Márpedig az utóbbi, most már közel harminc évben, sorra eltávoznak a 20. század második felének arculatát ki- és átformáló személyiségek, az utódokra testálva együttesüket. Ezeket a tánc természetéből adódóan eleven testekből álló ?szobrász-műhelyeket?, amelyekben általában ilyenkor sem áll meg az élet ? Show must go on? ?, ám nagyon is kérdéses, mi legyen magukkal a művekkel, a többé meg nem újuló, és az idő múlásával erodáló repertoárral.
A lassan két éve elhunyt Maurice Béjart ? a múlt század minden kétséget kizáróan egyik legfontosabb európai táncszínházi zsenije ?, egész birodalmat: együttest és iskolát, monumentális repertoárt és fél évszázados tündöklő világhírt hagyott maga után. Évtizedek óta vezető táncosa, Gil Roman kapta meg e csöppet sem irigylésre méltó hagyatékot, aki ? ahogy a Szegedi Szabadtéri Játékokon fellépő Béjart Ballet Lausanne programja mutatja ? elsősorban az öröklött gépezet működtetésére, az imázs megőrzésére és a táncos színvonal fenntartására összpontosít. Viszi is őt és együttesét a hírnév, a rebellis, merész, kihívó és felforgató Béjart-kép máig ható, legendás vonzása, ám amit kínál, az jobbára kiábrándító. Mert ?csak? a művek lényege, Béjart pontos dramaturgiai megoldásai, szellemes ellenpontjai, kulcsjeleneteinek lírai vagy groteszk felhangjai tűntek el abból a vegyesre vágott anyagból, amelyet a társulat a Szerelemtánc című est igencsak hosszadalmas első felében bemutatott. Roman a lehető legrosszabb megoldást választva akart keresztmetszetet adni Béjart koreográfusi életművéről, amikor eredeti közegükből, dramaturgiai helyzetükből kiemelt pas de deux-ket és kisebb jeleneteket rakosgatott egymás után. A Tavaszünnep, a Rómeó és Júlia, a Heliogabale, az Egy vándorlegény dala, a Bécs, Bécs, csak te egyedül, a Hét görög tánc, a Verseny és a Balett az életért epizódjai ? miközben óhatatlanul elvesztek a Dóm tér tágas, ám üres színpadán ? nem erősítették, hanem inkább kioltották egymás hatását. Béjart műveiben ugyanis e jelenetek egy végiggondolt egész szerves részei voltak, s nem pedig egy gálaest frappáns kis apróságai, amivé itt válniuk kellett volna.
Az est második része a társulati hagyaték gondozásának másfajta lehetőségét villantotta fel: az egyetlen koreográfushoz kötődő repertoár óvatos bővítését más alkotó művével ? bár A szellemek kaszinója még Béjart életében, az ő megrendelésére született 2004-ben. Gil Roman kurtán-furcsán véget érő, a velencei karneválok hangulatait megidéző egyfelvonásosa jellegzetes Béjart mű, mondjuk a hetvenes évek elejéről. Ami persze érthető, hiszen sehol a világon egy igazán iskolateremtő alkotó mellett még nem nőtt fel eredeti koreográfus, de tisztességes kismesternek lenni sem tisztességtelen. Csak éppen nehezíti a társulat rangjának megőrzését, mert az csakis a Béjart repertoár életben tartásán és színvonalas interpretációján múlik. És a szegedi est szerencsére erre is adott példát a Boleró eredeti, 1961-es változatának erőteljes és lenyűgöző előadásával. A legalább kétszáz művet kínáló Béjart életmű tehát kínál kincseket, csak értőn és érzékenyen kell(ene) válogatni e múlt századi, de jelentős vagyonból.
