„Életem egyik vágya volt, hogy találkozhassam Irene Solàval” – kezdte el a katalán íróval való beszélgetést Szabó T. Anna író, költő a Cervantes Intézet, a spanyol nagykövetség és az Uránia Nemzeti Filmszínház közös rendezvényén. Szerinte Magyarországon nagyon szerencsés utat járt be a könyv. Hihetetlen lelkesedéssel fogadták, sokan szeretik.
A könyv egy család történetét göngyölíti fel nagyon sok perspektívából, amelyek közt nemcsak emberek, hanem állatok és különböző természeti, illetve mitikus lények is szerepelnek. Irene Solà arra a kérdésre, hogyan született a könyv, így felelt: „Amikor elkezdtem a regényen gondolkozni, szerettem volna a világ egy darabját kiválasztani, végül a katalán Pireneusok mellett döntöttem, mert onnan való vagyok. Az első fejezet a felhők szemszögéről szól, ezt írtam meg elsőnek. Ekkor nagyon jó érzés járt át: a felhő hangja betöltötte a teret, és felhatalmazott arra, hogy a folytatásban más hangokkal, más perspektívákkal tovább kísérletezzek. Az összes többi rész idővel helyet cserélt.”
Amikor nekilátott a regény megírásának, nem tudta, hány fejezetből áll majd. Csak írta, közben pedig azon kapta magát: tudja, hogy a meséléshez mikor milyen hangokra, nézőpontokra van szüksége. A könyv struktúrája csak később alakult ki.
Irene Solà mindig arra törekszik, hogy mesélés közben ne ítélkezzen.
Mindegyik karakterhez közel akar kerülni, még akkor is, ha az számára nem tetsző módon gondolkodik. Mindegyik fejezet egy ajtó, amelyen keresztül beléphet egy nézőpontba. Egy kicsit mindegyikhez köze van, de hangsúlyozta, hogy nem saját magáról ír, nem a saját véleményét közvetíti. Az ajtó csak a belépést szolgálja, hogy beszélni, írni tudjon róla, hogy meg tudja szólaltatni a hangot, hogy el tudja mondani azt, amit akar.
Solàt nagyon érdeklik az európai és a katalóniai boszorkányperek. Egyrészt a boszorkányok mitikus, mesebeli alakja vonzza, másrészt valós, dokumentált történelmi vonatkozásukban is szereti látni a történeteket. „Az egyes világnézetek szerint a jó asszony visszafogott és hűséges, a rossz nők viszont meg voltak bélyegezve, démoni erőkkel »ruházták fel« őket, közülük sokakat csecsemőgyilkossággal vádoltak meg. Igen ám, de ezeket a jegyzőkönyveket azok a férfiak írták, akik ezeket az asszonyokat elfogták, megkínozták, elítélték, majd meggyilkolták. Az, hogy az áldozatok mit gondoltak, mit éreztek, nem jutott el hozzánk. A könyvben ezért dolgoztam sokat a különböző hangokon, mert mindenki másképp éli meg és magyarázza a világot.”
Szabó T. Anna megjegyezte: gyakran álmodik a boszorkánysággal kapcsolatban, angyalokkal és ördögökkel is. Szerinte ebben a gyerekkori tapasztalatai is benne lehetnek. Irene Solànak nincsenek ilyen típusú álmai, de azt mondta, szeretné, ha lennének, mert nagyon jó forrás volna, ihletet adna. A gyerekkorából viszont ő is nagy mértékben táplálkozik, bár sok minden nem változott, minden élő maradt: a mesék és a történetek ugyanis kislánykora óta érdeklik. Mindig szerette, ha történeteket mesélnek neki. A munkája is a gyerekkorához köti, mert az írás számára játék. „A játék komoly és mély dolog. Amikor dolgozom, szeretek játszani, tanulni és élvezem a meglepetéseket. Hogy olyasmik történnek, amelyekre nem számítok. Ebben a kreatív folyamatban hirtelen »beszúródik elém egy lándzsa«, és az utam másfelé visz tovább.”
„Úgy tudom, hogy az Énekelek, s táncot jár a hegy regény hónapokon keresztül egy kis londoni szobában íródott. Kíváncsi lennék az írás módjára, mert úgy érzem, hogy egyfajta ráhangolódásban történt, mint a férjem, Dragomán György Máglya című könyve, amely hasonlóan révült állapotban született meg” – fogalmazott Szabó T. Anna.
Irene egyetértett a gondolattal. Mint mondta: ez a könyv letarolta őt, észre sem vette, és már az ajtóban állt, rátelepedett, megszállta.
Látta, ahogy létrejön, él, elfut, ezért kapkodta a lábát, futott utána, tartotta a ritmust.
„Valóban Angliában éltem, és egy művészeti központban dolgoztam ekkoriban. Mindenhol írtam, a munkába menet és a munkahelyemen is, ha voltak szabad perceim. Meg persze otthon, esténként, éjszakákon át is muszáj volt folytatni, nem tudtam abbahagyni. Teljesen beszippantott.”
Szabó T. Anna azt is megkérdezte, hogy a történet mögött milyen családi, személyes történet húzódnak meg. Több dolog is van, felelte a katalán író, aki ugyan ezt a vidéket akarta belehelyezni a regénybe, de mivel nem ott nőtt fel, ezért útnak indult, hogy megismerje a területet. Hozzátette, hogy abban a faluban, amelyikben felnőtt, egyszer volt egy vadászbaleset. Az érintetteket nem ismerte, a történet mégis megrázta. Olyannyira, hogy a könyv egyik fejezetében feldolgozta, ahogy a boszorkánypereket, a néprajz és a folklór iránti érdeklődését is.
Ezután ő érdeklődött Szabó T. Anna munkamódszere iránt. Az első pillanattól tudja, hogy miről fog szólni a mű vagy a verseket csak később válogatja össze és gyűjti egy csokorba?
„A pályám elején nem tematizáltam a versesköteteket, de hamar kialakult, hogy azokat valamilyen témára fűzöm fel. Eleinte a látás, a fényképezés, az objektív leírás kísérlete volt, majd amikor 2002-ben megszületett az első fiam, egyszer csak átszakadt bennem valami nagyon mély dolog, amire nem számítottam, és amit nem szerettem volna, de rájöttem, hogy a szeretet nem objektív. Brutálisan érintett, hogy amit az ember szeret, azt nagyon nehezen tudja leírni.”
Hozzátette: nagyjából tudja, mit szeretne, de amíg nem hallja a verset, addig nem köti össze, nem rakja sorrendbe őket. A Szabadulógyakorlat című könyvénél az első és az utolsó írás a legvégén készült el, akkor jött rá, hogy miről szól az egész.
Amikor az ember elmélyül az írásban, az sodorja magával, és egyszer csak varázslatos dolgok történnek.
Az ő esetében ilyen volt, amikor a könyv borítójának Szilágyi Lenke fotóművész egyik képét választotta ki. Később kiderült, hogy a fotón Kiss Erzsébet énekesnő látható, akit nagyon szeret, és akinek a dalait sokat hallgatta, amikor a gyerekeit várta. A fotó azért érdekes, mert a könyv a zenéről szól, énekesnővel kezdődik és ér véget. Nagyon furcsa véletlen, vélekedett, majd megkérdezte, hogy Solà esetében voltak-e ilyenek.
„Létezik egy fotó, amely egy francia fotográfus műve: egy családról készült, amelyik Spanyolországból menekül a Pireneusokon keresztül, miután elveszítették a háborút. A fotón látható egy kislány, akinek hiányzik az egyik lába meg egy kisfiú, akinek szintén hiányzik az egyik végtagja. A szüleik társaságában menetelnek. Az egyik fejezetet ez alapján írtam meg, a barátaimnak köszönhetően. Az egyik találkozó alkalmával ugyanis megismerkedtem egy sráccal, aki a diplomamunkáját erről a családról írta. Sokat segített nekem. Egyebek mellett kiderült, hogy a kislány felnőttként az emlékeiből naplót írt. Különleges, hogyan térnek vissza és kapcsolódnak össze az élmények” – állapította meg Irene Solà.
Igen, az írásnál sok ilyen történik. Az írónő könyvében a nehézség sincs eltagadva, hanem mesévé vagy megváltástörténetté van transzportálva. A kislány a túlvilágon is a mankójával közlekedik. Ez sugallja, hogy a paradicsomban is esendők vagyunk. A paradicsom itt van velünk, ahogyan a démonok is. Nagyon szép ez a világegység. Egy mágikus könyv elkezdi teremteni maga körül a mágikus eseményeket, és ez az íróknak nagyon fontos. Szakmai ártalom, hogy szükségünk van kis csodákra, hogy dolgozni tudjunk – zárta a beszélgetést Szabó T. Anna.
Fotók: Embajada de España en Hungría/Nagy Helga Petra
