Mindig furcsálltam, hogy az emberek többsége a moziban a vászontól minél távolabb akar ülni, hiszen akkor oda az illúzió: egyértelmű, hogy amit látnak, egy téglalap alakú területre vetített mozgókép, amit ők a sötét nézőtérről figyelnek. Ha azonban az első sorba ülünk, és így nem vagyunk képesek a kép két szélét a tekintetünkkel átfogni, bekerülünk a filmbe. Nem fogjuk tudni magunktól eltávolítani a cselekményt, és együtt rezdülünk majd a hősökkel. A Nemzeti Táncszínházban december 28-án és 29-én ez történt velem. Próbálom ennek a magyarázatát megtalálni, de csak találgatok.
Egyrészt a rengeteg hatás, program, előadás lehetett az oka, és hogy kezdettől kevésnek éreztem a rendelkezésre álló időt és magamat, a felfogóképességemet ennyi minden befogadásához. Másrészt az egymásra zúduló látnivalók sokfélesége miatt kerülhettem zavarba: mire valamibe kezdtem volna belejönni, máris valami egész másba voltam kénytelen fejest ugrani. Nem segített az sem, hogy egyik eseményről egy másikra az esetek jelentős részében csak úgy lehetett átérni, ha öt-tíz perccel előbb kisurrant az ember a sötét teremből, és hanyatt-homlok átrohant egy másikba. Arról már nem is szólva, hogy a megadott időkereteket szinte senki sem tartotta, amire mentsége is volt: ha a nézők tartóztatták, maradt még, és újabb produkcióval szórakoztatta őket. Hogy azonban a dolgok ilyenfajta summázása panasz vagy dicsekvés a részemről, azt csak az olvasók dönthetik el.
*
A Zászlómegállóval kezdtem december 29-én, amely meglepő módon a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum kiállítása – bár olyasmire emlékszem, hogy a húsra vagy a krumplira egy időben egyes éttermekben fogpiszkálóra erősített magyar papírzászlócskát tűztek. A zászló történetét és fajtáit tanulmányoztam, és örömmel konstatáltam, hogy noha a dolgok állása e téren (is) sokkal bonyolultabb, mint eddig hittem, egy szemléletes összefoglaló révén egykettőre képbe kerülhet az ember. Pedig ebből az összefoglalóból semmit sem spóroltak ki, amit az bizonyít, hogy már az őskor úgynevezett vexilloidjait, azaz előzászlóit (a zászló őseit) is bemutatják. Ezek a hatalmat jelző díszes botok, lándzsák voltak, amelyeket a horda vezetője biztos, ami biztos alapon mindig magánál hordott a miheztartás végett. Az igazi zászlók megjelenéséhez viszont a kínaiak és a selyem felfedezése kellett, mindenki más őket másolta később. A 12. századtól a zászló használati köre kibővült: akkortól uralkodóknak, területeknek, városoknak és céheknek is lettek zászlóik – a nemzeti zászlók pedig a 18. század végétől jelentek meg.
Sokféle zászló létezik, de a téglalap alakú a leggyakoribb. A zászló definíciója: ország, terület, hivatal, cég, szervezet identitásának szimbóluma. Minden zászlón csak hét szín: az arany (vagy sárga), az ezüst, a vörös, a kék (vagy azúr), a zöld, a fekete és a lila (bíbor) lehet, de a többség nem maxolja ki a lehetőséget: még a világ legszínesebb zászlóján, a dél-afrikain is csak hat van belőlük. A zászlók színei általában a címerekéit használják fel, ilyen a magyar is. Az osztrákok a miénket a szabadságharc után betiltották, és csak 1867-től vált ismét legálissá. Egy ideig címer is volt benne (1949-től a sarlós-kalapácsos Rákosi-címer, ezt vágták ki 1956-ban), majd a forradalom leverése után inkább a címermentes változat mellett döntöttek, és ez mindmáig így is maradt.
Tudták-e, hogy Magyarországon volt a világ első zászlómúzeuma? 1995-től 2021-ig létezett, és megszűnése után a gyűjteménye a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumba került.
A nemzeti zászlók sokszor nagyon hasonlóak. Ennek az az oka, hogy csak 12 olyan létezik a világon, amelyek 1800 előtt születtek, és ezek közül hét: Dániáé, az Egyesült Királyságé, az USA-é, Hollandiáé, Francia-, Orosz- és Törökországé hatott a legerősebben a többi százharmincra. A magyar a libériás zászlók csoportjához tartozik; ezekre az jellemző, hogy két vagy három vízszintes sávból állnak. Ugyanezen csoport tagjai Német-, Spanyol- és Lengyelország, San Marino, Monaco, a Vatikán, Ausztria, Luxemburg és Ukrajna zászlói is.
*
A következő kiállításra való belépésben – mint Micimackót a Tilos az á tábla – a piros betűs A balett-terembe cipővel tilos belépni felirat akasztott meg. Már majdnem levettem a szandálomat – Mózesnek kellett így tennie az égő csipkebokorhoz érve –, amikor egy színházi munkatárs tekintetében némi szánakozással felvilágosított, hogy ez a hely ebben a két napban nem balett-, hanem kiállítóterem, a tilalom így erre az időre érvényét veszti. Miután némi félsszel szót fogadtam, megpróbáltam kitalálni, mit jelenthet az Iparkodjunk! cím. Rögtön két megfejtés is adódott. Az egyik az volt, hogy itt az Iparművészeti Múzeumról általában tájékozódhatom, a másik az, hogy a múzeum így nevezte el évi egy időszaki kiállításból álló, gyűjteményeit és az Üllői úti épület feltárását-renoválását bemutató sorozatát.
A sorozat nyitó kiállítása a könyvtárat és az adattárat mutatja be, amelyeknek az a különlegességük, hogy egyik sem segédgyűjtemény. Az adattár a legnagyobb és legváltozatosabb, főleg rajzokból és tervekből áll: tizenegyezer eredeti iparművészeti tárgyat (köztük a múzeum terveit) és például nyolcvanezer tételes ex libris gyűjteményt foglal magában, továbbá műlapokat, meghívókat, képeslapokat, fényképeket elpusztult műtárgyakról, magángyűjteményekről, enteriőrökről, világkiállításokról, a múzeum régi kiállításairól, továbbá plakátokat, okleveleket, céhes iratokat, levelezéseket, háromdimenziós üdvözlőkártyákat, emlékkönyveket, játékkártyákat. A kijelzőn megtekinthető tervek, szentképek és kártyák valóban zavarba ejtő gazdagságról és változatosságról tanúskodnak, a főleg ausztriai kegytemplomok Mária-szobrairól készült képeknek például se szeri, se száma, még Fekete Madonnát ábrázolóból is többféle van köztük.
A múzeum könyvtáráról azt tudtam meg, hogy egyszerre iparművészet-történeti szakkönyvtár és kizárólag esztétikai értékük miatt beszerzett könyvek gyűjteménye a 15. századtól napjainkig (ezt a szempontot kizárólag ők érvényesítik Magyarországon). A könyv komplex műtárgy, hangsúlyozzák: többféle kor, nyelv, vizuális világ találkozási helye.
Kiállítással emlékeznek meg az idén száz éve elhunyt Gottermayer Nándorról, a magyar könyvkötészet kiemelkedő alakjáról is, aki 1879-ben, a budapesti Váci utcában az ország legjobb könyvkötészetét hozta létre és fejlesztette a következő évtizedekben kétszázhúsz főssé. A párizsi világkiállítás aranyérmével jutalmazott műhely jól ismert munkái a Pallas Nagy Lexikona és Jókai műveinek jubileumi összkiadása voltak (az utóbbi az elsőtől a százvalahányadik kötetig mind megvolt nekünk otthon gyermekkoromban; időnként csodálkozva számoltam végig őket, és hitetlenkedtem, hogy valaki valóban ennyit írt).
*
Van Karinthynak egy olyan paródiája, amely valakinek a teljességre törekvő, az őskortól napjainkig terjedő világtörténetét figurázza ki, olyan részletekre is kitérve, hogy az ősanyag a világ keletkezése előtt fortyogott vagy bugyogott. Kissé szégyellem, de az Országos Levéltár Magyarul Európában – 1100 éve Európában, 20 éve az Unióban című kiállításáról sok-sok apró betűs fejezetét és dokumentummásolatát, valamint korszakokat jelző címeit megpillantva ez a paródia jutott eszembe, mert a részletességét – noha felettébb tiszteletre méltónak – két kiállítás után a magam számára már csaknem emészthetetlennek éreztem aznapra.
De hát egy levéltár milyen legyen, ha nem alapos? Az ilyen intézményeknek éppen az áll jól, ha mindent okadatolnak, minden állításuk mellé oda tudnak tenni egy-egy oklevelet vagy országgyűlési határozatot. Isten látja lelkemet, a tőlem telhető legnagyobb lelkiismeretességgel haladtam végig történelmünk a levéltár által megjelölt kilométerköveinek során, és igyekeztem minden lényegbe vágó évszámot, nevet, körülményt feljegyezni. Ezek alapján a következőket ajánlom olvasóink figyelmébe.
Az egyház- és államalapítás párhuzamosan zajlott nálunk, és monostorok alapítólevelei bizonyítják, hogy sikeresen. A magyar zarándokok megjelenését annak bizonyítékául is elfogadták külföldön, hogy a pogány kalandozó magyarokból rendes keresztények lettek. A Bors nembéli Domonkos bán például megfogadta, hogy szentföldi zarándoklatot tesz, és mivel végül mégsem tudott útra kelni, nyolc birtokát ajánlotta fel ciszterci monostor építésének finanszírozására. Károly Róbert és Luxemburgi Zsigmond pedig lovagrendek: a Szent György (az első európai!) és a Sárkányos Társaság alapításával igazolta, hogy a hősies hitbéli helytállás terén élen járunk. A reformáció idején a magyarok túlnyomó része kálvinista lett, a szászok és a szlovákok viszont lutheránusok. A két felekezet egymással sem egyezett, és még a katolikusoktól is tartaniuk kellett, akik a 17. század végétől fegyveres rekatolizációval próbálkoztak.
A végvárrendszert a 16. század második felében, a Türkenhilfe program keretében, a Német-római Császárság finanszírozásában ötvenről 118 tagúra bővítették; a hős várvédők között egyaránt voltak magyarok, horvátok és szlovákok. A várkapitányok viszont kezdetben csak osztrákok lehettek, míg később már magyar főnemesek is. A 18. században betelepítésekkel háromszorosára, háromról kilencmilliósra nőtt Magyarország népessége, a magyarok aránya eközben negyven százalékra esett vissza.
Magyarországnak a modern Európa részévé válásában sok közlekedésfejlesztési erőfeszítésnek, útépítésnek és folyószabályozásnak volt szerepe. Tudományunk, kultúránk, sportunk mindvégig az európai vérkeringés részeként fejlődött: sokat adtunk is, kaptunk is. Az országot ért legnagyobb csapások Trianon, a szovjet megszállás, majd az 1956-os forradalom leverése voltak. A rendszerváltást szervesen követte az EU-csatlakozás előkészítése, majd 2004-ben az EU tagjává válás.
*
A fejem ezen a kiállításon fájdult meg, de a következőn, az Attila örökösein még erősödött a fájdalom. Lehet ezt időjárási fronttal magyarázni, de talán a koponyának a honfoglaló magyarok körében gyakran alkalmazott lékeléséről és deformálásáról olvasottak is hatottak az állapotomra. A Magyar Nemzeti Múzeum kiállítása egyébként is okozhat fejfájást, már ha nem szoktuk meg, hogy emberi koponyákkal és arcrekonstrukcióikkal nézzünk farkasszemet egy órán át, mintha különös barátkozásra adtuk volna a fejünket.
Az archeogenetika, amelyet itt meg lehet ismerni, elképesztően izgalmas tudomány: sok évszázaddal korábban élt emberek betegségeit, származását, életmódját, genetikai hovatartozását tanulmányozhatjuk általa. A honfoglaló magyarokról azt tudjuk meg itt, hogy europid és ázsiai eredetű vonások keveredtek bennük. Mi is lovas nomádok voltunk, mint az avarok meg a hunok, és genetikailag sok közünk volt egymáshoz. A már említett koponyalékelést a táltosok alkalmazták sérült harcosok kezelésére, és beavatkozásaik többsége meglepő módon sikeres volt.
*
December 29-én Paár Julcsi Rókatáncával folytattam a művelődést, a műsort rajtam kívül szülők és egytől maximum hatéves gyermekeik tekintették meg. Nagyon élvezték, noha szerintem alig-alig érthették a történetet, részben azért, mert egyenes vonalvezetésű cselekmény nem jellemzi a produkciót: inkább (nép)dalok füzére, amelyet különböző vicces történetelemekkel és táncjelenetekkel kapcsolnak össze. A hangulat időnként Budapest bárosra váltott, minden és mindenki az első perctől az utolsóig mozgásban volt, a közönséget időnként eltűnt személyek és tárgyak megkeresésére kérték, és sok boldog gyerek kaparintott meg a színpadról a nézőtérre dobált papírrepülőket.
*
Valósággal repülök Sebő Ferenc és Soós Réka koncertjére, amelytől a legtöbbet remélem – és nem is csalódom. Sebő olyan természetesen, jó humorral, a magyar költészet óriásait megidézve tanít, szaval, énekel, hogy egykettőre a bűvkörébe von, és a műsor Babitson, Illyésen, Tersánszky Józsi Jenőn (az énekelt vers korábbi mesterén), Csokonain, József Attilán, Weöres Sándoron át – akikről Sebő mind szinte személyes ismerőseiként beszél, és szavainak hatását erősíti, hogy többeket valóban ismert közülük – bennünket is a legnagyobbak barátaivá avat. Én pedig a koncert végén könnyezni kezdek, és végtelenül megtisztelve érzem magam, hogy ugyanabban a korban élhetek, mint Sebő.
*
Sepsey Zsófia Királyok, hősök, csaták című művészettörténeti előadása is roppant gondolatébresztő, mivel festmények és nemzeti identitás összefüggéseit domborítja ki. Megérteti, hogy ezek és más művek, például operák mekkora hatással vannak magyar identitásunkra, önértelmezésünkre. Hogy amit a művész elképzelt, feltételezett, vagy amilyen hitét, meggyőződését át akarta adni, az számunkra sokszor már tényként jelenik meg.
Ehhez kapcsolódva szóba került Wágner Sándor Dugovics Titusz önfeláldozása című képe, amely képzelt alakról szól (Bonfininál, aki a jelenetet leírja, még csak egy magyar szerepel), és mi mégis ismerni véljük, magunkhoz tartozónak érezzük és hős magyarnak tartjuk ezt a szláv nevű hőst. A Hunyadi László siratása, Madarász Viktor szimbólumokban gazdag festménye és Erkel operája is beépült a nemzeti emlékezetbe. Ezek adtak számunkra arcot Mátyás bátyjának, e műalkotások révén lehet igazán közünk hozzá. Nem véletlen az sem, hogy noha István királynak nem létezik hiteles ábrázolása, a magyarok többségének határozott képe van róla. Ez képzőművészeink érdeme vagy megtévesztő trükkje – kinek hogyan tetszik jobban.
Két kérdés is elhangzik az előadás után, mindkettő elgondolkodtató. Kik a hősök ma? A gyerekek szerint a focisták, válaszolja az előadó: kizárólag őket emlegetik, ha ez a nekik tartott előadásai során szóba kerül. Milyenek vagyunk-lehetünk más népek történelmi festményein mint ellenség? Ha a Dugovics Titusz-os képet vesszük, a gyakran érkező török vendégek fogadásakor – hiába furcsa ez számunkra – el kell fogadnunk, hogy az ő (tragikus) hősük a Dugovics által mélybe rántott török, kezében a zászlójukkal, amit ki akart tűzni a vár fokára.
*
Újabb könnyeket a cirkuszi előadás csal a szemembe. Nem elsősorban a fiatal művészpalánták profizmusa hat meg – bár arról is érdemes lenne beszélni, hogy szinte gyerekek hogyan lehetnek ennyire fegyelmezettek, egy célnak mindent alárendelők –, hanem hogy megtudom: a fellépők többsége ukrán, korábban a harkivi Old School artistaiskola növendékei voltak, és a háború elől menekültek hozzánk.
*
Vecsei H. Miklós és Ávéd János zeneszerző, szaxofonművész Visky András Kitelepítés című regénye alapján készült közös produkciója az utolsó, amit látok. Az Ó- és Újszövetség tanításaihoz minden lélegzetvételével ragaszkodó anyáról, aki még a halálból is visszatér a gyermekeiért. Hagyományt ad át ő is, vérré válót.
