Számítottál rá, hogy négy éven át nemcsak hogy élni fog a Poket, hanem mostanra havonta tízezres nagyságrendben adtok majd el könyvet?
Számokkal nem szoktunk dobálózni, de valóban elfogy több ezer könyv, és ez arról a hatásról beszél, amit sikerült kiváltani.
Azt mondod, nem szeretsz számokról beszélni, pedig a víziód eredményességét jelzik. Sokszor elmondtátok Grecsó Krisztiánnal, hogy ebben egyedül te hittél – mégis megélt négy évet, és működik.
Sok összetevője van ennek. Én általában A Pál utcai fiúktól eredeztetem. Marton László mesteremnek az volt a zseniális gondolata, hogy a darab végén a vörösingesek meg a Pál utcaiak összekapaszkodva énekeljék el a Mi vagyunk a grundot. Ez látszólag kis gesztus – de valójában a legnagyobb, amire Magyarországnak szüksége volt és van azóta is. A darab rendületlen sikerének titka szerintem az egymásba kapaszkodás energiájának üzenete.
Nem mindegyik alkotóval gondoltuk ugyanígy – de négymillió emberrel, akik látták a darabot, egyetértettünk abban, hogy
a politika nem minden, a megosztottság pedig nem élhető mikroklíma.
Ez volt a kiindulópont, amire építkezni tudtam, amikor felismertem az okostelefon-függőségemet, ami akkoriban a csendjeimet, az előrevivő gondolkodás lehetőségét irtotta ki az életemben. Ezt a két felismerést csak összekötöttem, amikor közösségről, közös problémákról gondolkodtam, és a magam számára is kiutat kerestem. Az okostelefon-függőségem céltalanságát változtattam céllá. A céltalanságot a zsebemen lokalizáltam – a megoldást is ott szerettem volna meglátni, az értelmetlenségből az értelem felé mutató egyenest a tartalom mentén tudtam meghúzni: a könyv számomra az előrevivő, időtálló gondolatokat közvetítő tartalom.
Nem elsősorban olvasás-népszerűsítésről volt szó, hanem egy generáció közös függőségi problémájának közösséggé kovácsoló megoldásáról: gondolkodásról és egymásra figyelésről. Ez lett a Poket üzenete, ami sokkal inkább jelkép, mintsem könyv. Úgy gondolom, talán ez a siker egyik kulcsa: van egy közösség, ami nem politikai alapon szerveződött, és nincs ellenségképe. Nagyon készülök arra, hogy ez a gépezet önálló legyen, mert még tele vagyok ötletekkel. Azért nem rajongok túlzottan a nyilvános megszólalásokért, mert tudom, hogy a szavaimnak korlátozott szavatossági idejük van – fontosabbak a Pokethez hasonló projektek, amelyek működési ideje a felmutatható igazságot jelenti. Ezzel kiszervezem a véleményemet termékenyebb dolgokká, mint az emberi szó.
A negyedik születésnapotokra jelenik meg a negyedik versantológiátok. Miért van ekkora szükség a versekre?
Most? Sok fiatal még mindig nem ismeri a versek erejét. A Szózat és a Himnusz után nagyjából a memoriterek a következő kapcsolódási pont az iskolában elsajátítandó tananyagban – ezeket általában gyűlölik, és nem jutnak el a kortárs versek ismeretéig vagy a róluk szóló versekkel való találkozásig. Nem könnyű jó verset találni – mi egy évig gyűjtjük az antológia anyagát. Az antológiánk rendezői elve a hatás, amit a szöveg el tud érni – nyilván nem mentes az irodalmi igényességtől, hiszen Grecsó Krisztián segíti a szerkesztést. Akár olyan módon is, hogy három erdélyi költő mellé a Felvidékről, a Délvidékről, Kárpátaljáról is ajánl alkotókat, hogy kerekebb képet kapjunk. Vagy azt javasolja, hogy ne csak Babits, hanem kevéssé ismert, de annál ütősebb kortársának verse is jelenjen meg a kötetben.
Volt előtted hatásvízió?
Az ember mindig a saját szívéhez és helyzeteihez tud igazodni – ezért is inspiráló, hogy a héttagú csapatunk nagyon sokszínű. Hét szívet érintenek ezek a szövegek, ezenfelül Grecsó Krisztián, Beck Zoli és ifj. Vidnyánszky Attila is jelen vannak az állandó segítségükkel – sőt ehhez a válogatáshoz Juhász Anna is csatlakozott, akit nagyon sokra tartok irodalomszervezői, néptanítói szerepvállalásáért, ami kifogyhatatlan energiából táplálkozik. Hálás vagyok, hogy nemcsak válogatóként, hanem nagykövetként is csatlakozott a Poket-kezdeményezéshez.
Ha arra gondolsz, manipuláció nincs a válogatásban – ezek egyszerűen olyan versek, amiktől elszorul az ember torka vagy megmozdul a szíve: nekem ez volt a fontos.
Milyen hiányra válaszol ez most?
Nem szeretnék rászaladni a hangzatos lózungra, hogy háború van, és ilyen időkben az embernek különösen nagy szüksége van arra, hogy a versek felé forduljon, mert ez így nem állja meg a helyét.
A versek hitem szerint az önmagunkkal való találkozás építői.
Pusztán a hatás, a véletlenszerűen vagy kontrollálhatatlanul elszoruló torok, szív figyelmeztet bennünket, hogy ott vagyunk ebben a versben, benne élünk – és ez a tapasztalat közelebb fog vinni önmagunkhoz. Talán ijesztő, de jóleső érzés, amire mindenképpen szükségünk van. Minden időben, így persze most is. A csatározások szerintem többnyire arról szólnak, hogy valaki nem jutott el arra az útra, amin járnia kellene.
Nyitókép: MTI/Mohai Balázs
