„Vannak fiatalok, akik zenetörténettel foglalkoznak”

Hogyan
lettél zenész?

Pécsről származom, szüleim szintén zeneművészek. Bizonyára hatással volt rám az otthoni miliő, de szerintem hasonló arányban meghatározó volt számomra az iskolai és a kortársi közeg.

Már nagyon korán sok minden érdekelt: ezek egyike volt a zene, de ide tartozott az irodalom, a történelem, a nyelvtanulás vagy az informatika is. Pécsett egyszerre jártam a Leőwey Klára Gimnáziumba és a művészeti szakközépiskolába, a „kétlaki” életem tehát legkésőbb 14 éves koromban elkezdődött.

Középiskolás éveim vége felé közeledve úgy gondoltam, hogy innentől a hangszerjátékra fogok koncentrálni, de a felvételi előtt édesanyám (Herpay Ágnes Artisjus-, Lickl- és Bartók-Pásztory-díjas fagottművész – a szerk.) javasolta, hogy ha már érdekel a történelem és ennyire megy a zene is, adjam be a jelentkezésemet a zenetudományi szakra.

Így történt, 18 évesen, 2008-ban fölkerültem a budapesti Zeneakadémiára, ahol aztán fokonként a zenetudomány alap- és mesterképzését is elvégeztem, majd a doktori képzés nappali részét, és reményeim szerint nemsokára beadom a disszertációmat is.

Ezzel párhuzamosan a Vienna Konservatorium budapesti tagozatán megszereztem a hegedűtanári oklevelet. 2010 körül kezdtem el intenzívebben foglalkozni a régizenével, kezdetben a Zeneakadémián felvehető fakultáció keretében, később különböző nyugat-európai mesterkurzusok résztvevőjeként.

Később a bécsi Zene- és Képzőművészeti Egyetem (MUK Wien) hallgatójaként mélyítettem el a tudásomat, historikus hegedűművész mesterdiplomámat 2019-ben szereztem meg.

Hegedülsz
még?

Mi az, hogy… (nevet) Természetesen igen, sőt, továbbra
is vezetem a 2012-ben alapított Simplicissimus Kamaraegyüttest.

Jelenleg
mivel foglalkozol?

Főállásban a Zenetudományi Intézetben dolgozom, a Bartók Archívum fiatal kutatója vagyok, emellett szabadúszóként aktívan zenélek is.

Mi
a szakterületed a Zenetudomány Intézetben?

Zeneakadémiai tanulóéveim alatt elsősorban a 17-18. századi témákkal foglalkoztam, de később átsodródtam a 20. századi magyar zene területére. Mivel érdekelt az 1600-1700-as évek zenéjének befogadás-története, eleinte azt kutattam, hogy a múlt század magyar zeneszerzői hogyan gondoltak az úgynevezett barokk- és klasszikus stílusokra, hogyan épültek bele gondolkodásukba az ezekhez tartozó elemek.

Szakdolgozatom, amelyet Kodály Zoltán Bach-recepciója címmel írtam, már e koncepció mentén fogant. A doktori témám Farkas Ferenc kuruc művei, amely szintén arról szól, hogy egy 20. századi magyar zeneszerző hogyan nyúl vissza 17-18. századi témákhoz – ez esetben mind zenéjében, mind szüzséiben.

Említettem, hogy a Bartók Archívumban dolgozom, itt elsősorban kottafilológiai és notációs kérdésekkel foglalkozom. Aktívan részt veszek Bartók Béla Műveinek Kritikai Összkiadásában, amely a müncheni Henle Kiadó és a Budapest Editio Musica közös kiadásában jelenik meg. A 48 kötetre tervezett vállalkozás célja, hogy Bartók összes műve olyan egységesen szerkesztett sorozatban legyen hozzáférhető, amely az elmúlt több, mint fél évszázad kutatásainak eredményeit is hasznosítja.

Most éppen a hat vonósnégyest tartalmazó dupla kötet előkészítésében veszek részt, amelynek közreadója Somfai László, engem pedig az a megtiszteltetés ért, hogy munkatársa lehetek.

A Simplicissimus Kamaraegyüttessel a járványhelyzet miatt egy nehezebb időszakot élünk, intézményektől független társulatként nehéz az újraindulás. Jó hír azonban, hogy előrehaladott állapotban van a második CD-nk.

Ki
tudsz ragadni egy fontos momentumot, ami nagy hatással volt rád a pályád során?

Ha nem találkozom a zenetudományi tanulmányaim első éveiben olyan meghatározó tanár-egyéniségekkel, mint Fazekas Gergely, Péteri Lóránt vagy Somfai László, akkor biztosan nem jutottam volna el idáig.

Az előző évtized elején kisebb ösztöndíjak és némi szerencse segítségével több németországi régizene-kurzuson vehettem részt, például a Freiburgi Barokk Zenekarnak a zenekari kurzusán vagy a düsseldorfi nyári akadémián. Ezek győztek meg arról, hogy lehet a régizenét igazán jól művelni, és hogy érdemes a régebbi korok előadói praxisának elsajátításába energiát invesztálni.

Mi
a véleményed a mai zenei kultúráról?

Fel kellene ismerni, hogy a hagyományos polgári hangversenykultúra végjátékát éljük, és ideje lenne elgondolkodni azon, hogy hogyan tovább. Mindezt úgy, hogy nincs engedmény a nívóból. Az „influenszer-kultúra” már a művészetek – de egyébként a tudományok – területén is felütötte a fejét.

Az, hogy nincsenek érinthetetlen, megközelíthetetlen, titokzatos művészek és tudósok, egy újabb demokratizálódási hullámként is megélhető. Aazonban lassan már tényleg csak az számít, hogy ki hogyan adja el magát, hogyan futtatja a közösségi médiás oldalát, illetve milyen a menedzsmentje és a kapcsolati hálója.

A „lájkvadászatra” épített világ ráadásul a művészeti sokszínűségre is rossz hatással van. Nagyon pozitív, hogy a technikai fejlődésnek köszönhetően kinyílt világ, ki kell aknázni a lehetőségeit, de nem szabad nem észrevenni az árnyoldalát.

Ez persze világjelenség, de Magyarországon – ahol az egy főre jutó kiemelkedő tehetségek száma általában fordítottan aránylik a kínálkozó lehetőségekhez – ezt különösen szerencsétlen folyamat.

Milyen
zenét hallgatsz szívesen?

Nem meglepő módon elsősorban klasszikus zenét hallgatok, de azt is inkább „hangversenyszerűen”, vagyis nem háttérzajként, hanem odafigyelve, megadva a módját. Ami a stílusokat illeti – és ide már beleértem a könnyűzenét is – nincsenek karakteres preferenciáim. Bármi hatással tud lenni rám, ha van mondanivalója, és érzem a mögötte lévő szakmai alázatot, komoly munkát és szakértelmet.

Kinek
a koncertjére vennél jegyet?

Pécsett teljesen hagyományos, szimfonikus zenekari repertoáron szocializálódtam. Az utóbbi években sajnos nem igazán jutok el olyan hangversenyre, ahol nem én játszom. Ha igen, akkor is elsősorban olyan eseményekre, amely valamilyen szempontból a futó munkáimhoz kapcsolódnak. Az utóbbi években szinte kizárólag vagy 17-18. századi, vagy 20. századi modernista műveket műsorra tűző produkciókhoz volt szerencsém. Ezért, ha minden kötöttség nélkül kellene választanom, egy hagyományos nagyzenekari koncertre vennék legszívesebben jegyet.

Mit
jelent neked a Kodály-ösztöndíj?

Harmadszorra nyertem el, és minden alkalommal nagy segítség nekem ez az ösztöndíj. Sajnos a szakmánk nincs eléggé megbecsülve, sem anyagilag, sem társadalmilag.

Egy eleve marginális művészeti ág – a klasszikus zenének már régóta nincsen társadalomformáló ereje – egy apróbb oldalága vagyunk. Ráadásul, aki itthon zenetudománnyal foglalkozik, az nagyobbrészt a magyar zenetörténetet kutatja, ami pedig néhány kivételes alkotót leszámítva egy eldugott szeglete az általános zenetörténetnek.

Az ösztöndíj és az azt körülvevő médiafigyelem segítséget nyújthat abban, hogy olyanok is hallhassanak a muzikológus hivatásról, akik ezzel másképpen biztosan nem találkoztak volna.

Ráirányulhat a figyelem arra, hogy vannak fiatalok, akik zenetörténettel, ráadásul magyar zenetörténettel foglalkoznak.

A díj legfőbb jelentőségét ezekben látom.

Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor