Színházi könyv színházi ember kezéből. Jó és fontos könyv. Izgalmas, és talán nem csak a szakmabelieket lebilincselő, magával ragadó. Mert ami a színház belső életére, gondjaira, kritikus helyzeteire, színészekre, rendezőkre, igazgatókra érvényes, tanulságos egész társadalmunkra nézve is.

Vagy társadalmunk állapota tükröződik mindabban, amit Verebes István mond a színházi életről?

Az öregek megbecsültségnek kérdése, a fiatalok, a pályakezdők sorsa, az egymás iránti figyelem, a hivatástudat, az emberi méltóság nem csak a teátrum falai közötti problémák. Éppen azért figyelemre méltó ez a könyv, mert olyan világban mutat példákat az életről, amely – természeténél fogva – az emberek érdeklődését, sokszor csodálatát váltja ki.

Forrás: verebesistvan.hu

Szeretem Verebes István igazságkereső, a dolgokat szenvedélyesen, de tárgyilagosan szemlélő indulatát. Soha nem tért ki a véleményalkotás elől. Számtalan példája van annak, hogy bátran szólt kényes témákról, amelyeket a sablonos vélekedés alól ki kellett menteni.

Indulatát ebben a könyvben is fellelhetem.

Ugyanakkor érződik benne egy hosszú pálya tapasztalatain nyugvó bölcsesség, mondhatnám atyaian hangzó tanácsadás szándéka is. Példák, valós történetek révén beszél sorsokról, pályafutások megbicsaklásáról, tragédiákról, bánásmódról, sérelmekről – és mindarról, ami a színház körül fellelhető.

Verebes gyermekkorától fogva otthonos ebben a világban; apja, Verebes Károly színész sokszor vitte magával a próbákra, előadásokra. Családi körben ismerhette meg a hírességeket; azokat, akikkel később együtt játszott, vagy akiket rendezett. Gózon Gyulának „partnere” volt tizenegy évesen, Feleki Kamillal is familiáris kapcsolatba került, s később barátságba a színész élete végéig.

Egy hosszú, változatos, gazdag pálya tapasztalatai és emlékei íratták meg ezt a könyvet, és mi fejezetről fejezetre jutva olvashatunk arról, hogy színigazgatónak, rendezőnek (netán kollégának is) miként kell bánni-foglalkozni empátiával az idős (öreg) színésszel.

Egyik példaként Feleki Kamill esetét említi az Operettszínházzal. Betegsége miatt elmaradt volna az előadás, de egy fiatal beugrása megmentette az estét.

„Hja, ha engem egy pályakezdővel lehet pótolni, akkor rám semmi szükség”

– mondta Feleki, és soha többé nem tette be a lábát a színházba.

Verebes rendezőként és színigazgatóként is látta, hogyan vesznek el a pályáról fiatalok. A tehetségre figyelni kell, és a nagyok ezt tudták is. Fel kell építeni a pályájukat, ahogyan Várkonyi Zoltán a Vígszínházban mentora volt Tahi Tóth Lászlónak, vagy a Madáchban Ádám Ottó Huszti Péternek. Amikor Várkonyi meghalt, vagy amikor Ádám Ottó visszavonult, ennek a két színésznek megváltozott a helyzete. Az utóbbi esetben a Madách profilváltása is közrejátszott, de Tahi Tóth például azután már – méltatlanul! – nem kapott jelentős szerepet.

Forrás: verebesistvan.hu

Élvezet olvasni olyan színházi emberekről, akik a pályát szolgálatnak tekintették.

Köztük a nagyok, mint Bilicsi Tivadar: a drága, kedélyes Bill. Vagy Berényi Gábor, aki küldetésének tekintette a tehetségek felfedezését. Vagy Mensáros. Az elbűvölő szellemiségű Mensáros, aki barátságába fogadta, akitől sokat tanult, és aki csodálatos volt színpadon és pódiumon, A XX. század című költői estjével. De szolgálatnak tartotta a színházat Tarr Mari, a kiváló képességű súgó is, aki szinte a színészekkel azonos értékű résztvevőj volt az előadásoknak.

Aztán szó esik ebben a könyvben a méltóságról is.

A nagyszerű tehetségű Kálmán György, ez a finom modorú színész különösen kényes volt arra, hogy pályatársai őrizzék a méltóságukat, ami elsősorban a viselkedést, a megjelenést, de az utca embere előtti megjelenést is jelentette. Mert különben hogyan is várhatnák el a megbecsülést?

Forrás: verebesistvan.hu

Valamikor a Nemzeti Színházban nem volt mindennapi szokás a tegeződés, az egykorú kollégák is magázták egymást. Verebes megemlíti, hogy fiatal rendezőként ő is zavarban volt például a József Attila Színházban Láng Józseffel szemben, akit csak a becenevén emlegettek, de ő hogyan is szólíthatta volna úgy az idősebb kollégát? Nem mondhatta neki a próbán, hogy „Dodi, állj egy kicsit balra…”

Régi anekdota: a Blaha Lujza téri Nemzeti művészbejárójánál volt egy pad, néha azon üldögéltek a színészek. Ott pihengetett Csortos Gyula is, amikor mellé penderedett egy kis színésznő. „Megengedi, kolléga, hogy leüljek?” Mire Csortos: „Nem vagyunk kollégák. Én nem vagyok kurva.” 

A most hetvenkét éves, sokoldalú művész sokfelé kalauzol minket a múltat feltámasztó és a jelent vizsgáló-kritizáló könyvében. Jártas a színjátszás minden területén: igazgatott színházat, vezetett tévéműsort, rádiózott, írt darabot, slágert és ez a negyedik könyve. Bőséggel szerzett tapasztalatot.

Érdemes tehát figyelni arra is, hogy mi a véleménye a mai színházi állapotokról.

Tudvalévő, hogy a színházak még ma is az 1919-ben kialakult oroszországi struktúra szerint működnek, vagyis az állami támogatás kötöttségében léteznek, ami biztonságot ad, de nem jelent függetlenséget. (Még az úgynevezett függetlenek számára sem.) A fenntartó állam vagy önkormányzat mennyiségi várakozásának kell megfelelni.

A több mint háromszáz oldalas – egyelőre online olvasható – könyv hitvallás a színházról.

Hátraarc, mondja a cím, de szeretném úgy érteni, hogy nem hátat akar fordítani a színháznak.

A vezényszó inkább arra vonatkozhat, hogy nézzünk hátra jó pár évtizednyit a múltba, támadjanak fel kollégák, barátok, idéződjön fel, amit érdemes megfontolni a történtekből. Az idősödő művész színházi magánenciklopédiája ez, ahogy a cím alá írta. Tanulságos, érdekes, szellemes, szórakoztató olvasmány. 

A nyitókép a Libertine könyvesboltban készült. Fotó: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert

#olvasósarok