A mintegy 12 ezer négyzetkilométernyi, két főszigetből, és 200 - többnyire lakatlan - szigetecskéből álló szigetcsoportot az angol John Davis fedezte fel 1592-ben, - mai neve a 17. század végéről való. A keleti főszigeten a franciák, a nyugatin az angolok hozták létre az első telepeket a 18 század közepén. Miután a francia kolónia átkerült spanyol kézre, a terület 1767-től 1770-ig a spanyol koronához tartozott Las Malvinas néven, majd 1771-től 1820-ig angol, 1820-tól 1833-ig pedig argentin fennhatóság alatt állt. Azóta Londonból irányítják e területet, amelyhez közigazgatásilag még kb. 8 millió négyzetkilométer, 2400 km hosszan elnyúló brit fennhatóságú övezet tartozik az Atlanti-óceán déli részén, magában foglalva Dél-Georgiát, a Déli-Sandwich szigeteket, a Shag- és a Black-zátonyokat.
A jobbára csak állattenyésztésre alkalmas, de halban - s mint újabban kiderült olajban - gazdag szigetekre Argentína 1833 óta formált - s formál ma is - jogot a spanyol örökségre hivatkozva. Hasonló történelmi vonulatot a brit érvrendszer is felsorakoztatott, miközben utalt a status quóra, a helybéliek önrendelkezési jogára, s mindenekelőtt arra, hogy az 1982-ben mintegy 2000 (ma már 3000) szigetlakó ragaszkodik brit állampolgárságához.
1982. április 1-jéről 2-ára virradóra megindult az argentin invázió a tulajdonképpeni célpont, a Falkland-szigetek ellen. Leopoldo Galtieri tábornok harcias nyilatkozatait követően az argentin csapatok órák alatt felmorzsolták a századnyi brit tengerészgyalogos helyőrség ellenállását. A tábornok azonban nem vette figyelembe, hogy a fogatlan oroszlánnak gondolt Nagy-Britannia élén az a Margaret Thatcher állt, aki - félretéve minden diplomáciai óvatoskodást és politikai megegyezésre szólító felhívást - az azonnali, kemény visszavágást választotta.
London mellett állt a nemzetközi jog is: mivel a Falkland-szigetek nemzetközileg elismerten brit tengerentúli területnek számított, és lakossága brit állampolgárokból állt, argentin megszállása Nagy-Britannia elleni katonai agressziónak minősült, így az ENSZ-alapokmánynak az önvédelem jogát rögzítő 51. cikkelye alapján minden alap megvolt a fegyveres válaszra.
A rohamtempóban összeállított 20 ezres brit haditengerészeti expedíciós egység április 5-én indult a konfliktus térségébe Portsmouth kikötőjéből. Mi sem jellemzőbb a sietségre, hogy a hordozóhajókról még a nukleáris tölteteket sem volt idő leszerelni: London ugyan nem szándékozott ezeket bevetni, ám a lehető legnagyobb diplomáciai hatás elérése érdekében és hatalmas távolság miatt azonnal útnak akarta indítani a különítményt, amely egy hét múlva már blokád alá is vette a brit partoktól 14 ezer, Argentínától ötszáz kilométerre fekvő szigeteket. A britek a tengeren, az argentinok a levegőben voltak fölényben.
Április 25-én elesett Dél-Georgia, május 21-én pedig a Falklandokon is megkezdődött a partraszállás. Amikor a főváros, Port Stanley is megadta magát, az argentin csapatok június 14-én letették a fegyvert. A 74 napos háború 255 brit és 746 argentin katona életét követelte, nem számítva az iszonyatos költségeket. Visszaállt a szigetek fölött a brit fennhatóság, a Thatcher-kormány tekintélye megerősödött, Argentínában pedig a katonai kaland megadta a végső lökést a junta bukásához.
Ez év január 2-án az ottani külügyminisztérium nyilatkozatban szögezte le: a szigetcsoport feletti fennhatóság átvétele "állandó, megváltoztathatatlan célja" az argentin kormánynak. Jorge Taiana külügyminiszter legutóbb épp a 25. évforduló kapcsán erősítette meg egy április 2-i tűzföldi megemlékezésen, hogy továbbra is igényt tartanak a szigetekre, az ezt megelőző héten pedig Argentína felmondta a szigetcsoport tengeri talapzatában rejlő nyersolajkincsek közös feltárására vonatkozó, Nagy-Britanniával kötött egyezményt.
(Múlt-kor/MTI)
