olyan nap, hogy ne olvasnánk a hírekben egy-egy újabb elhatárolódóról. De mit takar a kifejezés és a mögötte álló attitűd?

Az elhatárolódni szó szemléletes metafora. A cselekvő, vagyis az elhatárolódó fél éles szimbolikus választóvonalat húz a korszellem (vagy a maga) szerint helyes magatartásforma és a morállal össze nem egyeztethető viselkedés között, és ezt nyilvánosan deklarálja. Az elhatárolódás tehát beszédaktus: azzal, hogy kimondunk valamit, már végre is hajtottuk, azaz a kijelentés helyettesíti a cselekvést. Ebből adódik sajátos kommunikációs intenzitása.

A szó húsz év alatt szédítő pályát futott be, se szeri, se száma az ilyen típusú megnyilatkozásoknak. Az elhatárolódási hullám olyannyira magával ragadta a közéletet, hogy egyik kiváló énekesünk – a kellő iróniával – szükségesnek látta „elhatárolódni az elhatárolóktól”.

Ahogy a szó bekerült a közbeszédbe, értelmetlen és indokolatlan használati módja is terjedni kezdett. „A pápa elhatárolódott…” olvassuk több korábbi hírben is, miközben a pápa csupán aggályokat fogalmazott meg egy adott kijelentéssel kapcsolatban. A hirtelen divatossá vált szavaknak – a túlhasználat mellett – gyakran ez a jelentésbeli túlterheltség lesz a sorsa. Ha ellenőrizzük a külföldi médiából vett magyarországi hírek eredeti közléseit, arra jutunk, elég csak cáfolni valamit, elég kétségeket megfogalmazni, nem egyetérteni, vitázni vagy nem vállalni egy tettet vagy kijelentést, az magyarul rögtön elhatárolódássá erősödik. E hibás használat logikája alapján megállapíthatjuk azt is, hogy Antigoné elhatárolódik Iszménétől (és fordítva), Bánk bán Peturtól, a walesi bárdok pedig az énekléstől. Márpedig ezek stilisztikailag és jelentéstanilag is igencsak furcsának tűnő kijelentések.

Természetesen a kifejezésnek helye van a szóhasználatban – hiszen létezik a magatartásforma is –, de az egyértelműség miatt szerencsés, ha csak az első bekezdésben meghatározott értelemben használjuk. Már ha muszáj.

Az ember elhatárolódhat háborús uszítástól, vallási ideológiától, állatkínzástól, pedofíliától, könyvégetéstől és sok mástól, ízlése, alkata szerint. Az viszont már morális kérdés, hogy valaki vélt felsőbbrendűsége tudatában határolódik el az oltásszkeptikus, vallásos, progresszív, vegetáriánus, ateista vagy bármilyenista embertől. Ráadásul az ember egy-egy megnyilatkozása nyomán önkényesen kikiáltható szexistának, rasszistának, homofóbnak, akit haladéktalanul izolálni illik, legalábbis szimbolikusan. Nem a magatartást, a gondolatot vagy a beszédmódot, hanem magát az embert, teljes egészében.

Mit is jelent ez pontosan? Felhúzok egy kerítést, ezen az oldalon vagyok én, a másik oldalon pedig a civilizált világon kívüli másik ember, akit erkölcsi selejtnek tekintek. Azonosnak azzal, amit tett vagy amit a kijelentésébe beleértek. Mert az elhatárolódó fél úgy ítéli meg, joga van eldönteni, mi az erényes és mi a vétkes magatartás. S véleménye szerint itt érvelésnek nincs helye. Az elhatárolódás nem a vélemények különbözőségére épít, hiszen a vélemény vitaképes. Az elhatárolódás azonban ex katedra kijelentés, hogy valami nem fér bele a világ erkölcsi rendjébe.

Csakhogy ki és milyen alapon határozza meg, hogy mi az erkölcsi rend? Keresztény gyökerű ország lévén mondhatnám, hogy tekintsük ilyen alapnak a tízparancsolatot. (S vajon ez a javaslat nem teremtene-e máris tőlem, de legalábbis az állításomtól elhatárolódókat?)

Rögtön háromtényezőssé válik a modell, amikor valaki felszólítja a másikat, hogy határolódjon el valamitől vagy valakitől (dupla beszédaktus). Itt a megnyilatkozó úgy gondolkodik, hogy ha ő demonstratíve elítél valamit, akkor másnak ugyanez a kötelessége. Mert ha nem teszi, akkor biztosan egyetért vele, tehát ugyanúgy „homo immoralisnak” kell tekinteni. Felszólítani az elhatárolódásra dupla bűnvádi eljárás: kirekesztem azt, akitől el kell határolódni és cinkosnak, bűntársnak, hallgatólagos beleegyezőnek tekintek valaki mást is, amennyiben az nem nyilvánítja ki ország-világ előtt az elutasítását. Nem vezényelhet a karmester, nem léphet fel az énekes, nem kap juttatást a politikus, amíg sajtóközleményben ki nem nyilvánítja markáns elkülönülését. Saját bűnt még csak elkövetni sem kell hozzá.

De jelent-e az elhatárolódásra való felszólítás maga is elhatárolódást? Időnként hiába keressük a morál nevében nyomást gyakorló ember közleményét saját magára vonatkozóan, és ez megkérdőjelezi az aktus őszinteségét. Inkább kommunikációs játszmáról van szó, amit az érintett is csak a legritkább esetben vesz komolyan, ugyanis felszólításra még nemigen határolódott el senki.

Mekkora lehet az elhatárolódás időbeli hatóköre? Ma nem szólítanak fel senkit, hogy határolódjon el a boszorkányégetéstől, úgy tűnik tehát, hogy a jelen eseményei lehetnek jellemző témák. 1989-ben az egyik párt felszólította a kormányt, hogy határolódjon el az 1968-as eseményektől. Ma már a félmúlt eseményei sem igazán, inkább a napi jelenségek számítanak „elhatárolódásképesnek”. A tömegkommunikáció mintázatai alapján a tegnapi hír már nem hír, ugyanígy a tegnapi nyilatkozat szavatossága is hamar lejár.

Ha egy művész elhatárolódik, mert alkotását tudta nélkül politikai akcióra használták fel, érthető. Elhatárolódni a nyilvánvaló bűntől, amely emberi életet követel, maradandó testi-lelki károsodást okoz vagy visszavonhatatlanul és rombolóan avatkozik be a világ és a természet rendjébe, érthető. Csakhogy a korunkbeli elhatárolódások jelentékeny része éppen azon az erkölcsi relativizmuson alapul, ami ellen látszólag fellép. Úgy stigmatizál, hogy teremt egy (tetszőleges) interpretációs keretet, ami sok esetben nem esik egybe az eredeti értelmezéssel.

Nem arra tanít, hogy különbséget tegyünk a jó és a rossz között, hanem arra, hogyan utálkozzunk helyesen.

Erre jó példa a sporteseményeken feltűnő szimbolikus politikai gesztusok köre. El lehetett határolódni azoktól a sportolóktól vagy drukkerektől, akik tettek ilyen gesztusokat és azoktól is, akik nem tettek. Számon lehetett kérni sportvezetőket, politikusokat és sportolókat azért, amiért nem határolódtak el ezektől a gesztusoktól és egyesek a nem elhatárolódóktól is el tudtak határolódni. A végén már maga a sportesemény is mellékesnek tűnt a keresztbe-kasul határolódásokhoz képest.

Pedig erkölcsileg legalább ugyanilyen súlyú volna, ha elhatárolódások helyett inkább a közös nevezőt keresné mindenki. Igaz, az soha nem szól olyan nagyot a médiában.

Terdikné Takács Szilvia
#nyelvműhely

Nyitókép: Illusztráció. Fotó: AFP/Evaristo Sa

A rovat további cikkei