Buda visszafoglalása (1686) után sokan remélték, hogy a Szent Liga csapatai gyorsan kiverik az országból a törököt. Tévedtek. Több mint egy évtizedig tartó kegyetlen háborúskodás kezdődött Magyarország birtoklásáért. A folyamatosan hátráló Török Birodalom 1697-ben megpróbálkozott egy újabb hadjárattal, de szeptember 11-én katasztrofális vereséget szenvedett a zentai csatában.
A 17. század derekán a Habsburg és a török világbirodalom közötti határvonal Magyarország közepén húzódott, az ország hadszíntér maradt. A kiürült kincstárú, európai hatalmi játszmákkal elfoglalt Habsburgok kerültek minden bonyodalmat a kimerült törökkel, így újra és újra megerősítették a békét a Portával. Zrínyi Miklós téli hadjárata után 1664-ben a szentgotthárdi csatában a keresztény seregek óriási győzelmet arattak ugyan, de az ezt követő szégyenletes vasvári béke a török kezén hagyta minden hódítását.
Az országos felháborodás a Wesselényi-féle összeesküvéshez, majd a Thököly-felkeléshez vezetett. Thököly sikereivel párhuzamosan a törökök 1683-ban (1529 és 1532 után harmadszor) megkísérelték Bécs elfoglalását, ahonnan I. Lipót császár el is menekült, ám a Sobieski János lengyel király által vezetett felmentő seregektől megsemmisítő vereséget szenvedtek.
A következő évben a váratlan győzelmen felbuzdult Habsburgok, Velence és Lengyelország létrehozták XI. Ince pápa kezdeményezésére a Szent Ligát a török elleni harcra. A Liga seregei először Thököly hatalmát söpörték el, s 1686-ban felszabadították Budát, 1688-ban egy időre visszavették Belgrádot (Nándorfehérvárt), bevonultak Erdélybe. 1690-ben Köprülü Musztafa nagyvezír újjászervezte a török seregeket, amelyek 1691-ben a háború legvéresebb csatájában Szalánkeménnél vereséget szenvedtek Bádeni Lajos keresztény hadaitól. A következő években váltakozó szerencsével folytatódtak a harcok, a döntő évnek 1697 bizonyult.
Az 1697-es esztendő kezdetben nem kecsegtet túl nagy reményekkel a Habsburgok számára, hiszen komolyabb harcászati sikereket már évek óta nem sikerült felmutatni a török elleni háborúban. Az eredménytelenségnek több oka is volt: egyrészt a Napkirály seregei jelentős erőket kötöttek le a Rajna mentén, így kétfrontos háborúra kényszerítették Bécset. Másrészt a szövetséges erők főparancsnoka I. Frigyes Ágost szász választófejedelem volt, aki egyáltalán nem volt katonai géniusznak nevezhető. Sokkal inkább tekinthetjük karrieristának, akinek minden pénzt megért, hogy hírnevet szerezzen. Jól jellemzik a választófejedelmet Cserei Mihály erdélyi nemes szavai: "bár esze lett volna annyi, mint ereje". Ennek fényében nem is szabad csodálkoznunk a kudarcok miatt.
A másik oldalon 1695-ben lényeges változás történt, és az ambiciózus II. Musztafa került az Oszmán Birodalom élére. Az új szultán példaképének I. Szulejmánt tekintette, célja egyértelmű volt: visszaállítani a nagy előd birodalmát.
A kezdeti rossz előjeleket követően azonban Fortuna rámosolygott a Habsburgokra. Az új hadjárat financiális háttere biztatóan alakult, az udvar béketárgyalásokat kezdett a franciákkal, ráadásul Frigyes Ágostot lengyel királlyá választották. Ez igazi megkönnyebbülés lehetett az uralkodónak, akinek új főparancsnokot kellett keresnie. Savoyai Jenő (Eugen) kinevezése jó döntésnek bizonyult, hiszen az ekkor 34 éves Savoyai harcedzett, ambiciózus, rengeteg tapasztalattal rendelkező katona volt, akinek hadvezéri képességeihez kétség sem férhetett. Természetesen senki ne gondolja, hogy innen egyenes út vezetett a sikerhez. A tervezett létszám -70-75 ezer fő - helyett mindössze 44 ezer ember állt rendelkezésre, ráadásul az utánpótlás enyhén szólva sem volt zökkenőmentes.
Hegyalján ráadásul 1697 júliusában felkelés robbant ki, amelyet a császári erők gyorsan felszámoltak, így elhárult annak a veszélye, hogy jelentősebb erőket elvonjanak a török ellen készülő hadjárattól.
Eközben a törökök sem szemlélték tétlenül az eseményeket. Az előző évek kudarcaiból tanulva a szultán hatalmas - kb. 70 ezer fős - sereg élén kezdett támadó hadműveletbe. Okos taktikai húzásnak bizonyult, hogy a flottilla megosztva, a Dunán és a Tiszán együttesen hajózott felfelé, így képtelenség volt eldönteni, hogy merre lesz pontosan a támadás iránya. A cél Várad elfoglalása volt, ezért szeptember 8-án az egyesült török haderő megindult a Tisza keleti partján Szeged irányába.
A császári sereg azonnal reagált és erőltetett menetben üldözőbe vette az ellenséget. Az osztrák főparancsnok következőképp indokolta a sietség okát: "Az egyetlen lehetőség a partváltás megakadályozására és az ellenség Erdély irányába való felvonulásának meggátlására, ha szorosan nyomában maradok, s ha megkísérli az átkelést valahol, úgy a hídfőben fojtom meg őket".
Az erőltetett menet nem volt hiábavaló, és szeptember 10-én a szövetséges erőknek sikerült beérniük az oszmán sereget. Másnap már kora reggel hadrendbe állt a keresztény sereg és megindult Zenta irányába. Az ellenség harcállásainak feltérképezésére kiküldött felderítő csapatok hamar harcba bocsátkoztak a török lovassággal. A csetepaté legfontosabb eredménye, a török lovasság vezetőjének, Dzsefár pasának az elfogása volt. A pasa vallomása főnyereménynek bizonyult, hiszen kiderült, hogy a szultán néhány ezer lovassal már átkelt a Tiszán, viszont a nehéztüzérség még a túlparton várakozott.
A pasa információit megerősítették a felderítők is, de Savoyai ennek ellenére saját szemével akarta látni az ellenséges sereg elhelyezkedését. Pár nappal később a főparancsnok így emlékezett vissza a látottakra: "A felgyújtott élelmezési házhoz csatlakozó híd mindkét oldalán erős sánc állt, mély árokkal övezve. A sánc ötszáz lépés hosszú volt, és jól kialakított szekérvár vette körül". Ez az erődítés volt a hídfő belső magva. E körül, kb. ezerlépésnyi félkörben futott egy rondellával és kitörő nyílásokkal kiépített erős sáncvonal, amelynek végei a Tiszára támaszkodtak. Savoyai egyből felismerte a kínálkozó alkalmat: mivel a török gyalogság jelentős része még nem volt a sáncok mögött, ezért ez volt a legjobb alkalom a támadásra.
A császári főparancsnok egymás mögött két lépcsőben elhelyezve állította hadrendbe seregét. Elöl sorakozott fel a gyalogság, hátul a derékhad és szárnyak mögött várakozott a lovasság az esetleges török átkaroló hadművelet kivédésére. Savoyai a balszárnyat külön megerősítette, mivel erről az oldalról tervezte a támadás megindítását.
Már délután 5 óra volt, amikor a szövetséges erők támadást indították a balszárnyon. A török lovasság megpróbálkozott egy ellencsapással, de végül inkább kitértek a harc elöl. A támadás lendületét a török kartácstűz törte meg, majd ezt követően egyfajta patthelyzet alakult ki. Az oszmánok többször próbálkoztak kitöréssel, de az akciókból hiányzott az összehangoltság. A másik oldalon pont ez a tényező bizonyult később döntőnek a csata kimenetele szempontjából.
A szövetségesek nyomasztó fölényét látva Elmas Mehmed nagyvezír ekkor egy lovashadtesttel megtámadta a Guido Starhemberg vezette keresztény balszárnyat. A támadás ez esetben is elbukott, ráadásul a török lovasságot üldöző csapatoknak sikerült benyomulniuk a hídfőbe. A betörés egyértelműen megmutatta a török védelem leggyengébb pontját: egy 40-50 lépésnyi homokzátonyt, amelyen keresztül a sáncrendszert kikerülve egészen a hídfőig lehetett eljutni. Ekkor a török lovasság a másik oldalon próbálkozott kitöréssel, de az ellenséges tüzérség hamar megálljt parancsolt a támadásnak.
Rabutin csapatai ekkor benyomultak a védelemben támadt résbe. Támogatásukra Savoyai a centrumban elhelyezkedő gyalogság egy részét átvezényelte a balszárnyhoz. A siker teljes volt, a török védelemben totális zavar támadt. Ezt kihasználva a centrumban várakozó gyalogság megrohamozta a sáncokat, és az időzítés ismét tökéletesen sikerült. A sáncokon pokoli kézitusa kezdődött, de már csak idő kérdése volt, hogy mikor omlik teljesen össze a bekerített török védelem. A csata utolsó szakasza egy hatalmas vérfürdő volt. Iszonyatos mészárlás vette kezdetét, és senkinek sem kegyelmeztek. Állítólag Thököly Imre is bennrekedt a hídfőben, és csak úgy sikerült megmenekülnie, hogy halottnak tette magát, majd az éj leple alatt átkúszott a túlpartra.
A veszteségeket számszerűsítve még jobban kitűnik a szövetséges sereg győzelemének jelentősége: összesen 699 halott és 1934 sebesült volt a mérleg, ezzel szemben a török oldalon nagyjából 20 ezer halottal számolhatunk. Elmas Mehmed nagyvezír és több magas rangú főtiszt is a harctéren lelte halálát. A zsákmány sem volt mindennapi, a rengeteg zászló, lőszer, élelmiszer mellett olyan különlegességek is a győzteseket gazdagították, mint a szultán pecsétje, kardja, ezüstkészlete.
A szultán, miután végignézte serege bekerítését, elmenekült Temesvárra. Savoyait sokan bírálták, hogy nem kezdett újabb hadműveletbe a megmaradt oszmán sereg szétverésére. Az igazság azonban az volt, hogy az akadozó utánpótlás és a sereg morális állapota - nem fizették ki a zsoldot - nem tette lehetővé újabb támadó hadművelet megindítását. Ennek ellenére a zentai győzelem jelentős változást eredményezett. A sztambuli angol követ, William Paget közreműködésével béketárgyalások kezdődtek a két birodalom között, amelyek végül elvezettek a karlócai békekötéshez.
Az a tény már kevésbé ismert, hogy a Szent Liga egyesült hadainak közös győzelmét nem követte közös békekötés, pedig a szerződő felek a Szent Liga alapokmányában erre kötelezték magukat. A történelmi szakirodalomban meghonosodott karlócai béke kifejezés pontosításra szorul, hiszen ebben a szerémségi városkában nem egyetlen, hanem négy bilaterális megállapodás került aláírásra. Huszonöt éves, tartós fegyverszünetben állapodott meg a Német-római Császárság, a Lengyel-Litván Nemesi Köztársaság és a Velencei Köztársaság a vesztes Oszmán Birodalommal, Oroszország pedig mindössze kétéves armistitiumban egyezett ki a Portával.
Ez utóbbi hatalom törökellenes háborúban játszott szerepéről, a magyarországi felszabadító háborúval párhuzamos akcióiról még a szakmai körök is meglehetősen pontatlan ismerettel rendelkeznek. Oroszország Szent Ligához való csatlakozásának időpontját is eltérő módon adják meg a magyarországi kézikönyvek, kronológiák, szakmunkák. A karlócai és a konstantinápolyi események 300. évfordulója alkalmat teremt az ilyen és ehhez hasonló tévedések, pontatlanságok tisztázására. Olvasson többet a békeszerződésről az Aetas-ban!
