A földszinten, az emeleti galérián, a pince titokzatos terében, sőt még a bejárat és az aula fölé boruló üvegtetőn is szétáradnak a képek, minden lehetséges felületen körülveszik a mindennapos belgiumi eső elől betérő, vagy amúgy is ide készülő nézőket. Nem sok képet látunk a Fellegjáró valóság című tárlaton, és azokat sem nagy méretben ? a bejárattól bevezető falon Kemenesi Zsuzsanna fotóihoz egészen közel kell hajolni, hogy kivehessük a sötét tónus pislákoló részleteit, hogy meglássuk, vajon a fekete-fehér fotók egy ébredés felé közeledő álom utolsó, vagy az éber tudat első képei ?, mégis nagyon erős hangulat vesz körül.
A földszinti benyílót Csoszó Gabriella sorozata foglalja el. Csukott szemű portréi és csoportképei művészettörténeti toposzokat írnak újra, miközben valami nehezen szétszálazható, de fajsúlyos állítást fogalmaznak meg kiszolgáltatottságról, bizalomról és a közösen átélt pillanatokról. Hangay Enikő ?anyahajója? is elemző típusú sorozat, a változó térben anya és gyerekek kapcsolatát vizsgálja a naponta megtett sétákon, a világ különböző pontjain, és ezzel az érzelmi stabilitást ütközteti a folyton változó fizikai tér dinamizmusával.
A legizgalmasabb pillanatokkal azonban Fátyol Viola képei szembesítenek. A valós tér irracionalitása nála úgy erősödik föl, hogy a fotós nem alakítja, csak kiemeli, továbbdolgozza vagy egyszerűen bekeretezi, megvilágítja a készen kapott látványt. A hóba fagyott verébtetem, a sámlik közé fűzött rácsháló a lét láthatatlan szálait teszi láthatóvá, nem is álom, nem is valóság, hanem annál sokkal bonyolultabb, egyszerre több réteget látvánnyá formáló filozofikus képanyag.
