Október-novemberben a Reactorral közös előadásaitok voltak fókuszban. Több produkcióban boncolgatjátok a magyar–román kapcsolatokat: hogyan lehet együtt dolgozni, hogyan lehet együtt élni. Mi az, amiért ez a kérdés most ennyire izgalmassá vált számotokra?
A két előadás – Az aranyórán túl és a Wonders of Transylvania – egy norvég alap támogatásával működő program keretében jött létre, amelyben kimondottan ilyen fókuszú európai kulturális projekteket támogattak. Nyilván nem véletlen, hogy ez prioritása volt a kiírásnak is. A Reactor nyert a pályázaton, mi pedig partnerként csatlakoztunk hozzájuk. Ez egy összetett program, amelyben – a két új produkció mellett – helyet kaptak workshopok, közösen terveztük az évadot: mi játszottunk náluk, ők játszottak itt. A projekt témája az együttélés volt és az interetnikus kapcsolatok, mi pedig azt akartuk megmutatni, hogy itt, Kolozsváron milyen a helyzet. A Reactor csapatával eléggé egy tőről fakadunk, évfolyamtársak voltunk a színművészetin. Mi hárman: Csepei Zsolt, Visky Andris meg én, akik a Várótermet alapítottuk, egy osztályban végeztünk, a Reactor alapítói – Oana Mardare és Doru Taloş – ugyanannak az évfolyamnak a román osztályába jártak.
A Wonders of Transylvania háromnyelvű – magyar, román, angol – előadás, amelyhez budapesti rendezőt, Boross Martint hívtátok meg, aki egyáltalán nem ismerte a helyi viszonyokat. Miért volt jó ez a szemszög?
Mindkét produkció csapatát a reactorosok állították össze, de arra ügyeltek, hogy legyenek benne magyar és román alkotók is, így mindig akadt a csapatban, aki a téma valamelyik vonatkozásában jártasabb volt. Ráadásul Boross Martin rátalált erre az áldokumentarista formára, amelyben egy színházi próbaidőszak adja a kerettörténetet. Így olyan, mintha a színészek a saját életükről beszélnének, de ez persze nem így van. Viszont ez egy sajátos nézőpont: a Pestről idecsöppent rendező, aki nem sokat tud a helyi viszonyokról, mégis igyekszik valamit kihozni a helyzetből. Ez az előadás fontos humorforrása is.
Az Aranyórában a színészek mesélnek arról, hogy gyerekkorukban miként szembesültek azzal, hogy ők más, ha úgy tetszik, idegen kulturális közegben nőnek fel. Neked van hasonló élményed?
Persze. Az előadásban a székelyföldi kolléganőm mesél erről, és ott sarkosabb a helyzet. Székelyföldi magyarként egy olyan buborékban nősz fel, hogy sokáig egyáltalán nem is találkozol románokkal. Ő azt látta, hogy gyakorlatilag csak a rendőrök meg a hivatalnokok voltak románok, így sokáig azt hitte, hogy a román a hivatalnokok munkanyelve. Én kolozsvári születésű vagyok, de hát itt is működött ez a buborék. Nyilván családi kérdés is, hogy mennyire óvnak, melyik negyedben élsz, milyen iskolába íratnak be a szüleid. Én emlékszem, hogy először a nyári sporttáborban szembesültem a „román többséggel”. Viccesen szoktam mondani, hogy az első román nő az életemben Mihaela Panainte rendező volt, aki az Ecsetgyárban alakított ki egy stúdiót, és a kezdetekkor befogadott minket a Váróterem Projekttel. Csaknem két évig az volt a bázisunk. A vele való napi szintű kapcsolattartásban tanultam meg anyanyelvi szinten románul.
Az egykori egyetemi közösségen túl mi köt össze benneteket a Reactor csapatával?
Mindkét csapat akkor kezdett független színházi társulást szervezni Kolozsváron, amikor ez a dolog nálunk még gyerekcipőben járt. Mostanra sem mondanám, hogy sokat fejlődött, de már többen vagyunk.
Egy ideje a ZIZ alkotói és közösségi térben működtök. Ez otthonos számotokra?
Igen, csak egyelőre ezt a teret még „be kell járatni”. A ZIZ egy nyitott, kreatív műhely, amely befogad különböző programokat, workshopokat, ősszel például telt házzal ment itt a Maladype Színház Pénelopeia című produkciója. Mi éppen a Covid kitörésekor költöztünk ide, így a közönséget itt még most építjük fel újra.
Azt mondtad, amikor megbeszéltük a beszélgetést, hogy most egy kicsit takaréklángon működik a Váróterem Projekt. Mi ennek az oka?
Ezt három éve próbálom megfejteni. Biztosan benne van, hogy mi hárman, akik a társulatot alapítottuk, többgyerekes családapák vagyunk, akiket nagyon lefoglal, hogy otthon jelen legyünk. Már nem a színházban élünk. De túlzás lenne csak erre fogni. Azt hiszem, van egy természetes kifutása a dolgoknak, amit az olvasmányélményeim nagyjából tíz évben határoznak meg. Mi most már a tizenötödikben vagyunk. A járvány nagyon szétzilált minket, ugyanakkor meg sokunk azt szűrte le, hogy hú, de jó, hogy kicsit le tudunk állni. Mert a független alkotói létet a belső energiák és a munkabírás tartja fenn. Csinálom, csinálom, és valamit visszakapok, vagy ha nem, akkor még többet teszek bele, és akkor majd hátha. Olyan ez, mint egy mókuskerék. Úgyhogy a járvány miatti leállás jól jött, de nyilván volt egy bezuhanás. Picit cinikusan azt szoktam mondani, hogy nem arra jött rá a közönség a Covid alatt, hogy jaj, hogy hiányzik neki a színház, hanem arra, hogy milyen jól elvan színház nélkül. Nyilván bízom benne, hogy ez így nem igaz... A leállás alatt mindenki kicsit reflektált magára, a helyzetére, a szakmai életútjára, és a kritikus tagokkal elvált az utunk, de továbbra is jóban vagyunk.
Mi volt az, amit te leszűrtél a Covid után, amikor újra kellett gondolni ezt az egészet?
Nézd, a Váróterem az én gyerekem is, jóval nehezebben tudom elengedni. Rengeteg energiát fektettünk bele. Ha most azt mondanám, hogy ennyi volt, akkor meg kellene küzdenem a hiábavalóság gondolatával. Fiatalon világmegváltó törekvésekkel, hatalmas álmokkal, lendülettel indultunk. Voltak ideáljaink, amelyek részben igazolódtak, másokról kiderült, hogy a mindennapokban nem működnek. Az utóbbi időben sokat kertészkedek, és a növényeknél élesen látom, hogy minden döntésnek van előnye és árnyoldala. Ráadásul minden összefügg. Elkezdtünk rendezőket hívni, születtek nagyon izgalmas produkciók, amelyek előadásként is megállták a helyüket, de ami számunkra talán még fontosabb volt: úgy éreztük, hogy fejlődünk színészként, alkotóként. Ez idővel oda vezetett, hogy elkezdtünk egy kőszínházi működéshez hasonló rendszert felállítani, vagyis hogy hívtunk rendezőket, hogy csináljanak nekünk dolgokat, ám szép lassan eltűntünk belőle mi. Illetve inkább csak a saját nevemben fogalmazok: úgy éreztem, a személyes alkotói attitűdömet, a színházi érdeklődésemet mások vágyainak szolgálatába állítottam – színészként és menedzserként egyaránt. De lenullázni nem akartuk, amit addig elértünk. Így most újrapozicionálásban vagyunk, és igyekszünk visszanyúlni a gyökereinkhez. Nagyon szerettük volna, és úgy is határoztuk meg magunkat, hogy társulat vagyunk.
Ezt sokáig tudtátok tartani.
Igen, de amikor már csak évi egy projektünk volt, akkor a társulat szónak nem volt értelme, hiszen évi egy projekt miatt senki nem tud teljes egészében elköteleződni. Így lettünk projektalapú társulat. Ez egy sokkal tisztább képlet, nincs benne az a kényszer, hogy muszáj munkát adni embereknek, muszáj évi kettő, de lehetőleg három bemutatót kihozni a különböző forrásokból összeálló büdzséből. Tehát amikor van ihlet, idő és anyagi forrás, akkor létrehozunk valamit.
Ismeritek egymást, jól működtök együtt, tehát mégiscsak megvan a társulatnak az az előnye, hogy félszavakból is értitek egymást.
Egyrészt igen, másrészt pedig mindig érkeznek új tagok. Itt van az egyetem, sorra jönnek ki a tehetséges fiatalok, akik közül sokan ugyanúgy megcsömörlöttek a kőszínházaktól, mint mi annak idején, és valami mást, valami újat akarnak. Mindig lesz tehát utánpótlás. A színház ügyvezetőjeként inkább attól kell óvakodnom, hogy akkor is belevágjak egy projektbe, ha érzem, hogy nincs elég kapacitásunk lebonyolítani.
Mi az a színházi forma, ami téged most foglalkoztat?
Sokat küszködtünk azzal a kérdéssel, hogy narratív színház meg posztdramatikus színház, meg teljesen asszociatív dolgok, kísérletezés, ugye ez minden projektben kulcskérdés volt. Személy szerint arra jöttem rá, hogy ebben a kérdésben konzervatívabb vagyok, mint gondoltam. Nagyon szeretek nézni totálisan agyament dolgokat, de alkotóként nem tudok azonosulni velük. Nekem igényem van a történetre, viszont azon belül meg nagyon szeretem eldobni az agyamat, sőt, közösen eldobni az agyunkat. Mindenképpen efelé mennék tovább: keresni jó sztorikat, jó szövegeket, vagy írni jó szövegeket – akár közösen.
Az utóbbi időben nagyon érdekel az ifjúsági korosztály. Nyilván ez a Bánk bán? Jelen! osztálytermi előadásunk sikertörténetéből is fakad, de a líceumi diákokkal készült Hullám című előadásunk miatt is folyamatos kapcsolatban vagyok ezzel a korosztállyal. Örülnénk, ha lenne lehetőségünk hasonló projektre a fiatalokkal. De három kicsi gyermekem van, s ez most lefoglal. Azért már várom, hogy nagyobbacskák legyenek, és visszajöhessek egy kicsit.
Ha visszajönnél, színészként dolgoznál?
Érdekel a rendezés is, már belekóstoltam. Nyilván nem tartom magam rendezőnek, de úgy érzem, hogy van bennem annyi kreativitás és kalandvágy, hogy újból belevágjak. A szövegírás is foglalkoztat, azzal is próbálkoztam már, csak nyugalom és idő kellene hozzá. Az meg ugye...
