Varga-Járó Sára: Érzem, hogy szerencsecsillag ragyog felettem

Nemrég mutatta be a Vígszínház Spiró György Az imposztor című darabját, melyet Rudolf Péter rendezett. A történet szerint egy megmaradásért küzdő kis lengyel színház egy varsói színészfejedelem vendégfellépésével szeretné megmenteni a társulatot a csődtől. Ahogy megismertelek, mintha csak magadat játszanád benne.

Hát van benne valami, bár nyilván nem mindenben hasonlítunk. Ludovika Pieknowskát, a kezdő színésznőt alakítom, aki rettentően fél, hogy meg kell mutatnia magát. Van potenciál benne, alázatos és szépen énekel, csak a szorongás miatt légzési problémákkal küzd, és nehezen tudja kifejezni magát. Bennem jó típusú lámpaláz van, ami segít. Amikor izgulok valami miatt, az azt jelenti, hogy fontos. Feldob az érzés: nem vagyok szorongó, mint Ludovika. A színpad a természetes élőhelyem.

Ott az ember karcosabban, nagyobb ecsetvonásokkal ábrázolja az ilyen figurákat, de érzem magam benne: előttem is annyiféle útelágazás nyílik! Ludovika rajong a mesteréért, Bogusławskiért, akit Kern András alakít. Mindenkitől tanulni akar, mindenkiért odavan, ahogyan én is felnézek azokra az idősebb, nagy színészekre, akik körülvesznek. Sokukat tartom a Vígben példaképemnek; gyakran csak ülök, nézem, ahogy dolgoznak, és magamba szívom a tudásukat. A színházban vagy filmen való működés metódusát is tanulom: hogy milyenek a viszonyok, hogyan épül fel ez a világ. Ebben is hasonlítunk Ludovikával.

Nagyon választékosan fogalmazol. Mintha bölcsésszel beszélgetnék.

Beletrafáltál! Szabadbölcsészetre jártam. Amikor Székesfehérváron befejeztem a gimit, nem tudtam, mihez kezdjek, de mivel az érettségi jól sikerült, feljöttem tanulni és tapasztalatokat szerezni Budapestre. Sokan gondolják, hogy az megy szabadbölcsészetre, aki másra nem alkalmas, de én rengeteget tanultam, különösen filmművészetet és színháztörténetet. Viszont a hiperaktivitásom miatt mindig valami gyakorlatit is kell csinálnom, ám ott csak elméleti órák voltak. Kétségbe voltam esve, mi lesz belőlem, és amikor az édesanyám hallott Földessy Margit színitanodájáról, úgy volt vele, hogy próbáljam ki magam. Az improvizálás és helyzetgyakorlat gyakran gyógyító hatásúak. Megtudhatod, bizonyos helyzetekben hogyan reagálsz, ráadásul közben barátkozhatsz. Egy évig jártam oda, jó szerepeket osztottak rám, megszerettem a színészi játékot, és azt mondták, fussak neki a színműnek, úgyis három-négy év, amíg felveszik az embert. Két osztály indult, egy prózai és egy zenés. Szerettem énekelni, de máig az okozza számomra a legnagyobb drukkot. Paradox helyzet.

Attól kezdve minden úgy történt, mint szerettem volna, és ezért nagyon hálás vagyok. Belecsöppentem a színjátszásba, és ott ragadtam. A tanulás iránti vágyat és a művészet szeretetét egyébként édesanyámtól hozom, aki egyszerre két egyetemet végzett Erdélyben: a szín- és a képzőművészetit. Úgyhogy fel kellett kötnöm a gatyámat a nyomdokaiban. Jó ideig dolgozott színházi közegben: jelmeztervezőként, maszkmesterként, díszlettervezőként, és gyakran vitt minket premierekre.

Szerintem nem maradtál el édesanyádtól: harmadévesen az első filmes castingodon azonnal megkaptad a szerepet.

Abszolút hihetetlennek tűnt! A Mesterjátszmában Fekete Márta sakkozónőt alakítottam. ’56-os tematikájú pszichothrillerről beszélünk, amelyben a karakterem elemelt szimbólumot képvisel. Vallásos lányként a jóságosság és az angyali élet megtestesítője. Utána, szintén harmadévben az egyik vizsgaelőadásunk után Rudolf Péter hívott egy szerepre a Vígszínházba. Az is elképesztő volt! Pörögtek a dolgok, és úgy éreztem, olyanok történnek velem, amikről csak álmodni mertem. Bekerültem A kastélyba, majd főszerepet kaptam az Egy szerelem három éjszakájában. Mindkettő csodálatos munka volt! Érdekes, mert A kastély a „legizgulósabb” előadásom. Azzal debütáltam a Vígben, és mindenki azt nézte, mit csinál az új kislány.

Az egyetem falai után mély víznek tűnt egy ezerkétszáz fős színház nagyszínpadán a közönség elé a magasból letáncolni, de imádom azt a karaktert! Szintén meghatározó és „lábremegős” élményként éltem meg, amikor Presser Gábor gyakorlatos diákként felkért, hogy én is énekeljek a koncertjén. Akkora megtiszteltetés volt, hogy nem tudtam vele mit kezdeni. Kimentem a színpadra, és azt éreztem, csupasz vagyok, semmilyen szerep mögé nem tudok elbújni. Annyira izgultam, hogy fogalmam sem volt, hogyan fogok tudni énekelni, de jól sikerült, és nagyon élveztem. Általában így néz ki, ha félek nekifutni valaminek.

Sok pályakezdő színésznő irigyelhet a lehetőségekért, amelyek úgymond az öledbe hullanak.

A lehetőség egy dolog, de azután teljesíteni kell, és az már nehezebb. Mindig úgy képzelem, mintha nagy köveket kellene megmásznom, és ha az egyiken túljutok, jön a következő. A szerencse nem más, mint a felkészültség és a lehetőség találkozása. Érzem, hogy szerencsecsillag ragyog felettem, de ez az állapot mulandó is lehet. Megbecsülöm, de felkészültem rá, hogy a siker nem örök. Lentek és fentek egyaránt előfordulnak. Most éppen felfelé ível az életem, de nem fogok meglepődni, ha a hullámvasút ledob. Soha nem lehet magától értetődőnek venni, ha az embernek jól megy dolga.

És neked most tényleg jól megy. A Semmi című kisfilmben is szerepelsz, amit ráadásul sok fesztiválra beválogattak. Egyetlen nap eseményeit mutatja be, azalatt viszont két fiatal lány – akik elindulnak megváltani a világot – komoly élettapasztalatot szerez.

Urbán Zsanett rendező saját édesanyja történetét dolgozta fel. Egy 16 éves kiscsajt, a rosszcsont Cicust alakítom benne, aki a barátnőjével, a Nagy Katica által játszott Sárával meglóg otthonról. Stoppal eljutnak Pestre, de egy majdnem megerőszakolás sztoriból tanulnak, és visszamennek a szülővárosukba. Ezt is szerettem forgatni! Aztán Ujj Mészáros Károly sorozata következett, de arról egyelőre nem beszélhetek sokat. Ez volt eddig a legnagyobb munkám: hetven nap forgatás, abszolút főszerep. Óriási lehetőség, fantasztikus élmény volt Károllyal együtt dolgozni. Ez a valaha átélt legjobb filmes élményem lett, az egész nyarat végigforgattam. Várom, hogy egyszer kijöjjön, mert mindenki a szerelemgyerekeként kezelte. A legutóbbi film, amelyben részt vettem: a Hogyan tudnék élni nélküled?. Két szálon fut benne a cselekmény: az enyém a jelen, a titokzatos része a történetnek. Lili, akit játszom, énekesnő, aki bár nagyon tehetséges, egy tragédia miatt zárkózottá válik, és ezért csak különböző rendezvényeken haknizik.

A Demjén Rózsi slágereiből készült film a bemutatóját követő első hétvégén közel hatvanezer nézőt vonzott a mozivászon elé, amivel rögtön a toplista élén debütált. Hogyan tetszettek a dalai?

Jó feladat volt az én szoprán hangomra átállítani azt a három dalt, amelyet előadtam. Baromi maximalista vagyok, Orosz Dénes rendező azt mondta: „olyan nincs, hogy Sára valamire azt mondja, hogy jó lett.” Visszanézve magamat örökké azt látom, hogy jobban is csinálhattam volna. De amikor a rendező elfogadja, akkor nyilván én is így teszek, mert különben a végletekig csiszolnám a jeleneteimet. Az egyik dalhoz egy táncos koreográfiát kellett elsajátítanom. Ennek iszonyúan örültem, mert nagyon szeretek táncolni. Régóta ki akartam próbálni, a tánc és az ének hogyan megy nekem együtt. Amikor a Mamma Miá!-t vagy egyéb musicalfilmeket néztem, arra gondoltam, mennyire jó lehet betanult koreográfiát felszabadultan, spontán, mint egy flashmobot előadni. Arra vágytam, bárcsak egyszer megadatna egy ilyen lehetőség. Ez a vágyam is teljesült, és a Sajtból van a hold című dalt rettentően élveztem. Nyolc évig baletteztem, és a tánc azóta is az életem energiafelszabadító része. Az a forgatási nap a legizgalmasabb és a legkirályabb lett.

Demjén Legyen ünnep című karácsonyi dala szomorú emlékezés: egy kapcsolat fájdalmát meséli el, amelyet még a gyerekek öröme sem enyhít.  Sokak számára nehéz ez a boldog időszak. Te hogyan töltöd?

Szenteste hazamegyek édesanyámékhoz. Gyerekkorom óta mindig sokan üljük körbe az asztalt. Megőrizzük a régi ünnepek emlékét, amikor még élt a dédmamám, a nagypapám és bejgli illata töltötte meg a szobát. A húgommal karácsonyi műsort állítottunk össze a családnak, és azzal szórakoztattuk őket. Beszélgettünk, hülyéskedtünk, közös élményeket szereztünk, értékes időt töltöttünk együtt, és ez máig sem változott. Körbeálljuk a fát, mindenki kap egy csillagszórót, meggyújtjuk őket, és elénekeljük a szokásos négy-öt karácsonyi dalt. Amióta a szerelmemmel egymásra találtunk, két család között ingázunk a Pest–Siófok–Győr-tengelyen. Nekem az a legfontosabb, hogy a szeretteim vegyenek körül. Amint lesz saját fészkünk, az a vágyam, hogy hozzánk jöjjön majd a család és nagy, tizenöt-húsz fős karácsonyaink legyenek.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu