Van egy képpár a Szűcs család hamarosan a Fortepanon is látható privát archívumában: össznépi lakótelepi fürdőzés egy építési gödörben a panelváros közepén, nyaktól lábujjig iszapos gyerek, gumiabroncsos csónakázás, a pocsolyában eszmét cserélő öregek, a másik irányba nézve pedig darurengeteg. Épülnek a szocialista Románia blokkjai, egy Dacia mellett piknikeznek a családok, szinte érezni a sülő vineta fekete illatát.

Talán a hetvenes évek elején járhatunk.

Ez már Ceaușescu ideje, a szocialista modernizáció jegyében elkezdődtek a szisztematizációnak nevezett nagy városátalakítások, a „társadalmi homogenizáció”, ami a gyakorlatban többek között a városok felduzzasztását jelentette tömeges betelepítésekkel.

A Trianon előtt még 95 százalékban magyar lakosságú Nagyváradon 1973-tól lesz román többség, a hajdani „Pece-parti Párizs” régi kertvárosai helyén a Rogériusz, az Őssi és a Tavirózsa tömbháznegyedek bújnak ki a földből. A váradi gyógyító vizek azonban, melyektől már Janus Pannonius is fájdalmasan búcsúzott, ekkor is utat találnak a város különféle nyelveken beszélő lakóihoz.

A Leica filmre, kihúzható prizmás gépével sokat és szívesen fotózó épületgépész Szűcs Lóránd mérnökként maga is termálvíz-hasznosítással foglalkozott: hővezetéket tervezett a blokkok közé, és sokat dolgozott a városhoz közeli, hajdan a premontreiekhez tartozó Félixfürdőn, ahol az irodájuk működött. Képei azonban nagyobbrészt családi felvételek: gyerekek, barátok, kollégák és kirándulások:

egy szűkülő levegőjű Románia pillanatai, a privát tér és a rendszer árny- és fényjátékai.
A félixfürdői hévizes gyógyfürdő medencéje
Félixfürdő. Kalapban-ruhában a képek szerzője, Szűcs Lóránd

A Ceaușescu 1965-ös hatalomra jutása utáni első években a romániai rendszer a későbbiekhez képest még viszonylag lazább volt, az elnyomás, az elrománosító ideológia és vele a kisebbségellenes politika a hetvenes években fokozatosan erősödött fel. Nagyvárad azonban még ekkor is szabadabb levegőt szívott.

A tágabb Erdély számára Várad volt a Nyugat kapuja. A Királyhágón innen még lehetett fogni a magyar tévé- és rádióadást, könyvekhez is könnyebben hozzá lehetett jutni, és az Ady Endre Irodalmi Körrel, a színházzal a kulturális élet is pezsgett, ha nem is úgy, mint Ady, Juhász Gyula vagy Babits idején.

Egymáshoz járós, betoppanós világ volt ez, kevés telefonkészülékkel és sok találkozással, amikből egyaránt születtek tartós barátságok, lekörmölt spiclijelentések és bátor szamizdatok.
A román tengerpartnál

A Szűcs családban a művészközeg leginkább a mezőgazdasági trösztigazgató nagyapán, Szűcs Lóránd apósán keresztül jelent meg. A kommunista, de erősen székely tudatú igazgató – a határon túli magyar világok sajátos, de nem ritka színfoltja volt ez a fajta baloldali nacionalizmus – aktív baráti körébe írók, tanárok, festők tartoztak, vegyesen magyarok és románok; a nagyapa szolgálati sofőrjével együtt még egy-egy kirándulós fotón is feltűnnek: útszéli fröccsözés csergével terített autó mellett, nagyvilágias mosoly egy egészen mediterrán hangulatú erdélyi városban, meglepő pálmafával.

A trösztigazgató veje, fotósunk műszaki emberként erősen érdeklődött a nemzeti történelmi kérdések iránt, és Magyarországról tiltólistás könyveket vitt be, már amit nem koboztak el a határon. A magyar értelmiségi ekkor a semmiért is könnyen kaphatott irredenta-soviniszta bélyeget, a Securitate figyelmét azonban nála a szovjet reláció kelthette fel: Szűcs Lóránd Leningrádban végzett – ott kezdett fotózni is –, és a külföldi évfolyamtársakkal kitartóan ápolta a kapcsolatot, ami a Moszkvához képest különutas Bukarestben

bőven elég volt egy orosz kémgyanúra.
A hetvenes években, a„lengyelországi Párizs” határában, látogatóban egy korábbi lengyel évfolyamtársnál. Szűcs Lóránd a helységnévtábla mellett áll

Miközben a politikailag valójában teljesen ártalmatlan mérnökember privát fotóit nézzük, biztosra vehetjük, hogy róla is készült jó pár megfigyelési fotó. Az állambiztonság a hetvenes évek második felétől módszeresen megfigyelte: telefonját lehallgatták (lakásába a klasszikus tankönyvi trükkel hatoltak be: fiát tüdőszűrésre idézték, hogy a vizsgálat közben ellopják és lemásolják a kulcscsomóját), vegzálták. Ez csak erősödött, amikor a fiai abba a korba léptek, hogy „saját jogon” is érdekesek legyenek a hatóságok számára. László bekerült a nagyváradi alternatív irodalmi körökbe, Tamás tinédzserként röplapokat készített és disszidálni próbált, az itt leterített pléden álló rádióvevőből pedig rádióadót fabrikált, ami ugyan súlyos veszélyt valószínűleg nem jelentett a rendszerre, a család biztonsági okból mégis jobbnak látta ripityára törni.

A sokadíziglen váradi felmenőkkel bíró Szűcs Lóránd 1978-ra jutott odáig, hogy hivatalosan kérelmezze az áttelepülésüket Magyarországra. Ettől azonban a családi veszekedések hatására visszaléptek, amikor pedig a nyolcvanas években újra kérték, a Magyar Népköztársaság sokáig nem adta meg a befogadó nyilatkozatot – a Szűcs házaspár ezért papíron néhány napra el is vált, hogy két álházasság révén esélyük legyen elhagyni Romániát.

Végül 1989 elején mégis megkapták az egyirányú kék útlevelet, és az életüket két konténerbe pakolva átkeltek a városuktól néhány kilométerre húzódó határon.

A váradi társaságokat, zsúrokat és kirándulásokat maguk mögött hagyva mentek át semmivel a semmibe, az idegen mentalitású Magyarországra, ahol nehezen találták a helyüket, újra és újra el kellett magyarázniuk, hogy honnan tudnak ők magyarul, ha egyszer Romániából jöttek (a nagyobbik fiú, Szűcs László egy év múlva vissza is tért Nagyváradra, ma ő a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke). Az otthon számukra valószínűleg örökké Nagyvárad maradt; az a képzeletbeli város, ami minden szépségével, megkopott büszkeségével és a hanyatlás bornírtságával együtt már csak a családi fényképeken létezett.

„Nem értek egyet azzal a közhellyel, miszerint a múlt mindent megszépít. Nem tudom megtenni, hogy »csak a szépre emlékezzem«.

Ma is szeretem ezt a várost, pontosabban azt a várost. Ami volt, de már nincs.

Csak az emlékekben. (…) Az egykori ismerősök, barátok, kollegák azóta már kihaltak, vagy szétszóródtak a világ négy tája felé, amint a váradi gesztenyefák hulló leveleit kergeti az őszi fuvallat. Mások lettek az emberek, a szokások, a színek, a szagok… Már nem találom azt a valamikori sajátos hangulatot, ami ezt a várost jellemezte akár csak néhány évtizeddel ezelőtt” – írta Szűcs Lóránd nem sokkal a halála előtt. „Város a magasban.”

Képletes és tényleges határátlépés: kép a Szűcs házaspár nászútjáról, a sorompón túl Csehszlovákia
Iskolai ünnepség ozsonnával a hetvenes években a magyar tannyelvű Dudek-iskolában Nagyváradon
Szűcs Lóránd felesége, Benkó Judit; a babakocsiban valamelyik Szűcs fiú. A helyszín az akkor a román átállás napjáról Augusztus 23. parknak nevezett Nagyvásártér.
Május 1-jei felvonulás 1970 környékén a váradi belvárosban
Szűcs Lóránd önarcképe

Szűcs Lóránd 1934-ben született Nagyváradon, és 2017-ben halt meg Balatonföldváron, emlékoldalát fia gondozza. Fényképei a családja jóvoltából hamarosan megtekinthetők lesznek a Fortepanon is.

Ez a cikk a Fortepan és a Capa Központ együttműködésében futó Heti Fortepan sorozat része. Írta: Tamási Miklós, a képeket válogatta: Virágvölgyi István

#heti fortepan