Női sorsok, személyes tapasztalatok, mitologikus víziók tárulnak fel a Venus kertje című kiállításon, amely tizenkét művész munkáiból válogat. A névsor elsőre talán szokatlan, tág időspektrumot fed le, azonban a nemrég nyílt Apolló Galéria tereiben bolyongva valahogy azt érezzük, e sokféle szólam mégis egyetlen dallammá áll össze. Ha úgy képzeljük, hogy Venus kertjében sétálunk, akkor ez egy titkos, buja helyszín, ahol különféle női hangok gazdag szövetet alkotnak, az elegáns és kifinomult művek a magukkal ragadó és merész alkotásokkal egyfajta harmóniába torkollnak, amelynek mozgását a kitárulkozás és az elrejtőzés dinamikája adja.
A kiállítás teli van történetekkel, épp ettől lesz izgalmas, mert a női megélések sokféleségével találkozunk e terekben. A művek küzdelmekről, szorongásokról, nehézségekről, terhekről, örömökről, boldogságról, békéről, a lét elviselhetetlen könnyűségéről mesélnek, és szinte berángatják a nézőt, hogy kapcsolódjon be ezekbe az élményekbe, és vesse össze őket a saját tapasztalataival, személyes mítoszaival.
Bukolikusság, intimitás, érzékiség jellemzi ezeket a műveket, amelyek közül a legkorábbi Ferenczy Noémi 1952-es Leánykoszorú című tanulmánya, amelyben a női közösség meghitt békéje és a természet szépsége közötti párhuzam hangsúlyozódik. Az alakok a táncban összeolvadva a bimbózó természet organikus részévé válnak. Farkas Alíz festményein is ez a szervesség tételeződik, azonban alakjai teljes anonimitásban maradnak, amitől a felhőtlen idill némileg sötétebb tónusokkal gazdagodik.
Az ember és a természet egybeolvadásáról szól Földes Dóra festménye is, amelyen az apró, ornamentikus részek között szinte eltűnik a figura, lét és nemlét között lebeg, miközben az előtte levő, tóban tükröződő másik alak mintha belőle nőne ki. Ahogy a kurátor, Sárvári Zita írja: „Az alakegyüttes az öngondoskodás, a gyakran nehéz munkával, belső fájdalommal járó egyéni fejlődés, az új énné válás folyamatát reprezentálja.”
A kiállított művek egy részét a misztikum, a sejtelmesség, a titok fogalmai mentén lehet összekapcsolni. Kis-Kéry Anna természetbe rejtőzött, mezítelen nőalakjai olyanok, mint a nimfák, ám teljesen beburkolóznak belső világukba, ahová mi nézőként nem vagyunk meghívva. A meztelen testek mentesek mindenféle erotikus konnotációtól, felhőtlenség és ártatlanság jellemzi e kompozíciókat, titokzatosságuk mégis zavarba ejtő. Pakosz Anna halványan megfogalmazott női aktjai szintén valamiféle átmeneti állapotban vannak lét és nemlét, valóság és álom között, távoznak a kép teréből, vagy épp kiemelkednek a vízből, formálódnak, alakulnak, álmodoznak, és vágyakoznak valami után a körülöttük levő, bizonytalanul kavargó térben.
Érdekes Pakosz lírai és lágy kompozíciói mellett találkozni El Kazovszkij intenzív és erőtől duzzadó alkotásaival, amelyek teatralitása és drámaisága vonzza a tekintetet. A bennünk élő démonok öltenek itt testet, ördögi, ősi erők manifesztálódnak, de Sárvári Zita rámutatott, hogy nincs ez másképp Pósalaki Anett sötét foltokból építkező, kicsi fotóin sem. „Portréfotóival és tájképével az identitás megélésének, megmutatásának komplexitásáról” szóló diskurzusba kapcsolódik az alkotó.
Tetszik, hogy Sárvári olyan műveket válogatott, amelyekben a személyes elbeszélések a mitikus és vallási nőalakok univerzális történeteibe helyezkedve tárulnak fel. Anna Margit például Ofélia bőrébe bújva mesél az őt megbéklyózó tehetetlenségről, s hogy ő miként küzd és szenved a férfitekintet által birtokolt női identitás szociális megkonstruáltságától. Brassai Gabriella Szent Erzsébet történetét (valamint Esterházy Péter Egy nő című művét) hívja segítségül, hogy a saját sorsáról szóljon, tükörbe nézzen, és felfejtse a maga körül teremtett világot.
A kiállítás fontos szervezőereje a termékenység is. A női testek ilyen szempontból szimbólumként jelennek meg, de olykor a növényi motívumok is a bőséget, a gazdagságot, a gyarapodást fejezik ki. Poppre Orsolya a természet akkurátus megfigyelését követően megrajzolt motívumai a kinyílásról, a burjánzásról és a befogadásról szólnak. „A tükrözött formák, az indaként tekeredő növények (liliomok) kozmikus formákban csúcsosodnak ki” – írja a kurátor, majd rámutat, hogy ezekről a kompozíciókról a preraffaelita William Morris tapétái is eszünkbe juthatnak.
Színét tekintve hasonló hangulata van Vojnich Erzsébet Öntőcsarnok című munkájának, amely egy elhagyatott, mégis érzelmekkel teli teret mutat fel. Derengés, sejtelmesség, misztikum hatja át ezt a helyszínt, amely szinte megszólal és életre kel, ha a néző hajlandó belépni és feltölteni az ábrázolt ürességet a saját történeteivel. Hasonlóan érzelmes és lírai Keserü Ilona Közelítés című festménye is, amelyen az alkotó jellegzetes motívuma, a két ponton befűződő hullámvonal tájjá alakul a szemünk előtt: a vibráló, élettel teli színek pozitív hangsúlya az egész kiállítást a derű és megnyugvás felé tolja. Azzal az érzéssel távozunk a tárlatról, hogy bár nőként folytonos a küzdelem és a harc, s nehéz megfogalmazni vagy akár csak megélni a tapasztalatainkat és az identitásunkat, az önfeltárásnak, mélybe nézéseinknek van pozitív hozadékuk.
A kiállítás október 10-ig látogatható.
Fotó: Biro Dávid / Apollo Gallery
